Elterült a délután a tűzfalakra festve,
Nem jön még az alkonyat és messze még az este.
Indulnék már hazafelé, hopp, hisz az már nincs is,
Jó lesz itt a szemközti rút kocsma, a Valencsics.
Ha kérdezik: gond nincs, kezem nem remeg,
De csalfán hívogat a konyakos üveg.
Rendelő és váró, beteg félszáz, avagy még több,
Ebéd nincs, a csapos tudta, s két féldecit öntött.
Budán is, a sarki bárban Jenő várt a helyemen,
Jöttem, rendelt: „mint a múltkor, megint itt a Kelemen!”
Ha kérdezik: gond nincs, kezem nem remeg,
De csalfán hívogat a konyakos üveg.
Ez már Pest, a garzon közel, albérlőnek jó vagyok,
Síp utcai palotámban végre mégis alhatok.
Vajon egyszer találok-e nyugtot még ez életben?
Vagy maradok így egymagam? Kísért még a véletlen?
Ha kérdezik: gond nincs, kezem nem remeg,
De csalfán hívogat a konyakos üveg.
Lenne csak egy bárki, vagy tán senki, úgyis mindegy már,
Nem kell nekem semmi, pénz se, csak egy ágy meg egy pohár.
Látja már a világ, úgy áll kifelé a szekerem,
Magammal se bírok élni, az kéne még, szerelem…
Ha kérdezik: gond nincs, kezem nem remeg,
De csalfán hívogat a konyakos üveg.
Isten veled város, inkább eltűnök a végeken,
Minek ülnék nyakadon, majd eltelik az életem.
Sáros tanyák – ott lenne jó, kocsma sincs, csak iskola,
Pista öcsém befogadna, tán akadna egy szoba.
Ha kérdezik: gond nincs, kezem nem remeg,
S csalfán hívogathat a konyakos üveg
– azt majd összetöröm, sajátkezűleg.
Megjegyzés: A műben szereplő Kelemen talán ismerős néhány olvasónak, de máshonnan, prózából. Az egyik kedvenc regényem „megversesítése” ez a próbálkozás.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:14 :: Fehér Csaba
