A kurva 2. rész

*

 

Semmi emléke nem maradt erről az eseményről. Az elméje rendkívül jól működött, mindent törölt, még a szégyenét is. Mert ha senki nem tudja is, hatalmas, jóvátehetetlen szégyenként élte meg ezt az alkalmat. A lelke bűnnek könyvelte el, az agya gyalázatként. Igaz ugyan, hogy nem a saját gyalázataként, hanem annak a társadalomnak a szégyeneként, amelyik szabályosan odalöki, bele kényszeríti fiataljait a bűn karmaiba. Mit jelent az, hogy bűn? Az ő számára az érzelem nélküli testiség, a pénzért mímelt örömérzés. Miként a lopás, a csalás, mások átverése, ellehetetlenítése is az. Embere válogatja, ki mit tekint bűnnek.

      Az egyik marihuánát árul, a másik a testét. Ő még nem akarja tudomásul venni mi történt vele, csak szédeleg. Csak tudja, hogy lefeküdt egy idegennel, aki igazán figyelmes lehetett, mert ha nem így lenne, azt az agya rögzítette volna. Arra emlékszik, hogy az ajtóig kísérte, és azt mondta, máskor is őt keresi majd. Tehát elkezdődött valami az életében, amitől sokkal nehezebb lesz minden, és sokkal könnyebb. Ki tudja fizetni a lakbért, a stúdióért fizetendő összeget.

      Akkor is visszament a stúdióba, s úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Nem is kérdezte senki, fel sem tűnt talán a hiánya, tehát ott folytatta a munkát, ahol nemrég vizes ruhával letakarta.

 

*

 

Nagyon szereti ezt a darabot, amin most dolgozik. Tudja, hogy jól meggyötrődik vele, mert addig formázza, amíg elégedettséget érez, de ebben a munkában éppen az az öröm. Még nem tudja, hogyan alakítja, csak azt érzi, már kilépett az agyából, már benne van a mozdulataiban, már nincs gond, már gondolatok nélkül formálódik, engedelmeskedik az agyag, és belső szemével már látja a kész munkát. Ahogyan dolgoznak ujjai az anyagon, úgy lesz rajta úrrá a nyugalom, és az öröm. Kizárja a világot magából, most csak ők vannak ketten, az agyag és ő.

      Hosszan elbíbelődik, felrak, kicsíp, nyújt, és stabilizál. Érzi, hogy sikerült, hogy olyan lesz, amilyennek lelki szemei már előre láttatták. S határtalan boldogsággal látja, hogy valami nagyon szépet hozott létre. Most feláll, eltávolodik, jobbra dől, balra. Akárhonnan nézi, meg kell állapítania, ez sikerült! Remek. Akkor most megmosakszik, leül, és kényelmesen iszik egy kávét. Nem iszik, mert csöng ez a nyavalyás telefon. Úgy agyagos kézzel emeli a füléhez, és hallgatja Iboly hangját.

      — Azt kéri, hogy menj vissza.

      — Ó, a jó Isten áldja meg a potenciáját! Már vissza is ért a parlamentből, vagy el sem ment? No, mindegy, összekapom magam, és indulok. És még külön hálás is vagyok neked, hogy ilyen pasival hoztál össze, nem valami undorító vén mókussal. Indulok! Voltam.

      Letusolt, testét bekente mindenféle finom kencékkel. Ez az üzlethez tartozik. Olyan tiszta hatást kell elérnie, mintha soha nem látott volna hasonlót. Ismét örült, hogy itt a stúdióban is tárolt egy hajszárító burát. Amíg az alatt üldögélt, baba simaságura sminkelte arcát, kihúzta szemét, száját, és még az oviból jött hívást is fogadta. Igaz, hogy majd eldőlt, amint hallotta, hogy Vivien lázas, elesett, jó lenne, ha hazavinnék, és már hívta is Zolit, akit szerencsére elért, s aki máris indult a kislányért. Ő is mindjárt ezt teszi, csak előbb a gyógyszertár felé veszi az irányt, vesz a gyereknek ezt-azt, hogy levigye a lázát.

      Kapkodva visszavette „munkaruháját”, hívott egy taxit, és ment. Ment pénzt keresni. Már tudta, melyik emelet, melyik folyosó, halk kopogás, és fiatalos válasz. Már feküdt egy lány az ágyban, ő majdnem meg is szólalt, hogy akkor itt rám nincs is szükség, de helyette annyit kérdezett:

      — Most milyen játékot eszeltél ki?

