Vadászi Árpád : Enyém volt

Enyém volt anyám két puha melle,

áldás a sorstól, nem tudtam kell-e,

csodák születtek, a halál még holt,

markomban a végtelen enyém volt.

 

Enyém volt egy szánkó, egy hintaló,

biztonság, remény, gyereknek való,

dundi kéz a padlón játékot tolt,

a dundi kéz, a játék enyém volt.

 

Enyém volt a szédült, tántorgó vágy,

termetem tágító tucatnyi tárgy,

a valóság kacatok közt guggolt,

mindez egyedül csak az enyém volt.

 

Enyém volt sóvár karrier, cím, rang,

sok hazug kézfogás, fényes cafrang,

simán, és egészen jól ment a bolt,

a tömött bend? jó, hogy enyém volt.

 

Enyém volt sok száz kétértelm? nem,

vezették hajóm egyértelm?en,

bal tüd? alsó lebenyén a folt

fojtó szorítása is enyém volt.

 

Enyém volt a múltam, a veszteség,

ki tudja selymes holnap lesz-e még,

az ég könnye az ablakon dobolt,

mi az, ami tényleg az enyém volt?

 

Enyém volt, és nem volt enyém semmi,

kapaszkodva próbáltam meg Lenni,

a kétség, bánat, fájdalom koholt,

mert végig minden csak a Tiéd volt.

Legutóbb szerkesztette - Vadászi Árpád
Szerző Vadászi Árpád 98 Írás
Elhagytam az ötödik ikszet, mikor rájöttem, hogy a tollam viszket. Kiderült, ha vele a papírt vakarom, ha nagyon akarom a karom úgy lendül, hogy biztos lehetek benne szentül - mivel agyamban a hangya bent ül À“ amit leírok vele, rímmel lesz tele. Már sok mindent tollhegyemre tűztem, csengő-bongó szavakat szavakba fűztem, passzióként űztem, amit lebetűztem.