Dobrosi Andrea Szerző
Vezetéknév
Dobrosi
Keresztnév
Andrea
6 év Nincs Komment

1.

 

 

Műsor

 

 

Szószátyár volt mindig Gyuri,

megszólalt, s volt ramazuri.

Papagájom nem majom,

bohókázó etalon.

Magát búcsúztatja, furi.

 

2.

 

Mánia

 

 

Volt a porrongy, fogta Hilda,

azt hitte, a pihi tiltva.

Egyszer mégis napozott,

fekhelye domesztozott.

Fakó lett, mint irkafirka.

 

3.

 

Múzsagond

 

 

Meseíró volt a Fruzsi,

a kezében mindig uzsi.

Morzsa adott ihletet,

így volt mindig ihletett.

Kenyér nincs már, csak a husi.

 

4.

 

Zsoké bánat

 

 

Kapós egy ló volt a Villám,

őt akarták, nem a villám.

Mégis lassú paripa,

versenyen ő a csiga.

Eladó lett így a kislány.

 

5.

 

Megkaptam

 

 

Kell neked az update Mara,

ne legyél a ház szamara.

Gyúrj eszedre nénikém,

nem akarok égni én.

Lehűt majd a Niagara.

——————————————–

A limerick formát sikerült elcsípni oly módon, hogy a rímképlet, a sorok hossza, a bárgyúság és idegesítőség hiánytalanul megvan, viszont néhol szükségmegoldásokba bocsátkoztál, és egyik sornak semmi köze a másikhoz, holott egy ilyen nyúlfarknyi szövegben azért mégis csak meg kéne/lehetne tartani az összefüggést.

Pl. miért fakó egy irkafirka? – nyilván mert így jött ki a szöveg… de attól még nem jó.

“mégis lassú paripa” – őt akarták, mégis lassú? Inkább ma már lassú paripa… és akkor szépen összeáll.

“lehűt majd a Niagara”? – Kit? Érzed, hogy nem az igazi?

A limerick ugyan nem a legkellemesebb műfaj, de azért vannak értékei. Kis újragondolás, javítás után visszavárom.

Üdv.

 

6 év Nincs Komment

 

Próbáltam más arcára is,

mint mikor nincs fogkeféd –

nekem egyik talp se tetszik,

miért kellene fenék?

 

Mert az vagy, ahonnan nézed,

ahonnan építed magad –

ilyen a testépítészet,

rangsorolja az izmokat.

 

Nem állok kézen miattad,

nem változtatom az irányt –

ki a látképet tagadja,

csak a saját tükrébe lát.

 

——————-

Természetesen nem kizárt, hogy a hiba az én készülékemben van, de az első strófában nem sok értelmet tudtam felfedezni. Kérek hozzá némi magyarázatot, hátha összeáll a kép. Köszönöm.

———————-

Köszönöm a leveleid. Próbáltam ráilleszteni a verset a magyarázatra és fordítva. Nekem továbbra se lett egyértelmű. Mármint a magyarázat természetesen logikus, és minden rendben van vele, de a vers akkor sem tudta azt mondani, amit immár tudtam, hogy mondani akar. Ezért aztán megmutattam szerkesztőtársamnak, aki szintén nem értette, így aztán megkapta a megoldó kulcsot is. Nála se jött össze a szöveg a magyarázattal. Szóval az első vsz-ot egyhangúlag leszavaztuk.

A maradék? A maradék talán jó lesz, bár a záró rím elég szerény hangzásúra, tompára sikeredett.

 

 

 

7 év Nincs Komment

A vonat verte reggeli ritmus bőszen hajbókol a hétvégi csendben. Pedig elnyomja a fülhallgatóból áradó hangvihar.

Szemem már és még nyitva, elvileg hazáig kísér. Rátapad egy piros kabátra. Férfi hordja. Ősz hajára egy sötétkék baseballsapka feszül. Az ülés eltakarja arcát, de nekem épp elég az is. Félig kikandikáló fémkeretes, ovális, ezüst szemüveg. Tisztára Te vagy.

Néznélek, pedig valami folyékony gyöngy csiklandoz. Egyre homályosabban látok, mialatt belém tódul mobilomból a zene. Egy hang ismétli a címet a rádióban: Másnap. Én is ismételgetem: Másnap, más nap. Más élet. Most, mintha mégis itt lennél, abban a piros kabátban.

De felállsz, talán máris leszállsz. Mint a darwini egyedfejlődés. Lassan, komótosan. Pedig pontosan tudod, hogy tudom, nincs már rá szükség. Felidéztetted velem a pillanatot, ahogy a múltban láttalak. Ugyanaz a járás, tisztára Te vagy.

