Hajdanában, réges-régen, ne kérdezzétek, mikor, mert én sem tudom megmondani. Annyi bizonyos, hogy amiről most mesélek nektek, nagyon régen történt.
Talán még az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú kismalac túr, volt egy város, és ennek a városnak volt egy igen magas tornya, amely tetején egy toronyóra díszelgett, mutatva az időt az embereknek. Minden kerek órában olyan szép zene hallatszott belőle, hogy aki meghallotta, elámult a csodálkozástól.
Messzi vidékről érkeztek emberek, hogy meghallgassák a toronyóra zenéjét.
Hogy mindez jól működjön, a toronyban lakott egy ember. Még fiatalon került oda, és az volt a feladata, hogy ügyeljen az óra szerkezetére. Ha véletlenül valami meghibásodott, azt ügyes kezével villámgyorsan kijavította, és az óra újból pontosan mutatta az időt, s felhangzott a csodálatos zene.
Majd elfelejtetem megemlíteni, mikor a toronyóra rázendített a zenére, egy szépséges nőbábu lépett ki a házacskájából, kezében hegedűvel. Komótosan az állához emelte hangszerét, majd zenélni kezdett. Lentről olyan volt, mintha egy igazi fiatal lány csalt volna ki gyönyörű melódiákat a hegedűből vonója segítségével.
Suttogták a városban, hogy a hegedülő lány valójában élő személy volt egykor, vagy talán még mai is az, csak egy varázslat miatt bábuként él a toronyban az öregemberrel. Az igazságot senki sem tudta. Mindenki mástól hallott valamit, amit továbbadott, és így végül különös történet kerekedett belőle.
Egyik nap a toronyóra őre súlyosan megbetegedett. Hiába próbálta meggyógyítani a város legjobb orvosa, nem talált gyógymódot. Az emberek tudták, hogy hamarosan meg fog halni. Talán ezt érezte az öregember is. Estefelé hívatta a papot, és a következő történtet mesélte el neki, mielőtt az feladta neki az utolsó kenetet:
— Drága plébános úr, mielőtt feladja az utolsó kenetet, elmesélem a hegedülő lány történetét, hogy titkát ne vigyem magammal a sírba — mondta az toronyóra őre reszkető hangon, és nagy nehezen felült az ágyban —Nagyon régen kezdődött. Még fiatal legény voltam, amikor a városba kerültem. Akkor még csak az óra díszelgett a toronyban, egyszerű harang kongása jelezte az idő múlását. Engem bízott meg a bíró, hogy ügyeljek az órára, és ha véletlenül meghibásodik, javítsam meg. Tetszett a feladat. Mindig érdekelt az órák szerkezete. Ezért messze földön kitanultam ezt a mesterséget. Állítólag ügyes órás voltam, és talán ezért is választott engem a bíró a toronyóra őrének.
Jó dolgom volt. Egész nap onnan szemléltem a lenti világot. A torony közel volt a bíró házához, és így mindig gyönyörködhettem szépséges leánykájában, amikor az a kertben öntözgette a virágokat. Olyan szép leányka volt, amilyet még sehol sem láttam, pedig bejártam számtalan országot tanulmányaim alatt. Ringó járása, hosszú szőke haja egészen megbolondított. Nem bírtam magammal, ifjú szívem hevesen vert, ha csak rá gondoltam.
Addig–addig sündörögtem, míg sikerült megismernem a lányt. Ő is szívesen fogadta közeledésemet. Minek szaporítsam a szót, gyorsan egymásba szerettünk, és minden este a kertben turbékoltunk, mint két vadgalamb.
Tervezgettük a jövőnket. Mindketten jól tudtuk, kettőnk közt óriási a szakadék. A bíró, gazdag, előkelő férjet szánt lányának, és bármennyire kedvelt engem, ennek ellenére mégsem akart arról hallani, hogy összekeljünk. Sőt, hogy szavának nyomatékot adjon, azt is megtiltotta, hogy leánykája beszélgessen velem. Esténként bezárta a lányt a szobájába, és nem találkozhattunk.
Hamarosan híre ment a városban, hogy a bíró lányának kérője akadt egy dúsgazdag kereskedő képében. Szomorúan nézegettem lefelé a toronyból a kertre, hátha megpillanthatom őt. Egyik ilyen alkalommal azt vettem észre, hogy szerelmem élénken mutogat valamit kezecskéjével. Nagy nehezen kisilabizáltam, hogy arra kér, este legyek a kertben a kispadnál. Epedve vártam az estét. Legszívesebben sietettem volna az időt, ami aznap ólomlábakon cammogott.
Még, ha nehezen is, de egyszer mindennek eljön az ideje. Besötétedett, és én rohantam a kertbe, ahol már izgatottan várt szerelmem.
— Boldog vagyok, hogy eljöttél — omlott karjaimba — Nem sok időnk van. Alig tudtam kijönni, hogy apám ne vegyen észre. Bizonyára már keresnek, ezért sietnünk kell. Mához két hétre szándékozzák megtartani az esküvőt. Elhatároztam, nem leszek a kereskedő asszonya. Kérlek, szöktessél meg, és menjünk egy távoli országba, ahol senki nem ismer bennünket!
