Holnap meghalhatnék, pedig nem vénülök,
bordák közt felejtett mennyekbe készülök
feledve palettát, feszített vásznakat –
keresztem terheit… Mindent, mi rám szakadt.
Szép csendbe’ távoznék, „mindegyre” készülök,
mióta csontváram ablakán révülök
Úr előtt sorsomat – élt halált vallani,
ott, hol az Idő áll s lényem csak az, ami.
Angyalok suhannak át e síri csenden,
míg a szerb „héroszok” dühén Balkán retten,
s gerincre szurdokból kúszik a cselvetés –
szenvedők jajából zúdul a hóesés…
Semmiben suhanok kibontva szárnyamat,
Éj-lepel, óvd utam, várjon a virradat!
Óvj lelket, kikhez ma szótalan’ szólhatok,
s akik zárt szívében pulzáló nap ragyog…
Holtakhoz igyekszem. Mától mind hontalan,
s ráébred, mit számít, kinek hány holdja van,
kastélya, gyára vagy kerített birtoka,
s hogy csaló fénytükör – köveink temploma.
Semmiben suhanok, tenni a dolgomat,
vértem az aranyló, teremtő gondolat,
s vérköröm táguló nyolcas végtelenje
mint Hórusz röpít a háborgó hegyekbe.
Mert frontra készülök, mentsem, ki menthető,
kínokat oldozzak, hol sár a szemfedő,
ahol a „hős” lélek rongyához vér tapad,
s kaszál a rémület irdatlan Ég alatt.
Óh, Uram, bocsáss meg, ha van még irgalom!
Ablakom jégvirág – fény-árnyék cirkalom.
Műhelyem csont-hideg, fekhelyem szalmapriccs.
Holnap tán meghalok… Rajtam már ne segíts!
Oldd sorsok fonalát, nyiss ajtót, kapukat,
Keletnek hódoljon eztán a vad Nyugat!
Nyugalmad áradjon – fenséges Óceán,
S elmékben ragyogj, mint égkő, mint encián!
Legutóbbi módosítás: 2014.10.01. @ 15:30 :: Pásztor Attila - Atyla
