H.Pulai Éva : Fenyő László

“Helyét (…) nehéz kijelölni kortársai között. Nemcsak szerep után nem törte magát, de úgylátszik, az érvényesülés egyéb piaci mulatságain is óvta a könyökét: kenyerét egy ideig mint az írók könyvtárosa kereste. Rosszat alig írtak róla, jót se sokat, annál több semmitmondó dicséretnek szánt badarságot.”

 

 

Fenyő László:

Költő

 

Poros tekergő, senki vagyok én,

puha szemlélődés ül rajtam –

de jótól párás minden pillanat

mely álmaim sötét lélegzetében él

s szaggató csenddel világít csuklómon a vér.

 

Nézem a hegyek kemény vonalát:

álommá néztem,

a szőllőskertek vérmes fürtjeit

esőben kóbor homlokom

halovány dallá szüretelte szét –

parázs remeg torkomban és hervadt hegedűk,

a darabos föld hideg omlása

a sebzett levegő a sószagú este

ujjaim fuvallata s a legázolt mimózák

könnyezése hallatszik bennem, némán kisiklok:

fojtott tájak bilincsében sziszegő napjaimat

hiába hívják hirtelenharagú

nyiltszemű záporok.

 

Nyugat • / • 1927. 16. szám

epa.niif.hu

 

 

Fenyő László (Budapest, 1902.  november 9. – Rohonc, 1945. március 26.) költő, műfordító, kritikus, a Nyugat második nemzedékének jelentős költője és verskritikusa volt.

Budapesten tett kereskedelmi érettségit. A szabadúszó “független” költő életformáját alakította ki, köteteit saját költségén jelentette meg. Mint a Nyugat Figyelő-rovatának kritikusa is jelentős tevékenységet fejtett ki. Írásai ezenkívül a Válasz, Szép Szó, Tükör, Magyar Csillag, Pesti Napló, Népszava hasábjain jelentek meg. Felix Saltent, Kästnert, Thomas Mannt fordította. 1934-ben Baumgarten-jutalmat kapott. 1937–40 között a Baumgarten-könyvtár őre. A Gestapo 1944 végén elfogta, Rohoncon vesztette életét 1945 március 26-án, negyvenhárom évesen.

 

Fenyő László pályakezdését a Nyugat artisztikumával teljesen szakító magatartása kapcsolja nemzedékéhez. Az izmusok jegyében, anarchisztikus indulatokkal lázad. Első verskötetét, az Építés orgonáját (1922) a rendőrség erkölcsi okokra hivatkozva el is kobozza. Következő kötetében (Elvesztett évek, 1926) az izmusok dudvahajtásai, a pátosz, a nagyotmondás, az akasztófahumor már helyet adnak az önnön szívhangjaira hallgatódzó magánynak, és keserűsége mögött társadalmának reménytelenségét is megpróbálja éreztetni. Noha alkata szerint tűnődő, legfeljebb csak parázsló egyéniség, expresszionista verbalizmusa hangulatokat, lelkiállapotokat közvetítő verseit még szétzilálja, és egyelőre a legritkábban fejez ki egységes jelentést egy-egy verse, – öncélú nyelvi szépségeiben csak ritkán érezzük a belső kifejezés szükségét (Fojtott virágzás, 1928). Ahogy hangulatlírája lélektani megfigyeléssé mélyül, szertelen képalkotását a rajz biztonságához közelíti, szabadversben hullámzó indulatai pedig dalszerűbb kötött formákba szelídülnek, szürkés borulatú költészete egyszersmind bensőségesebbé is válik. Emlékek tükrében fürkészi jelenének értelmét, és a valóság élményét is csak benyomások formájában ragadja meg, de néhány groteszkbe játszó lírai portréja már a bezártságából a való világba kívánkozó én megnyilvánulása. (Szavak, sebek, 1931.)

 

