A fiún már messziről látszott, hogy nem tud egyenesen járni. A csizma legalább három számmal volt nagyobb a kelleténél, új volt és merev, és úgy fénylett a szára, mint a Salamon király dicsősége. Látszott, hogy a legkiválóbb csizmadiamester keze formálta, csak az nem tud menni benne, aki felhúzta. A nadrág is, a hímzett ing is olyan új volt, hogy egy magára valamit is adó legény meghempereg előbb a porban, semhogy ebbe kimenjen az útra. De ez az árva Zalán gyerek sehogy sem haladt előre. Folyton belebotlott a saját lábába. Szerencsére a szomszéd is akkor ért közel hozzá, amikor már azt se tudta merre botorkál.
— Mi történt veled, te kölyök? Én még soha nem láttalak ilyen állapotban! Rúgd le azt a fényes lábbelit, kössük össze, majd elbírja az én vállam. No, hallod, te szegény, annyi hólyag dörzsölődött el a talpadon, meg az ujjaidon, mint hernyó az eperfán!
— Fáj is eléggé.
— No, gyere kiskomám, majd eligazítalak én! Hazakísérlek, ne búsulj! Látom, messze még neked a táncház.
— Nem haza, ágyba!
— Értem, értem, gyerekem, de itt az úton éppen nem lelem az ágyat!
— Itt a bokor.
— Az itt lenne, de nincs alatta ágy!
— Nem baj. Akkor is!
— Jól van, na!
— Gyere, itt átmegyünk Klári nénihez, vele majd kitaláljuk, mi legyen, amíg belenősz a csizmába, meg a rozmaringos ingbe.
— Máskor ne tisztelj ennyire, te Pista, zavarj fel inkább egy másik öregasszonyt! Hozok egy zsákot, arra fektesd a legényt. Nem ivott ez, csak elfáradt csúfosan. Kettőt hoztam, takard is be. Jó éjszakát neked is!
Aludt a legényke, álmodott is, érdekeset, hihetetlent, meséset. Később úgy mondta el, mintha valakitől hallotta volna:
„Esteledett. A vacsora már békésen pötyögött a nagyanyámtól örökölt öntöttvas lábasban, én pedig kiültem a teraszra. Este már ez volt az otthonom legbékésebb helye. A közeli tóból felemelkedett valami finom pára, mert még a levegő is megváltozott. Csend, béke, békabrekegés, loccsanás, csobbanás. Mindezt láttam is magam előtt, oly valóságosnak tűnt. Nem nyitottam villanyt, minek az üldögéléshez, elmélkedni sötétben is lehet, és most nesztelen a csend. Illatrobbanás, álmosító, pihentető lég vesz körül.
Lehunyt szemmel üldögéltem, miközben azt észleltem, hogy egy aprócska valaki nyomul a konyhámban a tűzhelyen párolgó friss vacsora felé. Meglepődtem, mert hozzánk nem járnak már ekkorka figurák, különösen nem köszönés és engedély nélkül. De mert tudom, hogy a gyermekek néha elvétik a bejáratot, utána mentem azzal a gondolattal, hátha segítségre szorul.
Akkor még azt hittem, tévedés, amit vélek, az ugyanis, hogy ez az apró lény minden átmenet nélkül váltott át igazi kisfiúra. Nyeltem egy nagyot és mintha mi sem történt volna, hozzáléptem, akkor meg azon ámultam el, hogy a gyermek egyszerűen csak szippantgat, belélegzi az én főztöm páráját. Mintha iszonyatosan éhes lenne, s az élete múlna ezen, úgy falt. Szippantva falt. Közben jobb lábát ráhelyezte a balra. Teljes súlyával. Ahogyan csak a gyerekek tudják.
Kiszedtem neki egy tányér levest, az asztalra helyeztem, s intettem, hogy foglaljon helyet. Ő valódi élvezettel hajolt az élelem fölé, de nem ette, nem nyelte, csak azt illatára volt igénye. Látszott a pofiján, hogy nagyon finom dologgal kínálom, hogy eltelt vele, és el is ernyedt. Bámulatos. Láttam, hogy nagyon tekergeti a nyakát, míg észrevette, hogy vizet is melegítek, aminek ráadásul párája van. Isteni ötletem támadt: hoztam az inhaláló készülékem, s abból itattam meg. Abból annyit szippantott be, amennyit kívánt.
