Deme Dávid : Meglepetés, avagy ilyen szülinapot soha többé!

 

 

Sosem tudtam pontosan, hogy mitől lesz piros az ember arca egy pofon után, csak egy dolgot tudtam biztosan, hogy minden valódi pofon fáj. És ez most fájt.

A dolog ott kezdet furcsává válni, hogy mielőtt beléptem volna az ajtón, biztosítottak róla, hogy mindent csak megjátszanak, és a pofonok nem valódiak. Akkor mégis miért adott nekem ez a pasas egy olyan jobbost, hogy a kezét még mindig az arcomon érzem? A gondolatmenetemből kedvesem sikolya rántott ki, ugyanis a színész egy kést vett elő öltözéke alól, és széles vigyorral az arcán ezt mondta:

— Most megfizetsz, amiért elvetted tőlem az egyetlenemet!

Ha a pofon is valódi volt… Miért pont velem történnek mindig ilyen dolgok?

Barátnőm arca szabályosan ragyogott, tudod, az a szokásos „Kitaláltam valami csodásat, és ajánlom, hogy értékeld” típusú mosoly ült ki rá. Igaz, nem voltunk együtt régen, de annyira már igazán ismerhetne, hogy semmi más nem kell a boldogságomhoz, csak ő. Na, mindegy, nézzük ma milyen feladatot adott nekem a szerencsekerék…

 

*

 

— Szóval, mit találtál ki nekünk? Vacsora? Koncert? Tánc?

— Nem, nem és nem — jött a válasz fehér mosolya mögül. Úgy látszik, tetszik neki, hogy a sötétben tarthat.

— Kérlek, áruld el…

— Színházba megyünk! — jelentette ki diadalittasan.

Régebben ő is színésznő akart lenni, és egy darabig játszott is egy kisebb csoporttal, de az álmáról már csak az ottani barátai emlékeztethetik. Kiderült, hogy talált egy olyan darabot, ahol a főhőst a nézők közül választják ki, és különböző helyzetekben kell improvizálni. Szerintem ezzel csak ügyesen el akarták rejteni, hogy mennyire lusták, és persze a munka nagy részét is eltusolhatták.

Megvettük a jegyeket. Természetesen az első sorba, és olyan sötét volt, hogy a nézőket sem láttam. Ezek után kit választ ki a fő gonosz maga mellé ellenségnek? Naná, hogy engem! Igazából már ott sejtenem kellett volna a balhét, ugyanis először a barátnőmre mutatott, és szabályosan vicsorítva mondta neki: „Téged választalak!”, de aztán meglátta, hogy fogom a kezét, és inkább engem hívott fel a színpadra. A sok smink miatt alig lehetett kivenni az arcát, de a szeme mindent elárult. Meg akart engem ölni, nekem pedig gyökeret vert a lábam… Miért pont velem történnek mindig ilyen dolgok?

 

*

 

Tehát itt tartunk most. Egy őrült színész késsel ront nekem, miután felpofozott, a barátnőm falfehéren nézi a támadót — mintha ismerné valahonnan — a közönség pedig lelkesen tapsol. Micsoda őszinte játék, gondolhatják.

— Ez nem lehet! — sikít kedvesem a székek mögül. — Neked nem lenne szabad itt lenned!

— De mégis itt vagyok — válaszolja a színész — és már csak el kell távolítanom ezt a senkit, hogy újra együtt lehessünk!

Most komolyan… Az őrült ex pasi megtámadja az újat, hogy visszaszerezze elvesztett kedvesét? Azt hittem ilyen klisék csak Hollywoodban létezhetnek, de nem, ez a valóság, és ha csak fél másodperccel később kaptam volna le a fejemet, akkor lehet, hogy be sem tudtam volna fejezni ezt a kis elmélkedést.

— Maradj nyugton! — üvölt rám, majd barátnőmhöz fordul — Ne aggódj kedvesem, gyors leszek, és akkor már semmi sem választhat el minket!

— Hagyd őt békén! — ordítja vissza a tapsoló közönségből a címzett — Sőt, tudok jobbat: hagyj minket békén!

Na, már csak ez hiányzott… Eleve, már a darab kezdetén is elvetemült volt a pacák, de most mintha kikapcsoltak volna benne minden racionalitást. Ha az agya egy irányító központ volna, akkor a parancsnok szavai valószínűleg a „Leszarom, csak nyírd ki!” lennének. Ha létezik túlvilág, első dolgom az lesz, hogy jól leteremtem ezt a nőszemélyt, amiért így felhúzta támadóm agyát.

Egy újabb támadás, egy újabb hárítás, majd még egy vágási kísérlet, aztán még egy. Csak tudnám, miért figyelem annyira a kés pengéjét. Mintha lenne rajta valami, de nem tudom, mi…

Hirtelen eszembe jut valami: miért nem jön senki segíteni? Oké, a közönséget megértem, a tudatlanok azt hiszik, hogy ez a műsor része, de a többi színész miért nem reagál? Ez biztos nem volt benne a…

Ekkor megcsúszom. Egy tizedmásodpercnyi figyelmetlenség elég ahhoz, hogy elvesszen az egyensúlyom. Támadóm ezt kihasználva előrelibben, és már szúrja is a kést a szívembe. Kész, belém hatol a penge, mindjárt érezhetem a fémes ízt a számban… és… semmi!

Na, álljunk csak meg egy másodpercre! Mi az, hogy semmi? Miért nem érzek semmit, mikor a penge biztosan bennem van? Lenézek, és meglátom, hogy a kés összement. Nem volt más, csak egy régi mozikellék, amivel a késeléseket játszották el!

A villanyok hirtelen kigyulladnak, és a sötétben bujkáló barátaim és rokonaim — akik a közönséget játszották — boldogan kiáltanak fel:

— Meglepetés!

A színész a kelleténél jóval gonoszabb vigyorral hajol oda hozzám, és ezt súgja a fülembe:

— Boldog szülinapot, Bálint! Nem szoktam ilyesmiket bevállalni, de egy olyan régi munkatársnak, mint Zsani… tudod, nem lehet nemet mondani!

Mire végre felfogom, milyen szépen át lettem verve, már mindenki kinevette magát. Így nem marad más hátra, mint odamenni a kedvesemhez, a „gyilkos” fegyverrel megkéselni őt párszor, majd odafordulni a tömeghez és ezt mondani nekik:

— Elmehettek mindannyian a jó büdös francba!

Ezután már csak nevettem. Igen, ez volt a legjobb meglepetés, de ilyen szülinapot soha többé nem akarok!

 

Legutóbbi módosítás: 2013.07.31. @ 12:34 :: Deme Dávid
Szerző Deme Dávid 58 Írás
Egy egyszerű lélek vagyok, akin néha úrrá lesz a vágy, hogy egy őrült gondolatot, vagy egy álmot papírra vessen és addig csűrje csavarja, amíg valami érdekes alkotás ki nem sül belőle.