Egyénisége a harmincas évekkel uralomra jutó realista ízlés hatására szilárdul véglegessé. Nyíltabbá válik, helyét keresi a világban, s ezáltal lírájának tárgybirodalma szélesebb körre terjed. Így lesz Fenyő László a városi élet költője (Elítélt, 1934; Őszi kávéház, 1936; Hűség, 1939; Városliget, 1942). Tája az esős aszfalt, szemhatárát bérházak szegélyezik, házmesterek, kártyások, koldusok és vagányok népe között él, s oázisa a kávéház. Világában nem nehéz fölismerni a kispolgár és a lumpenproletár élettapasztalatait. De nemcsak jellegzetes zsánerképei: környezete és tárgyai avatják városi költővé, hanem egész életérzése, magánya és rezignációja tipikus nagyvárosi termék. Tudatos “lokálpatriotizmussal” alakítja az urbánus költő szerepét; a lírát mintegy szakadatlan naplónak tekinti, melyben egyénisége csak mint a külvilágra finoman érzékeny műszer van jelen. Képekben még mindig túlságosan gazdag stílusa ritkán pihen meg egy-egy természetes fordulatban. Kötött formái élőbeszédszerűek, szabadverse viszont zengő: ennek a hangszerelésnek köszönhető, hogy kántálásszerű verszenéje költészetének világfájdalmát fokozza. Pszichologizálása némiképpen a fiatal Babitsra emlékeztetne, de éppen Babitsnak egy megjegyzése mutat rá a nemzedékváltás jellemző vonásaira: Fenyő már irodalmi álcák, pózok nélkül vetíti ki a nagyvárosi entellektüel szorongásos, neurotikus pesszimizmusát. De nosztalgikus lélek, és verseiben időnként felvillan a szépség, a családi boldogság, az egyszerű hétköznapi örömök idillje utáni vágy. Kötetről-kötetre erősödik azonban az olvasónak az az érzése, hogy Fenyő László örökké őszi Budapestje már-már lelki táj, elemzései pedig a valóság helyett megálló világot térképeznek fel. A saját szomorúságában keringő költőnek ezért jelenti közvetlen környezete is a “fantasztikus élet”-et, ugyanezért remekel különös figurák és helyzetek: egy utcai árus (A kínai), vagy egy különc rossz faliórájának költői leírásában, ahol az élet furcsaságait legszemélyesebb sorsaként tudja átélni:

 

Ismertem egy bogaras asszonyt,

volt egy bolond faliórája:

{552.} az időt összevissza járta,

mutatta, tiktakkolta, verte,

benne lengett gazdája lelke.

(A falióra)

 

A lírájából általában hiányzó eszmei-erkölcsi állásfoglalást a fasizmussal szembefordulva utolsó két kötetében és posztumusz verseiben érleli ki. Intim alaptermészetének megfelelően először egy égő óceánjárón elpusztult kanárik tragédiájában éli át a kiszolgáltatottság társadalmi élményét (Ártatlanok), és régi leveleket hamvasztva döbben a vérző Spanyolország zűrzavarára, s idézi a rendet (Rend), mely József Attila számára is a demokratikus szabadság jelképe, ismérve. A történelem nyomására felülemelkedik individualizmusán, az egész emberiség és az európai kultúra sorsáért aggódik (Levél Körtvélyesre), és klasszikusan kifejező, mélyről jövő sorai a líránkban ritkán hallott ellenállási költészetet szólaltatják meg:

 

Emberi csendünk fuldokol,

lábhegyen jár a félelem

s űzötten szétnéz: merre, hol?

Jaj, csak az ember nincs sehol,

az Ember, a jelvénytelen.

(Jelvények és formaruhák)

 

A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE

VI. Kötet

A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE 1919-TŐL NAPJAINKIG

Akadémiai Kiadó, Budapest 1964-1966

mek.oszk.hu

 

 

Fenyő László:

Vers Te maradtál

 

Íme megint csak te maradtál

vers, kibe most úgy kapaszkodom,

görcsös lélekkel, mint a rab

az ég kékjébe, ritka sétán.

 

Tudom, hogy betegség vagy,

kudarc, menekülés,

sebeim meleg arca

tebenned hűl halottá:

kegyetlen sebhedés.

 

S mégis ragaszkodom

hozzád, ragaszkodom,

mint anyaemlejéhez

a bölcsőből kinőtt

fiú ragaszkodik,

mint gyerekkora arany

játékaihoz a

felnőtt, akit kilöktek

a szürke időbe,

a szürke férfikor

tájaira, hogy pergő

robotban izzadságos

kenyerét megkeresse!

 

1930 | Október

huszadikszazad.hu

 

 

Városliget – Fenyő László új versei

 

A költő két esztendővel fiatalabb a huszadik századnál, Budapesten született, élete javarészét e városban töltötte, életkörülményei akarva-akaratlan az irodalom varázskörébe vonták. Még élt Ady Endre, mikor verselni kezdett, első kötete (az Építés orgonája) abban az esztendőben jelent meg, mikor Babits kiadta a Nyugatban „Régen elzengtek Sappho napjai….” című, korfordulatot jelző költeményét. Azóta ez a hatodik verskötete: nem termékeny, vagy legalább is nem közlékeny költő.

 

Az úgynevezett „nyugatos” írók közé számított valamikor, ma „városi” költőnek nevezhetjük, divatos szóval. Helyét mégis nehéz kijelölni kortársai között. Nemcsak szerep után nem törte magát, de úgylátszik, az érvényesülés egyéb piaci mulatságain is óvta a könyökét: kenyerét egy ideig mint az írók könyvtárosa kereste. Rosszat alig írtak róla, jót se sokat, annál több semmitmondó dícséretnek szánt badarságot.