Meglepett kérése. Hirtelen nem is tudtam, mit feleljek. Végül kinyögtem, hogy másnap este megszöktetem, és elmegyünk abba a magas hegyekkel övezett országba, ahol inaskodtam, és egykori mesterem talán segít rajtunk. Ebben maradtunk. Lázasan készülődtem a lányszöktetésre, mit sem tudva arról, hogy beszélgetésünket kihallgatta egy szolga, és elárulta tervünket a bírónak.
Másnap este összeszedtem kis motyómat, s mentem a kertbe, de a lány helyett a bíró emberei vártak. Azonnal elébe vezettek, és ő mérgesen rám ripakodott:
— Te mihaszna semmirekellő, megbíztam benned, munkát adtam neked. Ez a köszönet, amiért jó voltam hozzád?
Nem tudtam, mit feleljek. Szerelmemet sehol nem láttam, de éreztem, hogy valahol a közelben lehet. A bíró sokáig szapulta a fejem, amiért szemet vetettem kislányára. Éppen azt fontolgatta, elcsap a posztomból és másik toronyóra őrt fogad fel helyettem, amikor éles sikolyt hallottam. A következő pillanatban sírva rohant be egy szolgálólányka, hogy a kisasszony mérget vett be és haldoklik. Apja megfeledkezve rólam futott a lány szobájába, engem pedig kilöktek az utcára.
Egész éjszaka nagy volt a jövés-menés a házban. Neves orvosok adták egymás kezébe a kilincset, de egyik sem tudott segíteni a bíró lányán. Reggelre szegényke elhunyt, örökre lehunyta szépséges, kék szemét. Akkor azt gondoltam, hogy megöl a bíró, de legalábbis elkerget a városból. Mégse így történt, nem is értem miért… Azt sem bántam volna, ha ott azonban a fejemet veszi. Legalább mehettem volna szerelmem után a halálba. Ki tudja mi végből, még a posztom is megmaradt. Meghagytak állásomban, mint a toronyóra őre. Talán a lány apja így akart megbüntetni. Hadd szenvedjek nap, mint nap ott fent a toronyban.
Jól gondolta, mert szenvedés volt ezentúl minden percem. Szüntelen csak a lányra gondoltam. Egy pillanatig sem bírtam szabadulni emlékétől. Ezen úgy próbáltam könnyíteni, hogy ráérős óráimban farigcsálni kezdtem. Eleinte csak állatokat, majd később emberi alakokat is. Magam sem tudom hogyan, de egy nap kifaragtam a bíró lányának alakját. Később még egy hegedűt is adtam a kezébe. Akkor jött az ötlet, hogy készítek egy olyan masinát, amelyet összeépítek az órával. Így született meg a szépen zenélő bábu a toronyban. Ettől a naptól kezdve óránként láthattam szerelmemet, amint kisétál és állához emeli a hegedűt. Azt a mai napig én sem értem, hogyan szólalt meg a hangszer. Az emberek azt hiszik, ezt is én találtam ki. Drága plébános úr, az egekre kérem, higgyen nekem! Amikor a hegedülő bábu elkészült, akkor még csak némán utánozta a zenélő lányt. Egy árva hang, annyi sem jött ki belőle. Amint kilépett a torony erkélyére, a legnagyobb meglepetésemre váratlanul megszólalt. Senkinek nem árultam el, hogy ez nem az én művem. Amikor megszólal a zene, olyan, mintha életre kelne. Mai napig nem tudom, hogyan lehetséges ez.
A pap némán hallgatta a vallomást. Néma csönd következett, de amint egész órakor megszólalt a hegedű, az öreg toronyőr szeme felragyogott, majd remegő hangon mondta:
— Mindjárt megyek kedvesem…
Alig hogy kimondta ezeket, a zene elhallgatott, a szemei lecsukódtak, majd végleg kilehelte a lelkét.
Másnap szép csendesen eltemették a közeli temetőbe. Amint a sírgödör végleg eltemette, olyan dolog történt, amire senki sem számított. Állítólag a toronyból olyan szép hegedűszó hallatszott, amelyet a városka lakói azelőtt sohasem hallottak. Ki tudja miért, de ezután soha többé nem szólalt meg a hegedű. A bábu élettelenül mozgott az erkélyen, mintha nem ugyanaz lett volna.
Hiába hívattak híres órásmestereket, egyik sem tudta megjavítani. Értetlenül álltak a szerkezet előtt, és tanácstalanok voltak. Nem találták azt a masinát, amely a zenét működtette. Végül arra a következtetésre jutottak, nem is volt ilyen szerkezet, és az emberek csak képzelték, hogy a bábu tudott hegedülni.
Lassan megfeledkeztek a hegedülő lányról. Az eső és a hideg időjárás tönkretette a szerkezetet, és egy fagyos, ködös, őszi délután nagy robajjal földre hullott az egész. Egy éppen arrafelé járó kisfiú felkapta, és hazavitte a kétfelé tört értéktelen tárgyat.
Talán még most is ott lapul valamelyik házban, de az is lehet, hogy a nagy hidegben a kisfiú szülei tűzbe vetették, és csak egy marék hamu maradt belőle.
Legutóbbi módosítás: 2014.04.05. @ 14:45 :: Apáti Kovács Béla