Napok óta senki se lelte helyét.
Nyugtalan gondolatok cikáztak
ráncolt homlokok mögött,
kitörni vágyó szavak
feszítették a hangszálakat.
Akkoriban csak a „difuzort”,
a falra akasztott beszélő dobozt,
hallgathatták a faluban,
már akinek az is volt,
de a hírekből nem lehetett
kihámozni az igazságot.
A félelem kérdésfoszlányokban,
felelet nélkül csüngött mindenki feje fölött.
Egyre nőtt a keserű düh.
S mi, tizenhárom éves gyermekek,
nyomorult létünk hálójában vergődtünk,
teljesen összezavarodva, mert éreztük,
inognak a falak, mit körénk felépített
a megtévesztett tudat.
Azon a reggelen néhányan, inkább lányok,
korábban érkeztünk az iskolába.
Ledobva könyvestarisznyánkat
a kályha köré gyűltünk némán,
vártuk egymástól az új híreket.
Senki se szólt. Valami rettenetes
keserűség ült a torkunban,
sírni lett volna kedvünk.
Páran közülünk könnyeztek is.
Fájt a sok álérzelem, mit belénk oltottak,
a tévútra vezetett serdülőkorunk,
a homály, mely sűrűsödött körülöttünk,
s nem volt ki utat mutatna nekünk.
Ebbe a várakozással teli csendbe
hasított akkor a keserű vád hangja:
– Fejjel lefelé akasztották fel!
Másokat lelőttek ártatlanul!
Időnk se maradt megkérdezni: Kik? Kiket?
mert nyílt a kályha ajtaja,
és osztályunk éltanulója
szemünk láttára izzó parázs közé dobta
nyakából a vörösnyakkendőt.
Mi e vakmerőségtől megbabonázva
néztük, hogy lángol a tűzben
a hazugság szimbóluma.
Nem követtük tettét,
és hallgatást se fogadtunk hangos szóval,
de azon az októberi reggelen
felnőttekké váltunk,
akik büszkén hordozták lelkükben
nyiladozó tudatuk titkát.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:14 :: M.Simon Katalin