 

Legutóbb azt olvastam róla:”Fenyő László Berda sorstársa, de már telve érzékeny mélabúval, keserű váddal. Kényes becsvágyú önérzet és rezignált alázat közt hánykolódik: finoman kidolgozott formái vannak. Kivált groteszk városi figurái sikerültek”. (Vajthó László írta ezt a „Mai magyar költők” c. verskoszorú bevezetésében. Vajthó annyi hasznos munkának volt a sáfára, hogy kész vagyok fáradt „dormitálásra” magyarázni e furcsa sorokat: rosszul magyarázott, de legalább jól válogatott.)

 

Lassan kifogytam az „anyag”-ból: nem sokkal több tárgyi tudásom Fenyő Lászlóról. Míg e szegényes semmiséget feljegyeztem, növekvő tisztelettel gondoltam az irodalomtörténészekre, kiknek ennyi már aranybánya, kik ehhez hasonló kortársi rosszulértesültségekből degesz részlettanulmányt kanyarítanak. Hódolattal át is engedem nekik kutatásaim eredményét. Könnyű szívvel teszem.

 

Mert a fentieket felfeljebb jegyzetezhetném, könyvészettel láthatnám el (bár ez utóbbi nem lenne hibátlan. mert nem tudom eldönteni, hogy a „Fojtott virágzás” című “kötete 1927-ben, vagy egy évvel később jelent-e meg….) de ezen kívül nem tudok mit kezdeni velük. Milyen kevés és milyen semmitmondó! S mégis milyen holt súly, értelmetlen nehezék! Mennyi alattomos feltevés lehetőssége rejlik benne, összehasonlítások, hazug osztályozások csábja: mind-mind az idő farkasvermébe vonz. Boldog költő, kiről ilyen keveset lehet tudni!

 

Míg az irodalomtörténet lehúnyja üdítő álomra rettenetes szemét, óvakodjunk be e költő világába. Nem kétséges, hogy költő világába, költői világba loptunk: itt nem érvényesek a történeti világ törvényei, iránytűnk megállás nélkül pereg, óránk megáll, a mérlegben pehelyként táncolnak a súlyok s földre zuhanva kúszó testünk alig éri utol biztosléptű árnyékunkat. E világ kapuján figyelmeztető írás fogad s int, hogy kíváncsiságunkat hagyjuk kívül: „Hogy egyszer semmiről se tudjak!” ez itt a jelszó, az ismeret „mint árny sejlik a tejüvegen át”, és az eszmélet szűz nevét csak az érdemli meg, mit a világ alig illetett meg.

 

Néz finomszálú szeme selyme,

seperő pillái alatt

mindig belefele néz:

együvé alél benne

a könnyű és nehéz.

 

Csupa valóság e magába vesző tekintet, ez a szén női szem. Pillái festeni valók, ha lehetne szemet test nélkül festeni. A vers címe figyelmeztet csak, hogy e szemnek nincs hús-foglalata: a csend szeme. Minden valóság ilyen testetlen e világban. Apró gyíkot látsz elsiklani: „lényem” mutat rá a költő. Szárny cikázik feletted, vigyázz, csak szárny, merő szárny lebeg feletted. A költő útbaigazít: „létem” – mondja róla. Pálmaerdők, távolodó dobpergés, néger rabszolga legyezője, dübörgő zuhatag.

 

Vigyázz, minél több megfoghatót látsz, annál jobban óvakodj, mert ködbe botlasz: ez a sok minden a „fejfájás utáni csend” zsongulása volt csak. Lágy hinta lebben: a merengés. Szürke szőttesen csillogó szál: a remény. Kékhasú, kis csillogó hal: az öröm. Minden, amit látsz, hallasz, csak hasonlat, ha utána kapnál a megfoghatatlan után nyujtanád kezed:

 

Oly honba tértél, hol nincs víztükör,

mely fodroz s fordított fűzfát

remegtet,

tájad megalvadt, mély estébe hullt:

fölötte csak a semmi domborul, a csillagok bársony emléke sem,

tárgytalan táj az és személytelen….

 

1943 | Július

huszadikszazad.hu

 

 

Fenyő László:

A hűtlen

 

Hát nem lett táncosnő belőled,

tagjaid különös, vadóc hevét

kiszítták a nyúlszájú évek.

