Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren, de még magas üveghegyen is, egy kicsiny falucskában élt három lánytestvér.
Egymás utáni években születtek, ezért olyanok voltak, mint az ikrek.
Édesanyjuk is egyforma ruhába öltöztette leánykáit. Így aki meglátta őket, nem tudott különbséget tenni közöttük.
A lányok egymással játszottak. Mindenhová együtt mentek. Nem tudtak meglenni egymás nélkül.
Ez lett a vesztük. Amikor felnőttek és eladósorba kerültek, egy legénybe szerettek bele. Reggeltől estig, estétől reggelig ugyanarról a fiatalemberről álmodoztak.
Érzelmeiket nem is titkolták. Nyíltan bevallották egymásnak, kit szeretnek.
Elhatározták, hogy megosztoznak a legényen. A legfiatalabb szerette délelőtt, a középső délután és a harmadig pedig éjjel.
Hónapokon át minden a legnagyobb rendjén is volt. De egy nap a lányok anyja válasz elé állította az udvarlót.
— Na fiam, eljött az ideje, hogy válassz. Melyik lányomat akarod feleségül venni?
A három lánytestvér egyszerre kiáltotta:
— Mindhármunkat.
A nő nagyon meglepődött ezen. Alig kapott levegőt ezt meghallván. Errefelé nem divat a többnejűség. Ezenkívül nem lenne pap, aki megtartana egy ilyen esküvőt. A falu szájára venné őket, és elüldöznék őket még az országból is.
Hosszasan próbálta meggyőzni leánykáit, hogy döntsék el, kit vesz feleségül a legény, a másik kettő meg keressen magának más férjet. Hiszen a faluban annyi legény van, mint a pelyva. Csak egyet csettinteniük kell ujjukkal, és máris tódulni fognak a kérők.
A lányok erről hallani sem akartak. Ha nem lehetnek ugyanannak a férfinak a felesége, akkor inkább pártában maradnak.
Anyjuk nem tudta, mit tegyen? Egész nap törte a fejét.
Kiült a tornácra és ott búsongott. Egyszer csak egy színes tollú madár szállt le a közelébe, és megszólította:
— Látom, nagyon lógatod az orrod. Mondd el bánatod, hátha tudok segíteni!
Eleinte a nő nem akart szóba elegyedni a madárral. Azt hitte, hogy csak a képzelete bolondozik vele. Hiszen beszélő madár nincsen. Bizonyára az agya bomlófélben van, és mindezt csak képzeli.
A kezével megpróbálta elhessegetni a madarat, de az kitartott, nem mozdult a helyéről.
Végül belátta, hogy nem képzeleg, valós madár ül előtte a tornác deszkáján. Majdnem sírva mesélni kezdte lányai történetét.
A madár türelmesen végighallgatta a nőt, majd egy kis gondolkodás után vékonyka hangján mondta:
— Mondd meg a lányaidnak, az lesz a legény felesége, aki leggyorsabban megtalálja az elbújt legényt az ingoványos réten a falu határában.
A madár javaslata tetszett az asszonynak. A legény is szívesen belement a játékba. Elbújt a rét legingoványosabb részén, ahol talán emberfia még nem is járt.
A lányok túl akartak járni anyjuk eszén. Elhatározták egyszerre fogják megtalálni a legényt és így kénytelen lesz beleegyezni, hogy mindhármukat feleségül vegye.
Csak az volt a baj nem tudták eldönteni, mikor induljanak?
A legfiatalabb azt mondta:
— Nővérkéim, menjünk délelőtt, amikor még harmatos a rét, és olyan a fű, mintha bársonyon lépdelnénk.
— Én azt javaslom, induljunk el délután. Ilyenkor süt legédesebben a Nap, és öröm ilyenkor átölelni kedvesünket.
Természetesen a harmadik lány egyiket sem fogadta el.
— Éjjel menjünk, amikor eljön a szerelmesek órája! — mondta.
Sokáig vitatkoztak, de nem tudtak dűlőre jutni. Ezért most életükben először külön-külön indultak útnak, amit eddig soha nem tettek.
A legfiatalabb leányzó elindult délelőtt, és bársonyos füvön lépdelt kedvese felé az ingoványos mezőn. Sok időbe került, míg meglelte a legényt, aki derékig elmerült az ingoványban.
A lány megpróbálta kihúzni, de gyönge volt hozzá.
— Várjál kedvesen, mindjárt jön középső nővérem és közös erővel kiszabadítunk.
Délután jött is a középső nővér remélve, hogy hamarosan átölelheti kedvesét.
Amire az ingoványos helyhez ért, addigra már nyakig süllyedt a legény.
A két lány hiába cibálta, húzta-vonta, nem bírta kihúzni. Kénytelenek voltak megvárni az éjszakát, amikor a legidősebb nővér is megérkezik.
— Itt vagyok! Itt vagyok — kiabálta már messziről, mintha megsejtette volna, milyen nagy a baj.
A legény teljesen elmerült, és nővérei is alig látszottak ki az ingoványból. Még annyi idejük volt, hogy elmondják neki, mi történt.
Mikor befejezték, az ő fejük is eltűnt a zsombékok között mindörökre. Az ingovány lehúzta őket is a mélybe a legénnyel együtt.
A harmadik lány még elmenekülhetett volna, de inkább ottmaradt és hulló könnyekkel várta, hogy szép lassan utánuk menjen.
Évek múltával azon a helyen, ahol elmerültek, három összeölelkező szomorúfűz nőtt ki, és távolból úgy nézett ki, mintha a három nővérke csókolgatná kedvesét.
Lehet, hogy mindez csak a képzelet játéka, de az is lehet, hogy a legényből és a három lánytestvérből született ez a különös fűz.
Ha arra járok, mindig megállok egy pillanatra, és elmerengek a szerelem hatalmas erején.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:22 :: Apáti Kovács Béla