      — Ő lesz az anyád, aki hozzám kényszerít, aki kőkeményen bánik veled. Te sírsz, ellenkezel, tiltakozol, ő nem kegyelmez. El tudod játszani?

      — Megpróbálom.

      Nem esett nehezére sírni, tiltakozni, eltűrni, hogy anyja letépi róla a ruhát, és lefogja, amíg kielégül a férfi. Aztán magára kapkodnia tépett ruháját, hogy elrohanjon innen. Csak megfogta a számára kikészített összeget, és igen sikeresen alakította a megrettent menekülőt.

      Szerencsére volt vele egy ballonkabát, az alá rejtethette megtépázott eleganciáját, és vágtatott haza a lánykájához. Kabátban maradt, amíg ellátta Vivient, lefektette, levitte a lázát, ő is lefeküdt mellé a szőnyegre. Még ott is szipogott egy ideig, mert ezen a napon nehezebben viselte a szerepjátékot, mint máskor. Vágtatott volna haza, de előbb ki kellett elégítenie egy perverz ötletet.

      Alvásra kényszerítette magát, de fennléte utolsó pillanatáig mondogatta: „Nem történt semmi,

nem történt semmi, nem tör…”

 

*

      Ahogy remélte, hamarabb ébredt, mint a gyermek, és rohant a fürdőszobába, hogy tisztára sikálja magát. Nem a testét kellett fertőtlenítenie, hanem a lelkét. Tudta, hogy hamar rendbe hozza magát.

      Jó, jól kidolgozott módszere volt erre. Ahhoz, hogy egészségesen tudjon tovább élni, fenn kellett magában tartani a tudatot, hogy neki ehhez az egészhez, ami vele történik időnként, semmi köze.

      Lassan ballagott a Rákóczi úton az Astória irányába. Vásárolt magának néhány darabot, igazán szépekhez sikeredett hozzájutni. Sütött a nap, matatott a táskájában, hogy a napszemüvegét elővegye. Iboly telefonált.

      — Az úr nagyon meg volt elégedve. Azt ismételgette, hogy máskor is téged keres.

      — El vagyok ragadtatva!

      — Mi bajod van?

      — Semmi.

      — Szóval valami mégis van.

      — Nem lehetne engem is betenni a listavezetőkhöz? Vagy egyeztetnék személyt, időt. Olcsóbban, mint más.

      — Hol vagy most? Jó. Ülj be az első taxiba, és gyere ide!

      Robogott.

      — Mesélj!

      — Nem elég, hogy teljesítem a kívánságait, még a megboldogult Déryné Széppataki Rózán is túl kell tennem színészkedésben. Hát mi vagyok én? Legyek anyuka pénzért eladott gyermeke, akit lefog saját szülője, és fajtalankodásra kényszerít? Van róla elképzelésed, milyen undorító? Sírjak, esdekeljek, mint egy ostoba liba, és akkor ő majd jól megerőszakol! Jó, egyszer elmegy! De legközelebb ismét mást eszel ki!

      — Majd nem leszel Pesten, vagy valami mást találunk ki neked, amíg kihevered.

      — Oké.

      Hol volt már az a szegény megalázott, meggyalázott lány, akit a szerelme utcára akart küldeni! Akkor úgy érezte, jogos, amit vállal, bár már akkor is érezte, hogy nem ezt hívják sikertörténetnek, de még az is kiderült számára, hogy képtelen átlépni a saját árnyékán, s naponta tesz erőszakot magán. Ez viszont így istentelenül fárasztó.

      Természetesen folytatni kell, mert ott a gyermek is, és a férje is, aki ugyan nem tudja, hogy ő miket művel, amikor nincsenek együtt, de nem is erőlteti meg magát a pénzkeresésben. Szóval minden van, kivéve a kiugrási lehetőséget.

      — Iboly! Kérdezni szeretnélek valakiről. Tudod, már mindannyian tudjuk egymásról, ha összetalálkozunk, hogy ő is azért van itt, amiért én. Csak másik ajtón kopog be, másik jól fizetővendéghez. Egyik karcsú, másik dundi, nagy seggű, és lapos, szőke, vagy fekete. De valakit már hónapok óta lesek itt a szállodában. Csupán a hallból ismerem, akiről szólnék. Jár ide egy nagyon nem idevaló nő, és gyanítom, hogy ennek ellenére ő is hozzánk tartozik. Olyan esetlen, lekopott, idős, és kövéres, hogy több mint bámulatra méltó. Mit keres itt egy ilyen valaki? Fel-alá toporog, abban a talán sosem tisztíttatott kabátjában, valamit szorongat a kezében, és a végén felmegy az emeletre. Ki az?

