Nagy Horváth Ilona : Most

 

 

Ha kérded, hogy vagyok,

tudom, láttam:

gondolataidba bújtan,

egyensúlyozva

valóságod szűk peremén.

Kiszorítalak magadból,

álmaidba rántalak,

s magammal,

ha indulok,

vágyad bizonytalan szálon,

mint ujjamra kötött

léggömb, lázvörös

nyomomban imbolyog.

 

Realitás…

te félsz,

én most felhőkön gondolkodom.

 

Víz. Azt mondják,

víz van odafönn apró cseppekbe

zárva,

s fény törik fehér gomolygásba,

ha kutatja bámész tekintetem…

Mégis úgy hiszem, onnan

olykor visszanéznek.

A felhők belsejében

gyermekek játszanak.

Egy, aki anyja mellett ült

a robbanáskor,

egy, ki az úton átszaladt…

 

Ha kérded, „hol vagyok”,

tudom, nem láttad:

gondolataimba bújtan,

egyensúlyozva

hiábavalóságom szűk peremén,

kiszorítasz magamból.

Felhőkben játszom,

előttem rózsaszín,

pattogó illúziók…

Te élsz,

én éllek,

szavad zengő harang és

rózsaszirom,

álmaimba rántasz,

imbolygó, lángvörös

lázak közé.

 

Realitás…

nem félek.

 

de most felhőkön gondolkodom.

 

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2013.07.08. @ 19:41 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 314 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.