Én mondom Nektek, jobb az illúziók világa, amit magatokban dédelgettek, mert amit ott éltek meg, abból nem lesz valóság soha! Hasonló dolog születhet belőle, de ugyanolyan, mint amit fejben és lélekben megéltek magatokban, olyan a való életben nincs!
Tudom, kegyetlenül hangzik ez és most mindenki heves tiltakozásba kezdene legszívesebben, mert senki nem szeretné elveszteni a reményt. Azt a reményt, ami sokszor a legutolsó kapaszkodó az életében. De mégis elveszítjük, mert nincs. Nem is volt! Az, hogy létezik, nos, az is csupán illúzió. Kitaláltunk erre valamit, egy mankót, egy célt, egy pontot, amit el kell érni. Azért tettük ezt, hogy önámítással és hazugságokkal becsapjuk saját magunkat, a saját túlélésünk szempontjából. Csodálatos dolgokra képes az emberi faj! De itt az ideje végre szembenézni önmagunkkal!
Bár ettől függetlenül, paradoxon tudom, de mégis úgy gondolom, hogy megélhető mindez. Elmondom, hogyan. A bennem lévő világot most kifordítom felétek. Beteríti az a sok csoda, szeretet és nem létező illúzió világ ezt a földet, azt a világot, amiben éltek. Ráereszkedik mindenre, mint egy puha hótakaró. Olyan puha, és olyan formájú, mint a nyári égbolton gomolygó bárányfelhők. Meleg és lágy. Belesüppedhetne bárki, aki akarna. Szeretet venné körül akkor és biztonság. És amíg ez a felhőtakaró körbeölelné, nem érhetné semmi baj! Soha! Na ugye, hogy megteremthető ez a világ? Ja!? Hogy ez csak képzelet és nem lehet kiteríteni a bensőnket!? Akkor még nem tudod mi mindenre vagy képes!
Minden alkalommal, amikor egy új ember lép az életedbe, megnyílsz neki csöppet, és ahogyan az idő előre halad, egyre jobban. Kibontod magadból magadat neki. Szeretnéd, hogy lásson, ne csak a külső formát, hanem mélyebben. Szeretnéd, ha belelátna a bensődbe, lelked legeldugottabb rejtekeibe is, oda is, ahová talán még te magad sem mertél benézni! De ilyen ember nem létezik! Csak te, önmagad! Soha senki, nem fog és nem tud olyan mélyen a dolgok mélyére hatolni, mint amennyire saját magad képes vagy erre. Nem tudjuk eléggé kifejezni azt, amit szeretnénk, mert nincsenek rá szavak! A lélek hangjait pedig te önmagadban hallod meg. A másikét is hallod, főleg mikor a közeledben áll és a szemébe nézel. De benned annyi rejtett és sötét rekesz van, hogy nem tudsz kifelé figyelni. Hogyan várhatod el mástól, hogy beléd lásson, hogy megnyíljon számodra, ha te önmagad számára nem vagy képes megnyílni? Hogyan várhatsz el mástól olyat, amit te magad nem tudsz meglépni és megtenni még?
Szóval drága testvéreim, barátaim és mindenki! Amíg ezt nem értitek meg, és nem fogadjátok el, addig mást sem tudtok önmagatokba fogadni. Előbb magad tanuld meg elfogadni és önmagadba fogadni és csak azután gondolkodj másban! Akkor talán megélheted azt az illúziód által megálmodott képet, amit már régóta dédelgetsz magadban! Talán! Akkor van esélyed rá, pillanatokra, órákra. De örökké?! Mindig minden változik. Hogyan várhatnánk el a másiktól, hogy ne változzon, ha mi önmagunk is folyton folyvást változunk. Ígérjük meg, hogy megállítjuk az időt? Nem változik sem a testünk, sem a bensőnk? Ígérjük meg azt, amit nem tud senki, hiszen a jövőbe ígérni a mostban, felelőtlenség. Egy időben és térben kihelyezett ígéret, ami elszáll a levegőben és az éterben.
Talán ez a baj a világgal. Tele van minden ilyen levegőbe mondott, ködbe lehelt mondatfoszlányokkal. Ebben járunk és kelünk. Ebben élünk. Szeretlek, szerettelek, és mindig szeretni foglak. Szerintem inkább ne mondjatok semmit! A szavak elszállnak! Álljatok meg egymással szemben, nézzetek egymásra, nyíljatok meg egymásnak, de ne szóljatok egy szót sem! Ami igazán fontos, úgyis átjön. Ami meg nem volt az, azt pedig teljesen értelmetlen kimondani. Minek!? Ne hazudjunk egymásnak! Csak önmagunkat, a másikat és a környezetünket szennyezzük vele.
Legutóbbi módosítás: 2013.11.16. @ 11:14 :: Dombi Anett