      — Vannak olyanok a férfiak között, akiknek direkt a koszos, ápolatlan, idős nőkre van gusztusuk. Esküszöm, ilyenre még nehezebb szert tenni, mint fiatal csinos lányokra, mert ennek már nincs is igénye. Magára cibálja a valóban lekoszolt, kopott göncét, és tramplin elcsoszog a zöldségesig. Ennyi az élete. Ez a fajta úgy érzi, ő már megöregedett, vele már nem történik semmi. Miközben nem is tart rá igényt. Azt ugyan szeretné, ha kicsit nagyobb lenne a nyugdíj, a biztonság és a kényelem, de mindenbe beletörődik. Ha meg tudja venni a kevéske zöldséget a bablevesébe, leül a fekete-fehér TV-je elé, és elégedett. Az ilyen már nem akar semmit többé. Se pénzt, se szexet. Csak a sorozatát. Hősnőnk mára úgy belejött a szerepkörébe, hogy még a szálló halljában is alakítgat egy kis jelenetet. De látnád az utcán szabadidőben! Anyám! Elegáns, fess nő lett belőle. Sötétszőke parókát visel, mert a ronda, mocskos haját csak ritkán meri megmosni. Az kell a szakmához. Azzal simogatja perverz pasijai keblét. És mindig hoz egy ronda kisedénykében valamit hazulról a vendégének. Azt szorongatja. De a szekrényében elegáns holmik vannak, az utcára már csak abban megy ki, itt öltözik át a portás engedelmével egy kis borravalóért. De nincs tartozása, és együtt a pénze egy normális lakásra. Csak éppen magányos lesz, mert a régi barátok elkerülik, ha kiderül a dolog. Meg az is lehet, hogy soha nem derül ki semmi. Csak erre nincs garancia. De, hogy ez a nő, soha nem fog megkínlódni a lelkével, az tuti.

 

*

 

Az ügyvéd úr kongresszusra készül vidéki nagyvárosunkba. Útitársat keres, szórakozni vágyó hölgy személyében. Legyen elegáns, úri megjelenésű, visszafogott és szellemes, okos és igényes, szép és szexi, és szeresse is a szexet. Ez az elvárás a hölggyel szemben.

      Természetesen Karolát küldte fel hozzá Iboly. Szerencsére munkaidőben, így még lehetősége lesz elhozni Vivient az oviból.

      Nagyon fess úrinő kopogtatott a szálloda második emeletén a megfelelő szám alatt, a lány személyében. Szépen feltűzött méz-szőke haj, ápolt kéz, drága cipő és táska, selyem kosztűm a kabát alatt. Finom smink,

diszkrét illat, ehhez Karol csinos arca, szép karcsú nyaka, jó teste.

      Az ügyvéd úr elegánsan felöltözve fogadta. Magas, fess, negyvenes, kisportolt férfi. Örült neki a lány. Mindig attól rettegett, hogy egyszer kap egy öregembert, akiből neki kell a férfit elővarázsolni.

      Csak a keresztnevükön mutatkoztak be, és nem akartak semmit megtudni egymás szállodán kívüli életéről. Mégis el tudtak tölteni egy szűk, kellemes órát beszélgetéssel, miközben finom borokat ittak, és külön-külön azt állapították meg magukban, hogy jól meglesznek.

      — Van kedve velem tölteni egy órát?

      — Nem lehetne inkább holnap?

      Olyan hirtelen csúszott ki a száján, hogy már vissza sem lehetett szívni. A szájára vert, hiszen neki nem ez a dolga. Megrémült.

      — Elnézést, nem akartam elutasítani.

      — Örülök, hogy tudunk természetesen viselkedni egymással.

      — Holnap jó leszek, ígérem, és közben kifaggatom, mitől jó a jó magának! Most el kell mennem az óvodába. Megígértem. Meg tud érteni?

      — Ne aggódjon! Holnap itt, korábbi órában. Hogy ne kelljen sietnie. Jó?

      Elköszönésként kapott egy lenge puszit, és már el is tűnt a lány.

 

*

 

      A férfi érkezett korábban. Már előkészített két poharat, és az italt is, mire Karol befutott.

      — Sokat késtem? Bocsásson meg!

      — Nem késett sokat. Még arra is volt időm, hogy gondolkodjam. Az jutott eszembe, mennyire kerültük tegnap a magánéletünk megemlítését, s a végén kibukott, hogy van egy óvodása. Férje is van?

