A valóság széle megindul feléd,
köréd zsugorítja rohanó lélegzetét az Isten,
karodra illeszkednek a házak,
közeledből erőt gyűjtök, nézlek,
ahogy egyetlen embernyivé lesz a zaj,
s apró kis villanásaival tűnik,
kontúrodba vész a város,
mind a dohos pincék, a porpúderes járdák,
a virágos fák alá szorult tavaszillatok,
a napos erkélyeken száradó ruhák tarka lázadása,
az ébredő méhek lusta döngése a kidobott gyümölcshéj fölött,
izmaim hosszú, lüktető kínja, ahogy követellek, vágylak,
– ez most a teremtés ideje.
Körülötted űr, ha a mindenre nyitom is szemem,
egyedül téged lát:
magaddal határosan,
válladon gyenge fény imbolyog,
a nyakad ívére botló zsoltáros sóhajok
kőnehéz súlyát emelem a csendhez.
Érted most megküzdök velem,
s míg kapaszkodom beléd,
‘ne menj’
te egyedül maradsz
körvonalaidon a rád szűkült
világgal.
