Horváth Dániel : A horogkeresztes fiú

 

 

Nyikorgó ágyam autópálya-mintás, izzadságfoltos matracán szuszogtam az alvás valamelyik szakaszában tartva. Felriadok. Fülledt, remegő levegő, az éjszaka forróságában táncot lejtenek a sötétségből kirajzolódó bútorok. Nem rosszullét, nem rémálom, hanem egy szag miatt kelek fel. Felriadok, mert büdös van. Próbálok rájönni, mi lehet ez, de már lélegezni sem vagyok képes. Nem járja át a légutaim az orrszőr-perzselő oxigén, csak a fekete köd.

Ülök az ágyban, látom, anyám is ül. Ő is látja, amit én, a fekete ködöt, ami betölti az egész lakást. Az ablakhoz rohan, kinyitja, ahogy az erkély üvegajtaját is, amin kilép. Megijed, visszalép, majd mindent becsuk. Nem értem. A köd rossz, ki kellene üldözni innen. De becsukja a nyílászárókat. Máshol nyit ablakot. Nem ott, ahol a feketeség gomolyog az éjszakában. Már nem látom a bútorok keringőjét. Eltakarja a büdös köd. Anyám egy lavórt hoz, kiront az erkélyre, majd kiönti a benne mit sem sejtő vizet. Nem tudja, hogy anyám egy hős, és hogy pillanatokon belül ő is azzá válik, csak őt mindenki el fogja felejteni. 

A víz zuhan. Hogy hova, mire és miért, csak reggel tudom meg. Lemegyek, hogy megsirassam a bokromat, miben oly sokat bujkáltam a süvítő golyók elől. Télen építettem mellé egy hóbunkert is, de az eltűnt. Elvitte a Napocska, kellett az ő fiának. És már a bokor sincs ott, a fügefa fele is elveszett, de most nem a Nap vitte el. Nem maradt ott más, csak a fél gyümölcsfa, mely csonkán és fájóan sírt, meg a fekete sár, a csupasz és kormos fallal. De valami van a falon, a korom alatt. Egy hatalmas kereszt. De nem a Jézus Krisztusé.

 

Hintázok. Egyedül vagyok az egész téren, csak a kardom fekszik valahol a térdig érő fűben. A játszótér az egész világ. A csúszda a börtön, a mászóka a hegy, a libikóka a folyó, a hinta meg az űrhajó. Egyedül vagyok az egész világon. Lendítem a lábam, előre, hátra, nézegetem a betonon koptatott piszkos, fűfoltos cipőmet. Valaki kiált. „Hé, kisfiú, vörös hajú kisfiú!” Ez én vagyok. Én vagyok itt, nekem vörös a hajam.

Hátranézek. Már nem vagyok egyedül. Van még valaki rajtam kívül a világban. A haja fekete, rövidre vágott, a szeme nagy és feketébb a hajánál, a bőre sötétbarna. Fekete rajzok nyüzsögnek a karján, olyan, mintha mozognának. De mind ugyan olyan. Csak a méretük más. Nem tudom, mik azok. Mellém sétál, beül mellém a hintába. Nem baj? — kérdezi. Nem, nem baj, játszol velem? — mondom én.

Játszottunk. Nem szabad idegennel játszani. Anyukám jön, leszid. Megnézi a fiú karját a rajzokkal. Megkér, hogy ne játsszak vele többet. Csúnya, nagyon csúnya jelek azok. Olyan bácsi jele, aki sok embert bántott. Sokáig nem látom a fiút, pedig mindig elmegyek űrhajózni, hátha megint eljön. A tűzzel játszok, pedig nem akarok. Fáj, ha megcsíp a tűz, sokáig piros utána az ujjam.

Megint eljött. Körbenéz, azt mondja, menjek vele. A bokorba megyünk. Láttál már puncit? — kérdezi.  Mi az a punci? — kérdem én. Lehúzza a pulóverét, elővesz egy újságot. Tele van szegény nénikkel, nincs ruhájuk, olyan szegények. Oda mutat, ahol nekünk kukink van. Ez a punci. Most már tudom. Ocsmány dolog ez az újság, a tartalma, ahogy a zsidók is, mondja. Elővesz egy szürke vasdobozkát. Felpattintja a tetejét, benzingőz áramlik belőle. Hüvelykujjával lenyom egy recés karikát, mire a doboz teteje szikrázni kezd. Másodjára már tüzet köp. Mint egy sárkány. Ez egy sárkány-doboz. Kihúz a bokorból, a betonon ülök, előttem az újság a szegény nénikkel, ami most füstöl. A fiú odatartja a sárkány-dobozt. Lángol a punci. Azt mondja, el kell égetni minden mocskos újságot, könyvet és zsidót, ahogy Hitler tette.

Hazamegyek. Anyu, puncit égettem. Leül a székre, a fejéhez nyúl. Elmondom neki, ő aggódik, majd mesét mond nekem egy gonosz bácsiról, úgy hívják, Hitler. Sok embert bántott, elégette vagy megfojtotta a zsidókat. Akkor a zsidók, azok emberek. Én is ember vagyok, de nem zsidó. Akkor engem nem bánt Hitler bácsi? A rajzok a fiú kezén, azok Hitler bácsi rajzai. Az ő keresztje. Mindenkinek megvan a maga keresztje, a fiúnak Hitler keresztje, nekem Jézus keresztje. A kettő nem barátkozhat. Anya megtiltja, hogy barátkozzak a Hitler keresztjét viselő fiúval. Náci, azért. A náci az Hitler barátja. Nem akarok Hitler barátja lenni.

Nem várom többé a fiút. Ő viszont keres engem. Látom, mert hívogat a jelekkel. Tele van vele a lépcsőház, a fal, az alagsor, a játszótér, a világ. Olyan lett a börtön, a folyó, az űrhajó, minden. Anya elmegy, beszél vele, azt mondja. Telnek a napok, még több kereszt születik a falakon. Már a fák is elkapták. Mint egy betegséget. Lehet, a fiú is betegségből kapta el, azért van annyi a kezein? Nyár van, ekkora melegben gyorsabban szaporodnak a bacilusok. Mindenki a Hitler-barátja fiúról beszél. A szomszéd nénik és bácsik, a takarító néni és a festő bácsi is, aki igazából orvos, mert eltünteti a falakról a kereszteket, de főleg az anyám. Szerinte veszélyes a fiú, veszélyben vagyunk, mi, gyerekek. Aludni megyünk, de nagyon meleg van.

 

Reggelre leégett a bokor, meg a fél fa. Anyám hős, ő oltotta el a tüzet. A vízről persze senki sem beszél. Csak én tudom, hogy ő is hős. Szembeszállt a tűzzel. Ahogy anyám is. A fiú még inkább a beszélgetések középpontjává vált. Sokat vitatkoztak róla. Ugyanis, a falon lévő hatalmas kereszt az ő keresztje volt. Tudtam, tudtuk, hogy ő tette. A horogkeresztes fiú.

Legutóbb szerkesztette > Horváth Dániel
Szerző Horváth Dániel 0 Írás
Szeretettel üdvözlök minden kedves, hozzám tévedő Héttorony olvasót és írót! :) Szegedi fiatal vagyok, a Deák Ferenc Gimnázium média fakultációs tanulója. Írói énem még gyerekcipőben jár, bár még magam sem vagyok felnőtt, bizonyos értelemben gyerek maradok örökké. :) Remélem, írásaim méltóak arra, hogy bármily érzelmet, tetszést vagy nem-tetszést hozzanak ki belőletek. Köszönöm, hogy itt lehetek!