Sonkoly Éva : Jelek

 

 

 

Lábam alatt zizeg a

vastag levélszőnyeg.

Sárgát és rőt vöröset

hord elém az idei szél.

Keletről fúj, illatot hozó

hazai levegő. Egy régi

tavaszon selyemzöld

leveleket remegtetett,

s a dunántúli kék egek

alá fújt az Alföld felől.

Homokba csomagolt,

Kibontott. Ülök a padon.

Szembe jön az emlék,

megidézi a tegnapot.

Kacagó gyermekek,

kicsi kezek, betűket

rajzolók, hangok, jelek,

mesék, regék. Regény

az élet. Lassan múlik.

Felkavar, port perget

a szél, benne gondolat

rezeg, aztán elsimul az

apró fergeteg, finoman

szitálva mind, lábam elé.

Majd ilyen leszek, elvisz

ám a vidám szellő lány,

csak annyi marad tán’ itt,

egy könnycseppre való.

 

Legutóbbi módosítás: 2014.10.11. @ 17:35 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 577 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"