Nagy Horváth Ilona : Csak ne mondd

 

Fátylas éj hasal a háztetők kormos vörösére,
szélcsendjében lombvacogva áll a nyárfa-sor,
pergő levélsátrán holdvilág szitál,
távolabb vonat szalad az állomásra,
a peronhoz érve majd lassulón, elnyúlva zakatol.
Árnyékok fekszenek lépteim nyomába,
rebbenésnyi érintésed ül a vállamon,
ujjaim hegyén lóg bőröd melege még,
fáradt vagyok, csüggedten vonszolom.
Fejem felett az ég ma oly magas,
meg se hallja senki, ha hívtalak,
s magam se mondanám meg, szóltam-e,
de szólnék, 
csak ne mondd, hogy menned kell,
csak ne mondd, hogy nem szabad.

Bárha tudnék kérni,
illó-szépen, lágyan, mint a fészket rakó gondolat,
ha loppal arcod fürkészem, kedved rossz-e,
s mit kezdtem, feledve úgy marad.
Könnyű-szépen,
mint a szél, ha alkonyatkor hullámot simít a rét didergő, zöld hajára,
s illatot repít a fák közé,
mint a mosoly ajkad szegletében,
dolgát akkor, úgy hiszem,
Isten is talán egy percre elfelejtené,
hogy füledbe súgja bogáncsos, koldus nevem.
Szólhatnék akkor,
hunyd le még szemed, ha nézlek, s álmodom,
hogy engem álmodsz, s fejed nyakamra hajtva vérem zúgásán alszol el,
s míg alszol, súghatnék valami fontosat.
Tudd, mire majd ébredsz,
csak ne mondd, hogy menned kell,
csak ne mondd, hogy nem szabad.

Elmúlássötétre vált az utcaköz,
egymásnak dobják titkaim a pőre házfalak,
éhes kutyaszemmel néznek utánam
a hajléktalan szívdobbanások,
nyirkos járdaszélen ül a vágy,
sóhajkabátját szorosra húzza,
én most hazamegyek
árvaságom kihűlt otthonmelegéhez,
s magammal viszem a csendet,
mi hiába szólnék, szándékomra nyúlik, nem szakad.
Enyém.
Nem tudod, világok épülnek, s bomlanak, ha
lélegzeted arcomra téved,
szimatolok utánad, mint a vad, ha vadat szagol,
pedig én jó akarok lenni,
hogy láss. 
Tiszta tintakékre festeném eged, hol csillagod halad,
csak ne mondd, hogy menned kell,
csak ne mondd, hogy nem szabad.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 303 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.