Horváth István : TIZENKÉT SOR

2014.12.03. Horváth István Vers 17
Print Friendly, PDF & EmailNyomtatás
emlék

 

 

A felhők sóhajtása szelet,

majd havat terített a tájra.

Végre; nyújtózkodnak a hegyek.

 

Talpunk alá selymesen lapul,

a szél se lebben, ág se zizzen,

léptünk is csak néha csikordul.

 

Játékosan – hogy el ne múljon –

a tél első havát szórod rám,

s a mosolyod minden vagyonom.

 

Mégis csak jó, jó ez a világ,

ahogy arcom a te kezedben,

már otthon érezheti magát.

Legutóbbi módosítás: 2014.12.03. @ 18:58 :: Horváth István
Szerző Horváth István 126 Írás
Horváth István vagyok. Műszaki végzettségem van, de nem vagyok technokrata. Sőt. Tizenöt éve, hogy írok. Azóta számomra színesebb, gazdagabb lett a világ. De inkább versben folytatom... NEM VAGYOK ÉN ÍRÓ... Nem vagyok én író csak olyan afféle, maga sóhajából, sehová sem való, ki-gondolom-formán, ritmusra tátogó. Ki bennem fölsejlik, ne vedd kérlek zokon, nem lehet mindenki jóbarát vagy rokon. Óvjad kezem s lábam zörgő magányomban, egyik rögeszmémet, másikra ne váltsam. Ha így is elfogadsz, ilyen kérgesedten, ima s kérés nélkül, áldjon meg az Isten.