Most akkor ennyi? Nem akarod, hogy sírjak, ugye? Pedig a fülembe búgó zene énekese is nemrég távozott, valakinek ő is ott ül a vonaton. A dalszöveg akár egy filmfelirat, passzol a képhez. Igen, a rossz egyszer véget ér, ahogy a zenében is. Rossz? Nincs is olyan. Hallottam utolsó lélegzeted, mit hallottam, még mindig itt cseng két dobszó között. Köszönöm Neked.

Ülök magammal, meg a fülhallgatómmal kettesben a vonaton, próbálok belenyugodni, az a piros kabát nem az enyém. Van hozzá valami égi távirányító, azon benyom valaki egy gombot, ki- és bekapcs. Emlékautomata. Elengedlek, de csak a képet. Sőt. Játszol velem, visszajössz, leülsz. Pont ugyanúgy. Túlvilági flört.

Közben a vonat halad, olykor megáll. Most is. Várja a másikat. Bennem is érlelődik a türelem, aztán elsuhan. Velem. Hozzád. Nézünk, várunk. Élményt kovácsol a csend, a várakozás. Lúdbőrt. Ezt hozza ki belőlem a piros kabát. Elhagy az ellenvonat, ahogy egykoron Te is. De megnyugvással tölt el, hogy így legalább nem ütköztünk össze. Ilyenek a létek. Utak, ahogy behálóznak minket is a sínek, és az egyik a miénk. Majd megtudom.

Az a gyöngy már nem is csiklandoz, bizserget. Megtaláltad lelki G pontomat. A végállomásig kísérsz. Én sietősen, haza. Te is valahova, pont ellenkezőleg. Kék baseballsapka, piros kabát. Tisztára Te vagy. Először megtorpanok, most merre? Aztán hagylak. Mit is tehetnék? Nem nálam van a távirányító. Folytatom utam, tovább hallgatom a zenét.

7 év Nincs Komment

 

 

Készülődnek a csillagok,

felveszik flitterruhájuk,

kifutón mennyi sziluett,

pulzáló kis éji bábuk.

 

Csendre áll rajtam az idő.

mint templomban a feszület,

bennem is csírázik egy kép,

egyszer én is csillag leszek.

 

Táguljon hozzád a tér,

az univerzum felettem,

pöttyözzön éjem untalan,

értelmet nyerjen, szerettem.

 

Ennyit mesél az ablakom,

lüktető, tétova szívem,

nélküled távoli az ég,

közelinek veled hiszem. 

7 év 7 komment

 

 

Az idő filmkockáin kopott, karc ette percek,

a bánat pergamentekercsét szorongatom már.

Erőssé leszek, ha gyengeségem elfelejtem,

nehéz úgy a járás, míg az ember csak botorkál.

 

Az út olykor sárdagasz, vagy épp túl könnyű préda,

mégis haladnom kell, mint eke vájat a földben,

ahogy szántóvetőnek is fordul a barázda.

Lehet mélyről jön mag, azt gondolattal se öljem.

 

Az önmarcangolni vágyó magának vermet ás,

hiába könnyebb bejárni simát a gödörnél,

én megteszem, csak bambulok, pedig látni más.

Ha a szem szívekig hatol, győzelmet ír a cél.

 

Nekem kell a trófea, kérem vissza Isten hitem…

Tanítom magam, csepp vigasz. De rég voltunk ennyien.

 

 

7 év 16 komment

 

 

 

Ott voltam. Tudom, nem beszéltük meg, mert az élet már csak ilyen. Sosem volt időnk. Legalábbis úgy hittük. Nem mentség, hogy közel éltünk egymáshoz, fel az sem oldoz, hogy én voltam a fiatalabb.

Az idő síkjait felváltva írjuk. Ki kezd, ki befejez. Középen fityeg a lét. Kergettük a magunk kis ócska gondjait, mint csekkbefizetés, nyugdíj, kenyér-tej a boltból, munka, vagy valami iskolai kötelezettség. De azért elmentem. Készültem rá. Nem előre, utólag. Azt persze nem tudom, te meghívtál volna-e. Ennyi kockázatot csak vállal az ember. Meg aztán, ha néhanapján össze-összejöttünk, mindig olyan jókat beszélgettünk, gondoltam, ismerd meg a csendesebb oldalamat is. A némát. Ráadásul nem voltam egyedül, sok ismerős arc köszönt vissza rám, mozdulatlan. Szinte elvesztem a virágtenger hullámaiban. Megleptél, tudod.

