Apáti Kovács Béla : A nagyravágyó ceruza

Volt egyszer egy ceruza. Szép, hosszú szálú íróeszköz, végén kicsi rózsaszín radírral. Az íróasztalon feszített, mint egy báró. Az is volt, mert annak képzelte magát.

Nagyképűen körbenézett, és hencegve mondta az asztalon lévő tárgyaknak:

— Mit akartok, ti semmirekellők? Itt egyedül csak én vagyok valaki. Vegyétek tudomásul, ennek az íróasztalnak a bárója vagyok. Ti mind engem szolgáltok, és aki nem teljesíti parancsaimat, azt szigorúan megbüntettem. Megértettétek?

A tárgyak csodálkozva egymásra néztek, de nem válaszoltak. Csak a levélnehezék csóválta a fejét, és a mellette álló tűzőgépnek halkan mondta:

— Meglátja, kolléga, ennek nem lesz jó vége. Sír még a ceruza, és adja lejjebb is.

Az asztalon levők nem foglalkoztak tovább a ceruzával. Mindenki tette a maga dolgát. A ceruza tekintete újból pöffeszkedve végigszaladt a tárgyakon, mintha csak azt mondta volna:

— Látjátok, ezt már szeretem. Mindenki jobban teszi, ha engedelmeskedik bárójának. Ezentúl kegyelmes báróúrnak szólítsatok! Nem szívelem, ha valaki nem így szólít. Most ledőlök egy kicsit pihenni. Senki ne merjen ezalatt zavarni. Csönd legyen! Ha valaki felébresztene, annak a fejét veszem.

A ceruza fogta magát és lefeküdt egy vaskos könyv árnyékába. Az asztalon levő tárgyak is elhallgattak. Még moccanni sem mertek. Mindenki behúzta fülét-farkát. Igaz, a mindenes dobozban a gémkapcsok kicsit pusmogtak, megtárgyalták az új helyzetet.

— Mi lesz ezentúl velünk? A báró elveszi a szabadságunkat. Eddig mindenki nyugodtan megmondhatta, amit csak akart, és nagy boldogságban élhettünk az íróasztalon…

— Csend legyen! — rivallt rájuk a közelben lévő asztali lámpa, és ő is eloltotta fényét.

Sötétség borult a helyiségre. Csak az utcai lámpa halovány fénye szűrődött be az ablakon. Ki tudja, már mióta voltak sötétségben és teljes csöndben, amikor váratlanul az ajtó felől neszek hallatszottak be. Eleinte a lámpa azt hitte, hogy a szófogadatlan gémkapcsok megint nem bírnak magukkal. Rájuk is mordult mérgesen:

— Az előbb megmondtam, hogy csönd legyen! Úgy látom, hiába. Csak ébredjen fel a báróúr, lesz ne mulass!

Hamarosan be kellett látnia, nem a gémkapcsok rendetlenkednek. Valaki be akart nyitni a szobába. Csikordult is hamarosan a kulcs a zárban, és az ajtó szélesre kitárult.

A sötétben nem lehetett jól látni, de a jövevény egy fiatal férfi volt. Leült az asztalhoz és felkattintotta az asztalon álló lámpát. Éles, vakító fény ébresztette fel a ceruzát álmából. Éppen arról álmodott, hogy az íróeszközök királyánál volt látogatóban. Az ott látott pompa egészen lenyűgözte. Minden ragyogott és aranyból volt. A kis ceruzák és egyéb íróeszközök hajlongtak, a homlokuk a trónterem padozatát érintette, és nem győztek dicsőítő ódákat zengeni a király felé. Az íróeszközök királya ki akarta tüntetni a ceruzát, és a legbizalmasabb emberei közé emelni. Ha ez megtörtént volna, ő lehetett volna a király után a második ember. De fordult a kulcs a zárban, és a fiatalember leült az asztalhoz. Vajon, mit akar? Miért alkalmatlankodik itt a szobában, amikor ő békésen alussza álmát egy vaskos könyv árnyékában, gondolta a ceruza.

A lámpa fénye elárasztotta a szobát. A többi tárgy is hunyorogva nézte, mi történik. Szerették volna kitalálni, miért jött a fiatalember. Ő egy ideig a papírjait rendezgette. Mintha olvasott volna valamit, majd hófehér lapot húzott elő a fiókból. Gondosan lerakta az asztalra, és arcát a tenyerébe temette. A ceruza is kíváncsian várt, de amikor a férfi keze elindult feléje, valami rosszat sejtett és felszisszent:

— No, no! El a kezekkel tőlem! Én báró vagyok, és akárki nem érinthet meg. Mit akarsz, te embernek nevezett egyén? Nem lehet, hogy írni akarsz velem… Mi lesz akkor a szép, hegyes végemmel? Még elkopik, és akkor hogyan nézek majd ki? Milyen egy ceruzabáró tompa heggyel? Akkor még meg sem említettem, mi lesz, ha kitörik! Jobban teszed, ha békén hagysz! Menj szépen vissza, ahonnan jöttél!

Az asztalon a többi tárgy is izgatottan várta a fejleményeket.

— Elkezdődött — súgta a levélnehezék. — Láttam már ilyet. Letörik őméltóságának a szarvát.

A mellette álló radír félénken rászólt a levélnehezékre:

— Ne olyan hangosan, még meghallja, és akkor jaj nekünk!

— Nem kell félni, báróúr fog még könyörögni, és nem lesz olyan nagy legény.