Én egy egyszerű halandó vagyok, de azt tudom, hogy az élmény melyben részem volt nem mindennapi. Megszólaltam:
— Tudod, hogy hol vagy?
— Igen. A földgolyón. Magyarországon. Pontosabban Párándon.
— Hogy kerültél ide?
— Többen jöttünk ide ismerkedni, szemlélődni, szétnézni, tapasztalatcserére. Mindenki más-más megjelenésben, én itt változtam át, mert rájöttem, hogy beléptél.
— Ki vagyok neked én?
— Házinéni. Vendéglátó. Idegen.
— Amilyennek először láttalak az, az eredeti formád?
— Igen. A valóságban törékenyebb alkat vagyok, nem hordok ruhát, mert úgy kényelmesebb. Egyébként is átlátszó vagyok, mint mindannyian. Van, aki azért visel ruhát, mert fázik.
— Hány éves vagy?
— Hm.
— Mi lel? Eddig dőlt belőled a szó.
— Ez az, amire nem tudok válaszolni. Nem tudom, hogyan számoljam. Akkor kezdődött-e a létem, amikor megfogantam abban a csészében, vagy amikor belehelyeztek, korábban. Vagy az a születésnapom, amikor a férfiak eltörték sarkukkal az övegek alját. Ami a teteje, csak amikor lehelyezték fejjel lefele tették. Mert ez egy napon volt azzal, amikor a szülők értünk jöttek.
— Akkor tehát hány éves vagy szerinted?
— Tizenkettő. Tizenkét évvel ezelőtt rakták egymás mellé az apák a sok fiolát. Amely akkora volt, mint egy szódásüveg. Már évekkel korábban helyezték bele a kisebb üvegekbe elkülönítve, külön-külön a sok katyvaszt, nyákot, miegymást, amiből kifejlődtünk. Fokozatosan növelték a teret. Előbb csak apróbbakban melengettek. Nem lehetett gusztusos dolog ez sem, de attól az időtől kezdve, amióta üvegekbe kerültünk, növekedni kezdtünk. Volt szemünk, szánk, hallottunk, éreztük, hogy élni jó. Aztán előálltak az apák, sarkukkal addig rugdalták, törték-zúzták az üvegek alját, míg kibújtunk mind. Az anyák ránk vetették magukat, és sikoltozva kiáltották a nevünket. Káj! — S minden Káj tudta, melyik anya várja őt. Nol! — hangzott el, és futott a sok Nol az ő anyjához. Tili! Suri! Nin! Mind vártuk már ezt a találkozást, mind szerettük már anyánkat, s anyáink az ő gyereküket. Sokáig vártunk erre a találkozásra. De szép vagy anya! — kiáltoztuk, és örvendeztünk.
— Látványra miben különbözik anya apától?
— Miként a ti nőitek is, kerekebbek puhábbak, gyengédebbek a férfiaknál. Tudod, hogy nem mindenki hord ruhát. Ennek nincs jelentősége. Az anyák csillogóbbak, színesebbek, gyöngyház fényűek. Egyébként, akinek nincs mit elrejtenie, tegye! A csúnyát meg mindenhol elrejtik. De sajnos, még nincs szőrzetük. A haj pedig nagyon szépít. Bármilyen színű hajtól szebbek a nők. Innen szeretnénk vinni, ha lehet.
— Van egyéb nemi jelleg, mellyel eltérnek egymástól?
— Azt hiszem, a hónaljukon van egy zselés kis lyuk a nőknek.
— És mit helyeznek oda a férfiak?
— A hónaljukon van egy kinövés. Ha nagyon megkívánják egymást, ez kerül egymásba. Nagyon szeretik egymást bökdösni. Így élnek szexuális életet.
— Mesélj a városaitokról, a munkátokról, a szokásaitokat szeretném megismerni.
— Bemutatom jó?
Nálunk minden autó, közlekedési eszköz, kivéve a kerékpárt, mert az már szinte hozzánk nőtt, atomenergiával működik. Mi ezzel a testtel nem engedhetjük meg magunknak, nem tehetjük meg vele, pontosítsunk: számunkra halálos méreg lenne, hogy benzingőzt leheljünk be. Korábban csaknem kihalt Nihilisztánban mindenki, az egész népesség megbetegedett, majd minden lakónk odalett. Mire kiderült, ami már az első pillanatban egyértelmű volt. Csak fel kellett volna figyelni rá. Óvakodnunk kellett volna, de nem voltunk elég gondosak. Egyébként nálunk még alig vannak növények. Nincs, ami szűrje a levegőt. Mindenhol kövek, kövek, hatalmas egybefüggő, ám nem szép épületek. Nem tudunk díszíteni. Nem ötlethiány okozza, de maga a környezet oly elkeserítően silány, hogy ki kell várnunk, amíg szebb lesz a világunk. Amit nálunk bárhol látsz, az kivetítőkkel mesterségesen előállított növényzet.