      — Igen.

      — És ő mit szól ehhez?

      — Nem tudhatja. Nem alázhatom meg vele. Csak annyit érez, hogy rá már alig jut idő. De most magára figyeljünk! Ígértem valamit. Maradjon a helyén! Majd megpróbálok úgy tenni, hogy jó legyen magának.

      A férfi háta mögé állt, és lassan gyengéden, mint egy selyem inget, leemelte róla a zakót. Óvatosan csúsztatta le egyik, majd másik karjáról. Miután letette a szék támlájára, megsimogatta a vállait, majd elébe került és kigombolta az inget, melyet lassan gondosan a zakóra helyezett. Ismét hátra került, és tovább simogatta a széles, erős vállakat. Lassan, könnyedén, majd egyre súlyosabban masszírozta, gyúrta, s a vállközépen hosszan megnyomta egy újjal, hogy utána hirtelen elkapja a kezét. Ezt a mozdulatot megismételte néhányszor.

      — Érzed, amint ellazult a vállad, könnyű lett, tovatűnt minden fáradtság. Én is levetem a blúzomat, hogy érezhesd a bőrömet. Megsimogatom az arcodat, finoman, könnyedén, megnyomom a homlokod közepét, s mindkét tenyeremet ráteszem a szemedre, arcodra, a tokád helyére. Laza vagy, béke van benned. Két karom két karodra fektetem, fejem a válladon. Most jön a láz, az izgalom! Megválsz a nadrágodtól a segítségemmel, én pedig a szoknyámtól, hogy közelebb jöhessek. Mindkét kezemmel simogatlak, feltöltöm a mellkasodat, lesimítok az ágyékodig. Itt most közrefoglak. Férfiasodsz! Akarod, hogy a gerincedet is simogassam? Nem? Akkor lehúzom a bugyimat, és úgy érzem, a te gatyád is felesleges már. Mit tegyek? Mit szeretnél? Belecsúszol az ölembe? Jó. Akkor én most szemben veled, beleülök az öledbe. Lassan, nagyon lassan, óvatosan haladsz beljebb, így, így ne siess, lassan finoman! Nagyszerű, felgyorsulsz, lihegsz, nagyon lihegsz. Nyomd!

      — Úgy látom, nem kell nekünk ágy!

 

*

 

      Amíg öltöztek, annyit kérdezett az úr:

      — Mondd, mi közöd neked ehhez az egészhez?

      — Először fordult elő velem, hogy nem csak munkának tekintettem, ami történt.

      — Jöhetnék hozzád máskor is?

      — Természetesen. Csak jelezd, kérlek, hogy el tudjam rendezni a babámat.

      Az történt meg vele, amit nem képzelt volna legtávolabbi reményeiben sem: Kézcsókkal köszönte meg a férfi a délutánt. S együtt mentek le a lifttel.

      A következő hetekben gyakran szereztek egymásnak emlékezetes perceket.

      A lány várta a jelentkezéseket, de semmit nem kért, nem kérdezett.

      Lassan olyan kapcsolat alakult ki köztük, hogy szeretőknek tekintették egymást. Még mindig nem tárták fel egymás előtt magánéletüket, de egyre inkább érezték, hogy összetartoznak. Karol átélte, és élvezte az együttléteket, ezzel egy időben közölte a férjével, hogy többé nem alszik vele.

      Zoli már korábban érezte, hogy valami elromlott közöttük, de most arra gondolt, azért, mert nem dolgozik. Már eljutott odáig, hogy szégyenkezett is ezen a viselkedésen, s ígérte, keres munkát magának. Elismerte, hogy lazán kezelte a témát, nem járt utána, de holnaptól másként lesz.

      — Én nem kértem számon, hogy mit, miért és hogyan teszel. Tény, hogy egyszer sem jutott eszedbe megérdeklődni, miből vannak körülötted az oka luxus holmik, amelyek nem egészen olcsóak. Semmivel nem törődtél, csak a saját kényelmeddel. Nem küldelek el, amíg nem tudod megoldani az életedet, csak arra kérlek, amíg itt laksz, mentesíts a lakáskörüli teendőktől. S óvd meg Vivit a megrendüléstől. Én még bemegyek a stúdióba, mielőtt a kislányért indulnék.

      A stúdió volt az a hely, ahol kikapcsolódott, megpihent, ellazult. Nem utolsó sorban, éppen egy kiállítás terve körvonalazódott, melyet hamarosan megvalósíthat Lilivel, a barátnőjével. Ezután Lili is itt dolgozik velük a stúdióban.

