Várom a mindenkori ihletet.
Este későn meghittebb a létezés,
mindig rád lelek az egyedüllétben.
Asztalnál, levegőben,
párnámon a kéz is piheni közelséged,
kihozható vagy a sötétből, mint
forgatnivalóvá váló emlékezés.
Könyvérzékennyé cirógatott
szűz vagy céda szavak lopóznak be
a fejbe. Arcod selyemvásznán
lebegő gondolatjelek, mint
kimart fényképpapíron sejlik elő
létezésed.
Szemüvegedet lassan levéve, jutnék
közelebb ajkadon csüngő fürtös
mondataidhoz. Mert gyümölcsök érnek
pirossá, szarkaságom cseresznyelesén
ízlelem újra, mint csigaharapást.
A konok akarások ideje elvész itt,
felfeded előttem szentül, láthatatlan,
miként azonosulunk, értve e csend
mélységein feszülő elomlásveszélyt,
mi cirógatás-szavakból fűzzük, és
ismét apránként ránk csókol
e szenvedélyes erény.
Legutóbbi módosítás: 2013.06.09. @ 12:10 :: Marthi Anna