Érthető lehet immár, hogy az étkezésünk, légzésünk mind összefügg azzal, ami nálunk található. Ha nem terem növényzet, a legegyszerűbb ételeket sem tudjuk előállítani, mesterségeset pedig nem akarunk. Marad a belégzés. De hát, mi tényleg a semmit lélegezzük be, attól nem lehet erősödni, fejlődni. Ha meglátod az átlátszó testemet, minden szervem, egész szervrendszerem átlátszó formában létezik, kész a működésre. Mégis várnom kell. Úgy mondják, mi előre szaladtunk. Erősödni kéne.
Rengeteg hatalmas városunk van, és az emberek zöme mindenhez ért. Mindenki mindent megtanul. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki gyógyít, de azt igen, hogy annak a tudományágnak mélyebben elmerül az ismeretében, amit tanul, amivel foglalkozik. Textilmérnök, gépészmérnök, agrármérnök, élelmiszer, villamosság, közlekedés, stb. A legfőbb lényeg az elmélyültség, alaposság, minőség.
A lakhatás maga nagyon izgalmas! Tudod, ez az a hely, ahol megszállunk, ha pihenni akarunk, vagy vágyunk az egyedüllétre. Ilyet itt nem tapasztaltam. Nálunk hatalmas teret kap mindenki, teljesen egyformát egymás mellett egy üres házban. Ugyanaz, a tér mindenkor a rendelkezésére áll, azzal aztán szabadon garázdálkodhat. Amint hazaér, megnyom egy gombot, és annak megfelelően rendezkedik be, amiről abban a pillanatban úgy érzi, pihentető lesz számára. De, ha mást szeretne, ismét egy gombnyomás, és új lakhelyet alakíthat ki.
Lehet, hogy egy hatalmas hegyvidékre vágyik, barlangokkal, erdőkkel, rétekkel körülvéve, vagy egy pusztára, szalmabálákkal, posztósátrakkal, vagy temetőre, szeretteinek, elhunytjainak, korábban éltek sírjával, netán iglukkal, ha jeges vidékre vágyik. Felügyelő áll mindenkor rendelkezésére, a gyermekek vigyázására, ha fáradt, törődött, esetleg beteg, netán elfoglalt, de közös szórakozás esetén is, ha pihenni, kikapcsolódni, szórakozni, örömködni vágyik.
— Találtatok már itt valamit, ami érdekes, követni való?
— A művészetetek utánozhatatlan. A népi is, a kora népi, a szokásaitokba beépült, és a mai is, a festészet, építészet, szobrászat, kerámia, iparművészet, mindenféle alkotóművészet. Mondjuk a színművészet, színházi alkotóművészet. Népi táncművészet. Tudod, ez maga a csoda. Mint az Óz. Az a filmművészet. Jancsó, Mészáros Márta, Szabó István, Koltai Róbert… Csak a magyarokról szólunk most. Meg kell tanulnunk, bár a művészet szinte megtanulhatatlan, olyan sokágú, és olyan nagykorú. Anya most foglalkozni akar velem, nincs megelégedve a tudásommal, ismereteimmel. Pontosabban tanárt fogad, aki majd mindent elkövet, hogy okos legyek.
Elbűvöl bennünket a növényzet, ami körülvesz benneteket, ahol még a marha is zöldet eszik, ahol árnyéka van a fának, és illata a fűnek. Mondd, meg kérlek, mi az a fehér edény, amely minden lakásban létezik, vagy a fürdőszobában, vagy külön. Szép hófehér porcelán, és még egy fa keret is tartozik hozzá.
— Azt hiszem, a WC-re gondolsz, te gyermek.
— Nem tudom mi a neve, de nagyon csinos, és nem kimozdítható.