      Karol még el akarta készíteni azt a néhány darabot, melyek gondolatban már régen benne élnek. Tehát ezért naponta járt. Igazán szépen alakultak a kerámia tárgyak, ők pedig lelkesen rendezkedtek. Az elhelyezés nagyon fontos. Nem mindegy, hogy érvényesül-e a darab, vagy sem.

      Eljött ez a nap is. Már az utolsó darabokat rakta a helyükre. Elvette, visszahelyezte egyiket, másikat, kis szalmatörmeléket pakolt mellé, festett szalmát, de más színű jobban illenék ide. Ilyen megható hangulatban készült az utolsó pillanatig, mert mindjárt érkeztek a vendégek.

      Nagyon jól sikerült minden. Szépen, ízlésesen tudott elrendezni mindent, eljutott hozzá néhány elismerő szó is. Szépen, túlzások nélkül mutatta be Nóra külön-külön a munkáikat, de egy-egy darabra külön is felhívta a figyelmet. S ki volt az a vendégek között, akire igazán nem számított? Hát persze, hogy a szállodában megismert Miklós. A fiával, és a feleségével érkezett. Szerencsére már előre felfedezték egymást, így magukban előre eltervezhették, miként köszöntik a másikat. Nem tudta, hogy kerültek ide, mert ő említést sem tett a dologról, amikor kiderült, hogy Lili küldte hozzájuk a meghívót. Ő ugyanis Miklós fiának a barátnője. Így minden simán ment, Miklós megtudta róla, amit eddig nem tudott, hogy nem egy értéktelen lány ő, hogy keramikus úgy mellesleg, jó ismerősként köszöntötte, és senki nem jött zavarba.

      Ő pedig különös örömmel élte át, hogy ez az ember az övé is, hozzá is tartozik, nem is kell szégyenkeznie miatta.

 

 

 

Szerző Kertész Éva 96 írás
Kertész(Galvács) Éva vagyok, 77 éves, özvegy nyugdíjas pedagógus. Megköszönöm. hogy befogadtatok magatok közé. Megilletődve olvasom a Héttoronyhoz érkezett írásokat, s reménykedem, hogy az enyémek között is lesz olyan, amelyet méltónak tartotok a bemutatásra. Húsz éve írok rendszeresen. Férjem elvesztését akartam kiírni magamból: Rekqviem a túlélőkért lett a címe. Később Hová tüntettétek az ácsot címmel írtam egy regényt. Kerestem benne Mária és Jézus viszonyát, s azt a Józsefet, akiről lassan már szó sem esik. Legfeljebb karácsonykor az éjféli mise Szent családi jelenetében Legutóbbi munkámban az adóssá válás létrejöttét igazolom, meglevő történet alapján. Remélem, ez a bemutatkozás megmutatott egy kicsit Kertész Évából.

12 Komment

  1. En ertem, mire celzol Sandor. Az enyemevel nagyon ellentetes stilus, es ez neked jobban fekszik. Ez a stilus elmeselo, az enyem parbeszedes, keves a leiras. Van cselekmeny – allitod te.
    Szerintem mindket stilus jogosult, es vannak izlesek es pofonok. Ha ugyanezt a tortenetet en irtam volna meg, sokkal tobb lett volna benne a parbeszed, en nem a torteneseken, hanem a parbeszed dinamikajan kereztul ereztettem volna a mondnivalomat. Mast. Mas kapott volna hangsulyt benne. En maskepp latom a vilagot.
    Eva ennek mestere, es ezt jobban muveli mint en. En viszont nem torekszem erre. A konfliktusokat, a dontesek motivacioit elmeselni szaraz. Ahhoz a parbeszed a legjobb eszkoz. Te ket mondattal elintezned parbeszedeimet. En e “meseket” tudnam “leroviditeni” ha akarnam. De nem akarom, mert ez igy jo ahogy van. Az enyem mas. Masnak tetszik masert. Ha letezik egy kotelezo stilus, akkor megette fene az irodalmat. Neked ez tetszik. Em mashol erzem magam otthon. Ettol szep a vilag, masok vagyunk.

  2. Itt nincs mit elemezni. Remekül írva gördül a történet.
    Én azt hiszem, ez nem reális, ahogy írod, hogy “pénzért mímelje az örömérzést.”
    A kuncsaftok szerintem nem olyan hülyék, hogy elvárják, hogy a szolgáltató is élvezetesnek mutassa az aktust.

Hagyj üzenetet