Tóth Zita Emese : Idők

A múlt

kifakult,

csak zajos embertömeg vagy a jelenben,

ahogy még visszanézel, 

a szád beszél,

talán hiányzom is

és értem én,

hogy nehéz hátra hagyni,

hisz’ ugyanúgy én se tudtam,

hol volt az elég,

de már csak az nehéz,

ha visszarántanál.

 

A helyem megvan,

a szívem megáll a lábamon,

én rád hagyom

a kétségbeesett ringatózást szavaimban,

és ringatóztam én is,

ahogy megsebzett madárnak illik 

a drótkötélen.

 

Aztán egyszer csak begyógyult minden,

nagy levegőt vett az akarat,

hónom alatt a tegnapokkal

indulok valami másfelé.

 

Hogy senki sem ért meg?

Jahj, azok a nagy szavak,

amik kimondva

úgy bántanak,

mintha igazak lennének,

pedig csak te mérted rosszul

a szükség, megszokás

és szeretet szavakat.

 

A végakarat dacos,

nem hiszti,

nem hiány,

és legfőképp sem harag,

 

csak tudod,

aki folyton hátranéz,

jobb esetben sehova sem halad.

 

A múlt kifakult,

zajos embertömegek a hátam mögött,

repülni tanulok a drótkötél mellett,

sajnálnak,

vagy irigykednek pusmogva,

akikért már nem vagyok,

mellem alatt szeretet vacog,

valakinek.

 

Jövő. 

Legutóbbi módosítás: 2013.07.30. @ 19:25 :: Tóth Zita Emese
Szerző Tóth Zita Emese 144 Írás
Életrajz röviden. Ez kötelezően kitöltendő mező.