— Igen. Ez az a csésze, amelyre ráülünk, és beleürítjük annak a salakját, amit azon a napon elfogyasztottunk. Utána meghúzzuk a csapot, és vízzuhannyal tisztára mossuk. Nektek még nincs szükségetek ilyenre, de reméljük, mire megnő a fű, megerősödik az emésztőrendszeretek is, nevelhettek különböző állatokat is. Akkor már szükségetek lesz rá. Még azt mondd el nekem, ha a kozmoszból jöttetek, honnan, melyik bolygóról? Mert az előbb Nihilisztánról volt szó. Aha, ez az egyik város neve! A bolygó pedig Hol.
Igen. A bolygónk neve: Hol. Ne tévesszen meg, nem a Holdról van szó, mert arról sokat hallottam már. Ott nincs víz, csak valamikori nyoma. Sokat emlegették előttem. Volt, hogy szidták, volt, hogy dicsérték, de közülük senki nem járt még ott. Bár valami módon rokona lehet a mi bolygónk a Holdnak, sőt, mintha annak az udvarában élnénk. Gondolom, annak az előbolygója lehet. De oda nem járunk, oda be sem engednek minket. Kitiltottak már rég. Még az ősidőkben. Hallottál ilyet? Elzárkóznak tőlünk. Erről mindenki szégyenkezve beszél, mert közülünk valaki elkövetett valamit, de akkora a titok körülötte, mármint a valami körül, hogy semmit nem tudok mondani. Pedig Neked elmondanám, mert vendégül láttál, nem bántottál, kedves vagy.
— Nagyszerűen viselkedsz. Akár egy felnőtt. Okos vagy, tájékozott, de ne fecsegj ki titkokat, főleg olyat, ami nem is biztos, hogy létezik. Inkább most lefektetnélek. Megfürdetlek, és pihenni fogsz. Nagyon sok dolog történt ma veled. Menj végig minden helyiségen. Mondd meg, hol szeretnél aludni. Ott vetek neked ágyat. Azzal a bizonyos szégyennel ne gondolkodj! Lehet, hogy egyszerű mitológia. Lehet az is, hogy összekevernek titeket valakikkel, akik korábban éltek a bolygón, de lehetséges, hogy valaki kitalált egy buta esetet, mások pedig rábólintottak, s olyan ez, mint a kabátlopás. Hallgatni kell róla. Veled történt? Nem. Ott voltál? Nem. Éltél már? Nem. Kész. Vége. Erről többet szó ne essék!
Hova ágyazzak? A gyermek a teraszt választotta, melynek oldala is, mennyezete is dúsan termő szőlőfajtákkal volt benőve.
— Jó éjt! Kérsz Jó éjt puszit? Akkor is adok. Ezzel aludj el. Gondolj most anyával. Gondolatban öleld át!
Amikor az ajtóhoz értem, visszanéztem: a fiú aludt.
Reggel a teraszon, amint a fotelra pillantottam, aludt benne egy alig látszó, ám átlátszó, nádszálhölgy. Tudtam, hogy csak az anyja lehet, ő őrizte egész éjjel a gyermek álmát. Meg se rebbentem. Még nem vettem észre, hogy felismert, de már egy elegáns, jól öltözött dáma ült ugyanabban a székben.
— Rám várt, asszonyom?
— Magához jöttem. Esdekelve kérem, ne vegye el tőlem!
— Hölgyem, nekem van három gyerekem, hét unokám, akik már maguk is szültek. Adja hozzá élemedett koromat is. Mi az ördögnek nekem még egy gyerek? Szeretem a fiát, tisztelem önt, hogy ilyen nagyszerű fiút nevelt, de köszönöm, nem óhajtom a magaménak. Eljöhet hozzám bármikor látogatóba, szívesen látom mindenkor, örömmel elbeszélgetek vele ezután is. De örökbe nem fogadom. Ne féljen tőlem. Ne félj tőlem Ambra! Látod, a neved is tudom, és azt is, hogy te vagy a legszebb nő a világon.
Megöleltem, és jól megráztam. Sok, sok szeretettel.
— Itt mindenki annyi gyermeket szerethet, amennyit akar?
— Igen ez természetes. Nem? Én is szeretem az idegenekét is, de nem akarok minden gyermeket a magaménak tudni. Nálatok nem lehet egynél több?
— Nálunk tilos. Ezért kincs a gyermek.