A kéz egyre közelebb csúszott a ceruzához, aki először megpróbált kigurulni a vékony, inas ujjak közül, de azok, mint félelmetes szörnyek, jó erősen megmarkolták és felemelték a levegőbe. Még csak esélye sem volt a menekülésre. Pedig eleinte azt gondolta, valahogyan kicsusszan a szorító ujjak közül, és a szőnyegre huppanva elbújik az íróasztal lába mögött. Hátha a fiatalember lusta lesz lehajolni érte, és másik íróalkalmasság után néz. Hiszen az asztalon volt még jó pár ceruza, toll, sőt még tus is. Miért éppen vele akarna írni? Ott van az a szép piros színű, írjon vagy rajzoljon vele. Ő nem azért van, hogy a hegyét koptassa. Micsoda dolog, a kegyelmes báróurat befogni dolgozni? Mindenki azért van a világon, hogy szolgálja, lesse parancsát és igyekezzen teljesíteni azt. Iszonyat, ezek a vékony ujjak körbefogják, és arra kényszerítik, hogy szaladgáljon ide–oda a papíron, mint egy eszelős. Nem ezt, nem fogja csinálni. Inkább a halál, minthogy engedelmeskedjen.

Amikor a kéz egy hosszú vonalat akart húzni vele, úgy tett, mintha megbotlott volna. Olyan jól sikerült a színészkedés, hogy majdnem kirepült az ujjak közül, de az utolsó pillanatban azok mégis elkapták és visszarántották. Ennek az lett a következménye, hogy kitörött a hegye.

— Sebaj — gondolta. — Így legalább megmenekülök.

Sajnos egészen másképp történt. A fiatalember másik keze azonnal a ceruzahegyező felé nyúlt, és már bent is volt a ceruza letört vége a masinában, ami félelmetesen, fájdalmat okozva éles késeivel, újból hegyet varázsolt neki.

Ez nem nagyon tetszett neki, de semmit sem tudott tenni ellene. A kéz erősen fogta, majd folytatni kellett a vonalat. A fiatalember kissé óvatosabban nyomta a papírra, de a ceruza megmakacsolta magát. Majd ő megmutatja, ki az úr… Még mindig sajgott a feje a hegyezéstől. Amikor végignézett magán, úgy tűnt, mintha kicsit rövidebb lett volna, mint előbb. Talán csak képzelődött. Miért lenne rövidebb? Ő még mindig a délceg, hosszú ceruza.

Addig–addig ügyeskedett, míg sikerült megbotlania, és hegye megint reccs, kitörött. A használója idegesen kapta fel a papírról. Az asztalon levő tárgyak felszisszentek:

— Jaj, mi lesz most?

A ceruza hallotta az ijedt hangokat, de nem törődött vele. Csak az járt a fejében, hogyan járjon túl a fiatalember eszén. Mindenáron ki akart szabadulni a vékony ujjak közül. Ha sikerülne, biz’ isten úgy elgurulna, hogy soha többé nem találnák meg. Itt hagyná ezt az átkozott házat, és megkeresné a ceruzák országát, ahol élhetne, mint egy igazi báró. Bármennyire is próbálkozott, nem tudott kiszabadulni. Az utazás helyett, megint a ceruzafaragóba került az éles kések közé. Az egész teste összerezzent és fájdalom járta át. A kések úgy megkínozták, hogy majdnem elájult.

Azért ez hallatlan, így megkínozni egy ceruzát, aki ráadásul báró. Csak legyen szabad, megmutatja ennek a bagázsnak, ki ő… Nem fog kegyelmezni senkinek sem. Össze fogja törni a fiatalember minden ujját, amiért azt merészelte, hogy vonalat húzzon egy ilyen előkelő ceruzával.

Végre kikerült a ceruzafaragóból. Amint a tárgyak megpillantották, hangosan felkiáltottak:

— Mi történt a ceruzával? Olyan kicsi lett.

A fiatalember figyelmetlen volt, és sokáig bent hagyta a ceruzát a faragóban. Az pedig, amíg ki nem kapcsolták, faragta és faragta őméltóságát, az íróeszközök báróját.

Ezt látván már a ceruza is megijedt, de reménykedett, ha sikerül lelépnie, akkor talán még a hosszúságát is visszakapja. Az ujjak kissé kiengedtek. A ceruza csak erre várt. Mintha állandóan ezt gyakorolta volna, kiugrott a fiatalember kezéből, és gurulni kezdett végig az asztalon, de sajnos a rövid ceruza már nagyon gyönge volt. Egyre lassabban gurult, végül az asztal szélén megállt, ahol a kéz rácsapott.

— Nincs menekvés — mondták egyszerre a tárgyak. — A fiatalember nem kegyelmez neki.

Újból befogták vonalat rajzolni. Az ujjak a ceruza rövidsége miatt alig bírták megfogni, és ügyetlenül kezdték el irányítani. Meg is bicsaklott a papíron és harmadszorra is kitört a hegye. Ezt már a fiatalember nem bírta szó nélkül.

— Az ördögbe is! — mondta dühösen. —Ki gyárt ilyen vacak ceruzát? Nem lehet vele egy normális vonalat húzni.

A kegyelmes báróúr már alig lihegett. Elfáradt. Utolsó emléke, hogy a fiatalember mérgesen a szemetesbe dobta.

— Kár volt ilyen nagy legénynek lenni. Aki henceg, könnyen megjárhatja — jegyezte meg a levélnehezék, és aludt tovább.

 

Legutóbbi módosítás: 2014.08.04. @ 16:24 :: Apáti Kovács Béla

Szerző Apáti Kovács Béla 193 Írás
Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.