D. Bencze Erzsébet : CIPRUSOKTÓL TÁVOL

Nyomtatás

Párnám csücskén elárvul a vágy,
a rámtelepedő sötét varjúfelhő
szárnyával betemet, halált kaszál. –
Megfakult kévében hallgat a kalász.
Elveszett illúzióm világa messzi,
sötéten kavarognak lázálmom színei.
Az egykor aranysárga gabona megdől,
horizontra kúszik az auvers-i mezőn.


Mélyviolára vált az ég alja,
ezernyi folt, repedés rajta. –
A csillagok fényei homlokomra égnek,
háborgó lelkem talpig feketében.
Végtelen félelmek kísértenek,
rongyosra szaggatják az éjjelt.
Fénytelen ködlények közt járok,
fennakadva reszketek egy száraz ágon…


Hess innen, hess madár! Hagyjatok egyedül! 
(Egy sem menekül, itt köröznek szüntelenül…) 
Meghasadt szövevény-reményem
a fellegekbe gázol. Látom sorsomat:
felkelt holtakkal a varjak közösen kárognak: 
Életeddel fizetsz! Áldozat leszel te is, emberfia! 
Felszántanám könnyeimmel a rögös földet, 
de szabad-e zokogni egy szegény festőnek? 

Hova repül bolyongó lelkem, 
ha sebzett vágyam mégis teljesül?!
Izzó búzatáblák felett remeg az ecset, 
a forró szél csonka fülembe süvít, 
elhomályosult agyam a végtelenre nyit; 
a semmi maradéka lesz testem, 
hollók vájják ki a szemem. – 
Kinek hiányzom, ha palettám nem lángol? 
Csak egy múló pillanat emlékeztet rám, 
ha képeimen feltámad a misztrál. – 

Jobb talán így, még épelméjű vagyok,
kezemben tartom megmaradt sorsom.
Ellobban a tűz, csendben kihuny a szikra…
Erős márványszívem úgyis meghasadna 
lángnyelvű ciprusaimtól távol. – 
Drága Theo, ugye odaátról továbbra 
is mesélsz terveidről, és beszámolsz, 
elkelt-el a Varjak a búzamezőn,
és megírod majd, hány frankot érne akkor 
egy csontvázamra feszített provence-i vászon?
 

           
           2014. október 3.