A múlt
kifakult,
csak zajos embertömeg vagy a jelenben,
ahogy még visszanézel,
a szád beszél,
talán hiányzom is
és értem én,
hogy nehéz hátra hagyni,
hisz’ ugyanúgy én se tudtam,
hol volt az elég,
de már csak az nehéz,
ha visszarántanál.
A helyem megvan,
a szívem megáll a lábamon,
én rád hagyom
a kétségbeesett ringatózást szavaimban,
és ringatóztam én is,
ahogy megsebzett madárnak illik
a drótkötélen.
Aztán egyszer csak begyógyult minden,
nagy levegőt vett az akarat,
hónom alatt a tegnapokkal
indulok valami másfelé.
Hogy senki sem ért meg?
Jahj, azok a nagy szavak,
amik kimondva
úgy bántanak,
mintha igazak lennének,
pedig csak te mérted rosszul
a szükség, megszokás
és szeretet szavakat.
A végakarat dacos,
nem hiszti,
nem hiány,
és legfőképp sem harag,
csak tudod,
aki folyton hátranéz,
jobb esetben sehova sem halad.
A múlt kifakult,
zajos embertömegek a hátam mögött,
repülni tanulok a drótkötél mellett,
sajnálnak,
vagy irigykednek pusmogva,
akikért már nem vagyok,
mellem alatt szeretet vacog,
valakinek.
Jövő.
Legutóbbi módosítás: 2013.07.30. @ 19:25 :: Tóth Zita Emese