Olyan hirtelen történt minden, megváltozott a világ. Más lett. Üres. Most már értem, miért nem vetted fel a telefont. De ugye visszahívsz? Mert én már alig várom, hogy felvehessem. Tudom, nem panaszkodsz, sose tetted, pedig a doktor megmondta, sokkal betegebb vagy, mint kortársad, aki állandóan azon sírt, a halálán van. Emlékszem, aggódtál, hogy odaég a hús, vagy bezár a bolt, láttam, ahogy bosszankodsz, perlekedsz, szidtad az aktuális rendszert, a papokat. De mindig meghallgattál. Tudtad, mindig tudtad, mit cselekedj, szerény voltál és szilárd.

Gondoltam, elkísérlek, majd belevegyülök a tömegbe észrevétlen. A szertartás szép volt. Megható. Hitted volna? Nem tudom, ki tartotta a beszédet, de valami csoda volt. Az orgánuma fenomenális. A Szeretet Himnuszt te választottad? Nehezen hiszem. A Szentírásból való, ennek is köze van a papokhoz. Még ének is volt. Élő. De fura ezt kimondani… Azért majd jelezz, milyen ott, nagyon szomorú volt az a dal. De hát számíthattam rá, hogy valami majd megríkat. Úgyse láttál még sírni, meg aztán még együtt se mentünk sehova. Látod, ezt elmulasztottam. De az utolsó utad, azt nem.

Az orvos azt mondta előfizetne egy olyan halálra, mint a tied. Ez engem nem vigasztal, már ne is haragudj. Búcsú nélküli, váratlan utazás volt. Ezek az elvált utak pedig mindig fájnak. Mintha levált volna rólam valami, mintha elhagytam volna egy részem. Tudom, te is átélted már ezt, nem hiába éltél régóta egyedül. Még a kutyád is elhagyott. De most olyan közeli ez az egész. Félek, vigasztalj!

Az idő begyógyítja a sebeket? Nem, tényleg nem, mert az ilyen emlék sebhely, és én örökre ott őrizlek. A lelkem szegletében, az emlékezetemben.

 

 

 

http://www.youtube.com/watch?v=_njLxnqXYfk

7 év 7 komment

kép internetről

 

 

Sarkon fordul a nyár, a kis kacér,

ki mosolyra csábul, mert visszatér.

 

Bennem is átvonul, már V alak,

lent október, mosolygó héja lak.

 

Lehet lenge ősz, máskor reszketek,

csak játszik, csupa báj, mint kisgyerek.

 

Most lágyan súg valami dallamot,

jövök még, meg kéne hallanod.

 

Egy utolsó fellángolás, mi illan,

s fáradságot érzek a vádlimban.

 

Mindent bevet azért is a naptár

lankadó erőt dúdol a nap már.

 

Dereng a vörös, méla rend megint

hűvös hajol a holdra messze kint.

 

Köd szitál, érnek hajnali cseppek,

égszürke por száll sárga ligetnek.

7 év Nincs Komment

Sápadó a hajnal arca, 

virrad. Jön az örökös hajsza, 

a meglett civódás megint. 

Köztünk a levegő meging, 

 

rezzen, cirógatni próbál. 

Ránézek, fordulok, s a váll 

egy rántásnyit hátracsusszan. 

Vár, mint fogkrém a tubusban. 

 

A kávéskanalat, ha majd 

megfogom, tán előbbre hajt. 

De addig még az éjszaka 

dorombol rajtam, a laza 

 

másnap itt, hogy megérkezett, 

kezet rázna velem, kezet, 

ám odúm, az ágy marasztal. 

Tegnapot pereg rám a fal, 

 

én hagyom. De int a reggel. 

Hiába bújok, ő meglel. 

Horoszkópom is megmondta, 

eljön, piszkál Nap dorongja. 

 

 

7 év 13 komment

 

 

Levetkőzött a nyár s odaszólt az ősznek:

vidd és add át ruhám a méla magánynak

eljövetelére, a part már szendereg –

álmot akart a homok, s a vadkacsákat

 

jobban elrejti a hajlongó sástelep,

ha ködfátylad a hullámot eltakarja;

hordjon sok színt az erdő, hát isten veled,

táncoló napsugár és szellő románca.

 

Nógat az idő a meztelen fohászra,

az áhítat csendjét áldja meg gyertyafény

ölelése, véget ért már a lányregény.

 

S felhúzta magára köpenyét az évszak,

apró, barna gombok rajtuk a gesztenyék,

bókoló, bozontos tincsekkel rőt fején.

 

 

 

 

Dobrosi Andrea Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.