Lelkem szegletében

 

 

 

Ott voltam. Tudom, nem beszéltük meg, mert az élet már csak ilyen. Sosem volt időnk. Legalábbis úgy hittük. Nem mentség, hogy közel éltünk egymáshoz, fel az sem oldoz, hogy én voltam a fiatalabb.

Az idő síkjait felváltva írjuk. Ki kezd, ki befejez. Középen fityeg a lét. Kergettük a magunk kis ócska gondjait, mint csekkbefizetés, nyugdíj, kenyér-tej a boltból, munka, vagy valami iskolai kötelezettség. De azért elmentem. Készültem rá. Nem előre, utólag. Azt persze nem tudom, te meghívtál volna-e. Ennyi kockázatot csak vállal az ember. Meg aztán, ha néhanapján össze-összejöttünk, mindig olyan jókat beszélgettünk, gondoltam, ismerd meg a csendesebb oldalamat is. A némát. Ráadásul nem voltam egyedül, sok ismerős arc köszönt vissza rám, mozdulatlan. Szinte elvesztem a virágtenger hullámaiban. Megleptél, tudod.

Olyan hirtelen történt minden, megváltozott a világ. Más lett. Üres. Most már értem, miért nem vetted fel a telefont. De ugye visszahívsz? Mert én már alig várom, hogy felvehessem. Tudom, nem panaszkodsz, sose tetted, pedig a doktor megmondta, sokkal betegebb vagy, mint kortársad, aki állandóan azon sírt, a halálán van. Emlékszem, aggódtál, hogy odaég a hús, vagy bezár a bolt, láttam, ahogy bosszankodsz, perlekedsz, szidtad az aktuális rendszert, a papokat. De mindig meghallgattál. Tudtad, mindig tudtad, mit cselekedj, szerény voltál és szilárd.

Gondoltam, elkísérlek, majd belevegyülök a tömegbe észrevétlen. A szertartás szép volt. Megható. Hitted volna? Nem tudom, ki tartotta a beszédet, de valami csoda volt. Az orgánuma fenomenális. A Szeretet Himnuszt te választottad? Nehezen hiszem. A Szentírásból való, ennek is köze van a papokhoz. Még ének is volt. Élő. De fura ezt kimondani… Azért majd jelezz, milyen ott, nagyon szomorú volt az a dal. De hát számíthattam rá, hogy valami majd megríkat. Úgyse láttál még sírni, meg aztán még együtt se mentünk sehova. Látod, ezt elmulasztottam. De az utolsó utad, azt nem.

Az orvos azt mondta előfizetne egy olyan halálra, mint a tied. Ez engem nem vigasztal, már ne is haragudj. Búcsú nélküli, váratlan utazás volt. Ezek az elvált utak pedig mindig fájnak. Mintha levált volna rólam valami, mintha elhagytam volna egy részem. Tudom, te is átélted már ezt, nem hiába éltél régóta egyedül. Még a kutyád is elhagyott. De most olyan közeli ez az egész. Félek, vigasztalj!

Az idő begyógyítja a sebeket? Nem, tényleg nem, mert az ilyen emlék sebhely, és én örökre ott őrizlek. A lelkem szegletében, az emlékezetemben.

 

 

 

http://www.youtube.com/watch?v=_njLxnqXYfk

40látogató,2mai

Szerző Dobrosi Andrea 9 írás
Dobrosi Andreának hívnak, a múlt században születtem. Írok verseket, néha prózát. Mintegy 25 éve. Szeretek tartozni valahova, persze nem mindegy hova. Az azonos érdeklődési kör ezen előrelendít valamelyest, de fogékony és nyitott természet lévén könnyen beilleszkedek.Nincsenek különösebb terveim az írással, de életem része lett. Úgy érzem, ez jó így, hiszen a mindennapok őrlőfogai közt legalább van valami, ami élvezetet nyújt a számomra.Kedvenc költőim a Nyugatosok és az erdélyi klasszikusok, de kortárs irodalmat is gyakran olvasok. A számítástechnika által publikálási lehetőségeim kiterjedtek, s ennek széles spektrumát bizony ki is használom.Írok a http://www.kalaka.com/ címen megjelenő irodalmi újságba, de a http://retsag.net/ oldalon megjelenő Börzsönyi Helikonba is, ezen kívül verseim megtalálhatóak a http://iroklub.napvilag.net/ valamint a http://lancolat.blogspot.hu/ és a http://www.fullextra.hu/ portálon. A Facebookon a Holdpehely – az irodalmi fényforrás nevű csoportot vezetem

16 Komment

  1. “Még ének is volt. Élő. De fura ezt kimondani…”
    Talán nem is illő leírni, de egy negyvenéves kép jutott az eszembe.
    Munkába mentem, s valaki az egyik villamosmegállóban halt meg. Már le volt takarva, de a keze kilátszott, s a kezén az órája… Amely még mindig járhatott!
    Egész napra befészkelte magát a lelkembe egy furcsa érzés, s most az írásodat olvasva bukkant fel megint…

Hagyj üzenetet