Slampiról mindenki tudta, hogy szerteágazó. Azt, hogy pontosan mit fed ez a fogalom, csak kevesen ismerték. Különc, magának látványosan mindent megengedő, esetlen, tohonya, kicsit félszeg fickó volt, aki sosem dicsekedett busás vagyonával. Bizonytalansága végett kereste az egyszerű, lehetőleg kimondottan szegény emberek társaságát. Valószínűleg felugatott benne a szeretetkeresés vakogása.
Trombitáéknál járt éppen, és hogy ne érezze senki baráti-, vagy inkább ismeretségi köréből kellemetlenül magát, szemre a legvacakabbat vásárolta mindenből. Harmincéves cipőjének orra felkunkorodott, mert szándékosan négy számmal nagyobbat vett, az önsajnáltatás, vagy éppen ellenkezőleg, a pórnép kellemetlen szájízének semlegesítésére. Már senki nem foltozott, de nadrágjának térdein, rondán odafércelt, egészen más színű anyagdarabok csúfultak, zoknija pedig stoppolt volt. Limuzinjának hátsó szakaszában elrejtett egy Trabantot, sofőrje mindig néhány háztömbbel odébb várta meg.
Ezen az estén Trombitáéknál felejtette telefonját, és a nagyobbik fiú túlburjánzott műszaki érdeklődéssel vette górcső alá harmadosztályú, csak telefonálásra alkalmas, ódon darabját. Azt hitte erről a hülyéről, hogy hülye, pedig tényleg az volt. Megnézte a kártyát és rájött, hogy egyedi, csak neki gyártott készülék az, minden rendszerben kül- és belföldre egyenként, két millió percet beszélhet naponta. Ellopni éppen nem akarta, de ha a kezébe pottyant egy ilyen telefonálásra nagyon is alkalmas darab, lebonyolított nyolc-tíz hívást. „Nem is fogja észrevenni” — gondolta. Nem értette, hogy a számok beütése és a zöld telefon lenyomása után, miért jelentkezik be minden alkalommal egy kedves női hang. „Ez a pasas ilyen tragacs telefon mellett még ezt is megengedheti magának” — gondolta. A hölgy csevegett, nála közvetlenebbül, ritkán beszélt a telefonos kisasszony. Úgy szólt inkább, mint egy XIX. századi úri hölgy.
Töprengő először úgy köszöntötte:
— Szia kisanyám! Légyszi, légy szíves…
— Nem lehet, drága barátom, itt a hívások rajtam keresztül történnek, mint annak idején a nagy telefonközpontokban. Van itt egy ősrégi, csodálatos központ, amelyiket csatlakoztattunk Slampi telefonjára, én a dugókat helyükre dugdosva létrehozom a kapcsolatot, és a hívói oldalon már valóban digitalizáltan röpül fel a jel, a Stupidon egyszemélyes telefontársaság összes műholdjára. A kedves Slampi, húsz perccel ezelőtt, éppen egy mélytengeri kutatócsoporttal beszélt. Miben segíthetek, drága barátom?
Töprengő nagyon elbizonytalanodott, és a kisanyámat előbb kiskegyedre, majd drága úrhölgyre javította.
— Csókolom a kezeit, meg kisztihand és kalapemelés… A nulla, nulla, dupla nulla, nyolc nulla, zéró, nulla, nulla, nulla számot kérem rendelkezésemre bocsájtani tisztelt kiskegyedtől!
— Kérem szépen, természetesen.
A kopottas billentyűzet, hirtelen monitorra vetítette ki a hívandó, sok nullás számot, és Töprengő a zárt rendszeren át lebonyolított egy harminckét perces beszélgetést, aztán megismételte még tizenkétszer. A végére egész közvetlen kapcsolat alakult ki a hátát feszes egyenességgel tartó, kezeit összefeszítő, állát előre emelő, hosszú nyakú hölgy és Töprengő között. Nagyon szeretett volna egy jót ugatni neki, mert valahol legbelül, a telefon tulajdonosához hasonlóan, ő is vadászta a szeretetet, igaz, egészen más módszerekkel.
Az utolsó beszélgetés előtt, tizenhét percen át csacsogott, majd zsenge életkorát meghazudtolóan, majdnem gutaütéses állapotba zuhant, amikor rákérdezett:
— Mondja, drága Pehelyinda, ugye maga egy digitális jelenség?
— Nem, kérem, hús-vér vagyok, ha nem az lennék, akkor nem lenne nevem. Én bemutatkoztam, kedves jó uram, tehát másképp nem tudhatná, hogy Pehelyindának hívnak.
— Érdekes, egészen úgy viselkedik, mint a palack szelleme…
— Ez csupán egy megegyezés a tulajdonossal, hogy ha bárki kezébe kerülök, ugyanúgy viselkedjek, vagy hasonlóan, mint vele, mert azért ő a legközvetlenebb úriember, és ezt kevesen tudják róla.
— Mit kell ezalatt értenem, maga fizetést is kap?
— Á, dehogy! Olyan csúnya szó ez, tudja, inkább gyenge kis honoráriumnak, figyelmességnek nevezném a másodpercenkénti ezer eurót, amit drága jó barátunk, puszta szeretetből, hogy éppen ne ingyen dolgozzak, és valahogy eltengődjem egyik napról a másikra, rendelkezésemre bocsát.
— A kutyafáját!
— Igen, kérem, én is szeretem a kutyákat.
— Nekünk csak vadvirágcsokrot szokott hozni, repkényt az édesanyámnak, nekem dobozos sört. Az öcsém meg a húgom kap tőle egy-egy félig elrágott csokoládét.
— Ugye most nem elégedetlenkedik, hiszen naponta látogatja önöket… Úgy tudom, hogy soha, de soha nem megy teljesen üres kézzel.
