Sonkoly Éva : Tudok-e…

Ugye tudjuk, a gyakran használt ruha, cipő elkopik. Egy idő után le kell cserélni…

   — Szeretlek! — mondja az amerikai filmekben a férfi, a nő, a gyerek elköszönéskor… és máskor.

Egyre gyakrabban hallani nálunk is, akárcsak a filmekben.

 

Messze lapozok az emlékeimben, nagyon messze.

Nagyszüleim házasságát csak, mint mesét ismerem. Sajnos nekem csak nagymamáim voltak, a nagyapák korábban haltak.

Anyai nagymamám házasságáról édesanyám mesélt, lassan az is elvész az idő homályában, de arra nagyon emlékszem, hogy nagymamám a férje halála után néha fél napokat zokogott félreeső helyeken, titokban. Édesanyám talált rá. Alkalmanként vigasztalta.

Amikor erről hallottam mindig elképzeltem milyen mély érzésekkel élhetett.

Nekem sohasem beszélt erről.

 

Apai nagymamám kétszer kötött házasságot. Az első olyan egy napig tartó névházasság volt, az akkori férje különös tévedéséből.

A második? Nem felhőtlen az sem, de soha egy rossz mondatot nem hallottam nagypapámról, csak tényeket… hogyan élt.

Talán abban az időben nem illett sem panaszkodni, sem dicsekedni az érzésekkel.

Jobb volt-e akkor? Nem tudom. Csak egyet tudok. Együtt éltek halálig, s mikor egyikük elment, folyt az élet nélküle, de mással nem!

 

Szüleim? Soha egy hangos szó.

Persze nézeteltérések nélkül nem kapcsolódtak egymáshoz a napok.

Eszembe jut az említett szeretlek. Nos, ezt sem hallottam tőlük. Azt hiszem, nem kellett mondani… tudták… tudtam.

 

Az én gyermekeim vajon mit hallottak, mire emlékeznek?

A húsvét jó alkalom volt, hogy megkérdezzem. Egyikük sem emlékezik az ismételgetésére… tizenöt évig éltem házasságban… elmúlt!

Illene ide több felkiáltójel, de…

 

Nézem az unokáimat… ők sem igénylik a túlzásokat.

Elmennek mindannyian az ünnepnap délutánján, és én kicsit fáradtan ülök a fotelban, gondolkodom, egyedül…

Valami hiány maradt utánuk.

Hiányzik az a szó, nem a mai világ divatja szerint, hanem úgy… őszintén.

Azután hirtelen megértem, nem a szó hiányzik, valami más. Itt kering körülöttem a kérdés:

Vajon tudok-e úgy szeretni, mint a nagyszüleim?

 

„Ezüst kötésű páncél rajtam

sűrűszemű magány:

valaha Isten lánya voltam,

még az vagyok talán.”

 

— Hajnal Anna —

 

Legutóbbi módosítás: 2014.04.23. @ 16:37 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 579 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"