— Lehet azért, mert olyan gyengécskék vagytok. Nagy dolog egy gyermek kihordása. Kilenc hónapig a méhedben fejlődik, a véreddel táplálkozik. Egyébként látom, azzal nincs is gond. Szépen fejlett érrendszeretek van. De a méhetek még nem elég fejlett, sok lenne neki a kilenc hónap. Pontosabban a vége. Nem utolsó sorban nem tápláljátok a testeteket. Hogy bírnátok ti szülni? Ahhoz erő kell! Már a tágulási szakban kimerülnétek. Erre a kitolási idő… no nem! Nem, nem, maradjatok ti egyelőre az üvegeknél.
— Ezek szerint ti a testetekben nevelitek ki a kicsinyeiteket?
— Igen, és kapunk egy apró emberi lényt, aki a síráson kívül semmit sem tud. Szopni is meg kell tanítani. És örökké türelmesen, gyengéden a szolgájává lenni. És amíg élünk, örökké. Mert a lelkünk nem engedi el akkor sem, ha ő maga távol került tőlünk. Ilyen a mi életünk.
— Nálunk pedig az élethez szükséges légmennyiség is adagolva van. Nincs megfelelő légtere a bolygónknak. Lefedtük magunkat egy kiszámított területen, ahol számításaink igazolták, hogy elég a légmennyiség számunkra, melyet oda előállítottunk, ahol élünk. Nem terjedt el az élet az egész bolygón, mert a légkörben nincs elég oxigén, és tulajdonképpen még semmi nincs biztosítva az élethez. Csak a fedett területen élhető a világ. Mesterségesen előállított lélegeztetővel. Mint a ti asztmás készüléketek, nagyban. Nálunk ebbe beletesznek valamit, ami erővel, energiával lát el minket.
Elfáradtam az ismeretek ekkora mélységében, elhallgattam egy időre. Ambra is így lehetett, szintén csendben volt. Aztán csak megszólalt.
— Az a feltételezés, hogy a testünk azért ilyen törékeny, légies, mert a korai fejlődés időszakában nem kapott meg mindent a szervrendszerünk, amely létfontosságú ahhoz, hogy fejlett test jöjjön ki a palackból, nem bizonyítható. Noha, betegségben igazán kevesen halnak meg közülünk, csak látod, minden szervünk látható, és láthatóan alszik még. Atyám, hogy féltem én Tőled! Egyenesen rettegtem. Az volt a félelmem alapja, hogy jobb anyának tart majd nálam a gyermekem, s, hogy elveszed tőlem. Ráadásul megérintetted a száddal az arcát. Ez nálunk a tulajdonlást jelenti.
— Nálunk pedig a szeretet kinyilvánítása. Adtam neki jó éjt puszit. Azt jelenti, legyen jó az álmod. Megérintettem, utána mondtam neki, gondolj anyára. Azonnal elaludt. Remek kis ember.
— Köszönöm, hogy szereted, s gondoskodsz róla, ha itt van. Ők még itt maradnak egy ideig, rengeteg dolgot kell még megtudniuk.
— Ugye tudod, hogy ez kémkedésnek is felfogható?
— Nem. A fővárosi polgármestertől kértek engedélyt a küldöttség tagjai, nála jelentkeztek le legelőbb. Semmi szabálytalanság nem történik, légy nyugodt.
Visszatérve a hivatalos látogatásról beszámolt nekem Ambra a fejleményekről, melyek jobban sikerültek, mint gondolták. Mindent megkapnak, amire szükségük van. A kereskedők lelkesek, hiszen nekik vásárlókra van szüksége, pénzük pedig van. Csak az a kérésük, hogy a vevő szállítja el az árut, ők tárolják, amíg szükséges, viszont kutatási anyagot szolgáltatnak az itteni tudósoknak, s mindenben segítik egymást, ami a kutatást illeti. Talajmintától, vízmintáig, légköri mintáig mindent hoznak, amikor itt járnak, de azt is rendelkezésre bocsátják, ami már számítógépen áll feldolgozva. Velük semmi nem probléma, minden nyelven beszélnek. Így születtek. Így kódolták be őket. Bár velünk is ezt tették volna az őseink!
Naiv, gyermeteg nép. Szerintem. De csak megkérdeztem:
— A mi tudósaink elég közlékenyek voltak veletek?