— Egészen jól informált. Ennyi pénz! Azt tudtam, hogy gazdag, de nem ennyire!
— Kérem, ő az igazi megértés megtestesült lovagja. Néma, de ezt álcázza. Nem akarja környezetét frusztrálni, és kellemetlen helyzeteket sem szeret okozni, ezért csak önmagával nem beszél.
— Nem tudom, mit akarsz mondani, drága Pehelyinda. Reggel visszaadom neki a telefont, lesz mit fizetnie! Bár gondolom, ő sokkal többet beszélget veled…
— No, itt van az igazi úriemberség! Ő nem várja el azt, hogy egy egyszerű telefonelkölcsönző, mint maga, kellemetlen helyzetbe kerüljön. Természetesen, minden nem általa kezdeményezett beszélgetést a hívó fizet. Eddig magának 687 917 000 euró az egyenlege. Miért hallgat, uram? Éppen köszönteni akartam teljes szívlágyulását. Kemény, zord, már-már tüskés szívű ember benyomását keltette, amikor bárdolatlan szavaival először bökdösött, de teljesen felfejlődött. Azt kell mondanom, nagyon tehetséges. Ilyen rövid idő alatt, ennyire modorossá kevesen változtak.
A fiú kinyomta a telefont és várt. Nem tudta mire, de éppen csengettek. Tehát megjött az, akire várt, gondolta, és nagy egykedvűséggel ajtót nyitott.
— Szia, kisöreg! Muti a telefonodat!
— A tiédet? Itt van, fogd!
— Ja, kösz, de a te telefonodra vagyok kíváncsi. Tud fényképezni?
— Persze.
— Hangot felvenni?
— Már hogyne tudna…
— Filmet is rögzít?
— Igen.
— Mekkora a memóriája?
— A telefonok világában óriási.
— Cseréljünk telefont! — mondta magából teljesen kifordult vágyódással.
— Mit fizetsz?
— Mondjuk, a telefonod újkori árát. Megfelel?
— És átirányítod a nődet az én telefonomba?
— Pehelyindát?
— Igen.
— Pehelyinda marad ebben a telefonban. Ilyen telefonból még van otthon négy tonna, onnan adok egyet. Mondd, miért mászkálsz úgy, mint a bevándorló tücsök egy lila csempemintás linóleumon?
— A csaj nagyon kedves volt, már-már elszégyelltem magam, de egészen kikupált. Helyesebben, muszáj volt kupálódni, mert kierőltette. Végig zöldségeket beszélt, valami pénzekről.
— Ja persze, arról a nem is tudom hány tíz vagy százezerről, amit fizetek neki percenként. Ha használod a telómat, akkor az rád irányul.
— Rám hárul, ezt akarod mondani?
— Hát persze. Barátok vagyunk, vagy mi a franc! Ugye nem képzeled, hogy szégyenben hagynálak? Na, fogd! Itt egy telefon, mert tudtam, hogy meg fogunk egyezni, és itt a tiednek az ára is.
— Ebben is van beszerelt Pehelyinda?
— Nincs.
— Ingyenes Pehelyindát nem tudnál? Megkedveltem. Remélem, segítesz, hogy legalább telefonom legyen arra a letöltendő tizenöt-húsz évre…
— Milyen tizenöt-húsz évről beszélsz, aranyzöld sámlis barátom?
— Bevándorlok a rózsaszín csempemintás linóleumról a Trabantod kereke alá. Na, hívd a zsarukat!
— Bajba kerültél? Egy jó ügyvéddel esetleg segíthetek?
— Nincs nekem arra pénzem…
— Jaj, de sajnálom! Az elvem az, hogy nem pénzelem a barátaimat, mert elveszítem őket. Zokon vennék, rosszul esne nekik. Másfelől, honnan tudhatnám, hogy tényleg barát-e a barát, ha a pénzemért kedvel?
— Nem segítesz egy jó ügyvédhez?
— Dehogynem, de vállald a honoráriumot!
— Nem tehetem…
— Felvinnyogok! Inkább főzzelek meg?
— Ja.
Slampi zokogásba kezdett.
— Legalább tiltakoztál volna… Most megsütlek!
— Jó.
— Már ezt sem csinálhatom. Ne mászkálj olyan vehemensen azon a linóleumon, teljesen kiszámíthatatlan irányba!
— Mondd, hány évet kapok ezért?
— Nem tudom, de megkérdezhetem a jogtanácsosomtól.
— A magad nevében?
— Nekem nincs ilyen ügyem.
— Nem jelentesz fel?
— Miért jelentenélek? Fizetsz, nem? Megmerevedtél, olyan vagy, mint az elvonult tücsök! Barátot fogok veszíteni…
— Az összeg, ami neked talán zsebpénz, a legszélesebbre tágított családomnak sem jön össze egy egész életen át. Börtönbe kerülök…
Slampi nekidőlt a falnak, a festéket könnyeivel lemállasztotta. Úgy hullt trampli önmagának kupacába a bejárati ajtó mellett, a padlócsempén, mint egy olvadó hízott hóember.
— Majd meglátogatlak, jó? — szipogta, aztán felegyenesedett, végighúzta magán a világ legjobban rejtett cipzárját, s kilépett hízott önmagából.
Egy kigyúrt, szálkás krapek képében kezet nyújtott, megnyomta primitív telefonjának csillaggombját, amitől abból kipattant Pehelyinda és még négy másik személy.
— Kandi kendnek! Ihaj, ugye jót mulattál?
Töprengő katatón állapotba került, mint az „Ébredések” emberszobrai, és a körülötte állók azóta is várják, hogy felriadjon, visszalépjen a világ kinetikus részébe, köszönje meg a mókát és hahotázzon egy jót.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Boér Péter Pál