Mondták: — Mindenről beszámoltak. Nyíltan, korrektül. És minden egyezett a mi tudósaink ismereteivel. Valóban gyengék vagyunk, és átlátszóak, ez egyértelmű. De minden benne van a szervezetünkben, már kifejlett állapotban, amely azonosulni fog a földiek szervműködésével, de elképzelhető, hogy nem ebben az emberöltőben. Nagyon vigyázni kell még ránk, mint egy újszülöttre. Nekünk inkubátorban még a helyünk. Ebben kapunk tőletek segítséget. Hasonlót ahhoz, amit a szoláriumokban használnak. Mondjuk éjszakai használatra. Mindenki. Nagyon jó napunk volt.
— Te mivel foglalkozol, Ambra, ha hazamentek?
— Azt hiszem, újra tanulok majd, közben tanítok is. Kísérlet lesz, többen tesszük majd, de a többiek még nem tudják. Meg kell találnom a módszert, amellyel hamarabb jutunk el a gyermekek értelméhez. Többet kell nekik befogadniuk ugyanannyi idő alatt. Túl nagy már az elsajátítandó anyag. De az nem célom, sőt ki akarom kerülni, hogy kimerítsük őket akár testileg, akár idegileg. Azt is el kell érni, ne legyen különb, előkelőbb a szellemi munka, mint a fizikai, mert akkor nem lesznek olyanok, akik a kezünk alá dolgoznak. Az inkubátorokkal kapcsolatban is vannak elképzeléseim. Elvégre meg is lehet azt a természetet téveszteni!
— Jézusom, te nő, mit akarsz elkövetni? És főleg kivel, és ki ellen?
Amíg Ambra szippantgatott a neki készített ételből, megállt egy különleges jármű a házam előtt, s megjelent egy csinos, elegáns férfi, s felém fordulva megérdeklődte, nagy kérés lenne-e tőlük, ha azt kívánnák, készítsek valami finom, fűszeres szippantani valót az itt tartózkodóknak? Itt szeretnék elfogyasztani az én udvaromban. Éreztem, hogy miközben ezt kérdezi tőlem, valami egyéb gondolatot közvetít Ambra felé. S éreztem, hogy kettejük között valami alárendeltségi viszony lehet.
— Ki vagy te ebben a társaságban? — kérdeztem az asszonyt, mikor az autó már elment, és közösen készítettük a párlatot.
— Ne kérdezd, kérlek! És ne tudd! — már sikoltott is. — Hol a gyerek? Az imént még mellettem volt!
— Itt vagyok a szobában mama, ne rettegj miattam, kérlek. Tudom, hogy hogyan kell viselkednem.
Lassan megtelt az utca a láthatatlan járművekkel, és az udvar fiatal, erős férfiakkal, nőkkel. Mindenről beszélgettek, nevetgéltek, viccelődtek, míg én lassan kényelmesen középre helyeztem a párolgó ételt. Ők a füvön ültek. Most feltérdelt mind, kezét előre támasztotta, és az étel felé fordult. Olyan csend lett, hogy a légy zümmögése is felért volna egy sikollyal, de én hallottam, amint Ambra utasításokat oszt, s már tudtam, hogy elhagyják a várost, és másik országban próbálkoznak. Itt csalódás érte őket, ki akarták játszani, ostobának nézték őket. Szégyelltem magam. Annyit mindenesetre mondtam, hogy máshol csak ruhában mutatkozzanak, s kifejlett emberekként. A többit rájuk bízom. Aztán ismét megmelegítettem a párolgó ételfélét, és ismét letettem a fűre.
Ambra és a férfiak folytatták a kétféle megbeszélést hangtalanul, és hangosan hahotázva, én pedig nesztelenül elsétáltam a kapu felé, és legnagyobb ámulatomra rendőrökkel találtam magam szemben.
— Csak nem ácsorognak itt a kapu előtt? Elvégre a vendégeinket óvják. Jöjjenek be, foglaljanak helyet. Éppen étkeznek.
Nekik is csak a füvön tudtam helyet biztosítani. Még feltöltöttük az általuk hozott párologtatót, utána felálltak, s az egyik fiatal pilóta szólt a többiekhez.
— Tegyétek be a földi járműveket a repülőkbe, s a lehajtható ágyakon aludjatok egy órát. Utána rövid gyakorlat következik. Ellenőrizni kell a gépeket. Kezüket mind üdvözlésre emelték, felém fordulva, majd a rendőrökre, és kimentek a kapun.
Természetesen a rend őrei is elmentek ezek után, s nem értettem, milyen történet zajlott le előttem. Egyben biztos voltam: Népünk és Kormányunk hívei valamit elronthattak, mert itt ugrásra kész mindenki.
Ambra csendesen üldögélt, aztán bement Muri után a szobába. A fiú közben elaludt. Ezért eltelt egy kis idő, amíg előkerültek, és mondták, hogy most sietnek a pilóták után. Remélik, még nem indultak el a gyakorlatra. Nagyon jó délutánjuk volt, és köszönnek mindent.
Egyedül maradtam. Behoztam az udvarról a nagy tálat, amibe az „ebédet” adtam a férfiaknak, valamiért a szobába is bementem, és egy levelet találtam az asztalon. Nekem írták. Épp zsebre tettem, amikor kopogás nélkül ismét beállítottak a rendőrök. Jól lehordtam őket, hogy lehetnek ilyen modortalanok, hogy nem tudnak kopogni. És ha éppen átöltöztem volna?
— Hol vannak a vendégeim? Elmentek. Miért? Mert dolguk volt! Délelőtt is elmentek, akkor sem kérdeztem hová mennek. Akkor mért nem jöttek ide hozzám elmesélni, hol időznek a vendégeim, és miért?
— Ne dohogjon Klári néni? Mit mondtak, hová mennek, meddig lesznek, egyáltalán miért mentek el?
— Honnan veszik, hogy elmentek? Nekem ezt egy szóval sem említették. Annyit beszéltek előttem, hogy sietnek, hogy elérjék a gépeket, amelyek próbarepülésre készülnek. Megköszönték az ebédet, és a kedvességet, és elmentek. Arról szó sem volt, hogy végleg. Mi történt délelőtt? Ki sértette meg őket, és mivel? Nagyon otrombának kellett lennie annak, aki tette, ha ezzel mindenkit elüldözött.
— A nőt sértette meg valaki. Be akart menni egy megbeszélésre, és kiküldték. Azt mondták neki, aki késik, ide be nem megy.
— Igen? Hát sokat igazán nem tudok, de annyit igen, hogy ennek a csoportnak a feje, a vezetője Ambra volt. Ha őt kidobták, mindennek vége. Ezt az az asszony soha nem bocsátja meg!
— Hát éppen ez az, hogy meg sem említette. Úgy ment el a fiával, hogy semmit nem vettem rajta észre.
A rendőrök elkullogtak, én pedig bementem a házba, bezárkóztam, és elővettem az elrejtett levelet. Magamban jót mulattam azon, hogy eszembe sem jutott, mennyire elől van az a levél, s ez volt a szerencsém. Így sokkal felszabadultabban tudtam viselkedni, nem zavart, ha a kezem néha a zsebembe tévedt. Elővettem a kis papír fecnit, s a villany alá állva egészen a szememhez vonva olvastam:
Drága barátnőm, anyám, titkaim ismerője, elmegyek.
Elviszem Murit, noha előbb úgy terveztem, itt hagyom Nálad nyaralni egy kicsit, de nem merem. Ez egy meg bízhatatlan nép, nem tarja meg a szavát. Ezek az emberek nem tartják meg az ígéreteiket, manipulálják a partnereiket, nem szavahihetőek. Te vagy itt az egyetlen, akiben lehet bízni. Meg a tudósaitok. És az alkotóművészek!
Ők nagyszerű emberek.
Most elmegyünk más országokba, de már okosabban köze-lítünk meg másokat. Nem olyan naivan, mint itt, ahol először találkoztunk idegenekkel. Később visszajövünk, de csak Hozzád, és a művészekhez, a tudósokhoz. Pénzt ide nem hozunk, innen nem vásárolunk. Majd megtervezzük, s el is készítjük, amire szükségünk van. Ezt a levelet nyugodtan ejtsd el az utcán. Pontosabban megkérlek, veszítsd el!
Hamarosan találkozunk. Ölel: Ambra
Jóval később másik levél is érkezett. Ide másolom:
Drága barátnőm!
Újra itthon vagyunk. Bejártuk a világot, csodás szépségeket láttunk, mindenhol másfélét, végül kikötöttünk itthon, mert úgy véljük, nekünk itt, ezen a helyen van a leginkább lakható világunk, itt vagyunk itthon, és ezt alakítjuk majd ízlésünk szerint olyanná, amilyen helyen szeretnénk lakni.”
Így mesélte el álmát a legény… mintha valakitől hallotta volna…
Berettyóújfalu, 2014-07-25
Legutóbbi módosítás: 2014.08.08. @ 12:02 :: Kertész Éva