 

Állsz a konyhában, szomorú cseléd,

kezed reszelős, foltos a kötényed

s míg zubog a víz, sípol a fazék:

hallod hangjait messzi tánczenéknek

s lassan egy bánat rajzolja le szép

árnyait arcodra mint messzeséget,

pillantásod e messzeségbe téved

és bánatodnak nem tudod nevét.

 

 

Fenyő László:

Előszoba

 

A szegényeknek élete

a becsületes tárna és

a föld, a gyár, az iroda:

a munkahely –

de kinek minden ajtót félve kell

kinyitnia?

mert ami sorsa lett:

előszoba, előszoba.

 

Ismered az előszobákat?

Ha gazdagoké is, kopárak,

síma a fal s mállani látod,

itt is, ott is a közömbös butor

mintha fordulna sarkaiból

s szemed elől elfogná a világot.

Itt múlnak napjaid, küszöb küszöbre

s előszobára előszoba

s lelked, ez az előszobázó lélek,

százszor ellankad és megéled

míg nyílik a benső szoba,

hol arany és bársony között

ül zsöllyéjén a Hatalom

s szivarfüstjében nőni kezd,

mikéntha kékhasú felhőkön

emelné valami zene:

tárcájából a pénz

kicsapó zizzenete.

 

Ismered az előszobákat?

Volt hogy bementél mint barát

s úgy hagytad el, hogy Ťsohatöbbéť

a szobát, az előszobát,

rohantál, soha-sohatöbbé!

cipelve párás szégyened,

a zavar és dűh foltjait

mint járványkiütéseket;

jaj, ha éles hóba márthatnád

meggyalázott homlokodat,

ajtófélfához szoríthatnád

remegő halántékodat!

 

Előszoba, remény tornáca

és út a temető felé : . .

takard el arcod, hajtsd fejed le,

tudod, azért nem halsz belé.

 

Hát mindig így lesz… vándorol csak

kilincsről kilincsre kezem

s szabadságba, valami tágba

sohse tör fel, kilincstelen?

Meddig kell még viselnem ezt a

félszeg mosolyt, ügynök-álarcot?

Mikor mutathatok felétek

meztelenül egy igaz arcot?

Arcot, amelynek tiszta-rajzú

kemény, nyilt gúny a mosolya,

nem ily szárnya-szegett mosolygást,

melyet alacsony röptüre

nyomott le az előszoba.

 

Elmúlik az élet – lassan – így

vénség, te leszel utolsó

előszobám:

ülök majd falaid közt

és hull a vakolat

szürke, rideg hava rám,

de tán, mielőtt a tető

viharzón rámszakad:

kopogtatok és

uram, kiszólsz:

Szabad.

 

1934 | November

huszadikszazad.hu

 

 

Várkonyi Nándor: FENYŐ LÁSZLÓ LÍRÁJA

 

Fenyő költészetének nincsen olyan kritikai nyilvánossága, aminőt megérdemel. Nem éppen lírai egyéniségére, esztétikai értékeire gondolok itt, hanem egy kuriózus teljesítményre, amelyről még szó lesz. Problémákkal nem szolgál, vita, véleményeltérés nem merült fel körülötte, s a bírálók ritka egyértelműséggel körülbelül annyit állapítottak meg róla, hogy begubózik csigaházába, szürke gondjainak, panaszainak, fáradtságának él; fejlődése során azonban e magányos világon belül egyre nagyobb területeket vesz birtokába, élményei szétterülnek, nyíltságvágya megerősödik, azaz közelebb merészkedik hozzánk, az olvasóhoz. De a tény, hogy nyilvánossága nincsen, s talán nem is akar szerezni, és hogy ilyenformán költészetének alapténye az őszinteség, ahhoz a logikus gondolathoz juttat el, hogy verseiben egy zárt, pretenziótlan élet költői mikrokozmosza húzódik meg. Egy egész emberi élet belső tevékenysége! Ez a gondolat elegendő hozzá, hogy egy kis megdöbbenéssel emeljük le a polcról több mint féltucatnyi kötetét, s hogy új tapasztalatokat, a lírai partogenezis titkainak felderülését reméljük e publicitástól szűzen fejlődött költészettől. Ebből a szemszögből nézve a napi kritika elszórt, alkalomszerű megállapításai keveset mondókká válnak, s a magunk benyomásainak az évek rostáján felakadt mozaikja is csak erősíti, de nem irányítja kíváncsiságunkat.

 

Fenyő az újító szellemű költők társaságában lépett fel tizenöt vagy húsz esztendeje; programot nemigen vállalt, inkább csak módszereket, de ezekről is hamarosan kiderült, hogy nem egyéniségéhez szabottak. Lírájának kezdettől fogva jóformán csakis belső anyaga volt, mozgása centripetális. Ezt a mozgást a divatos újítás dinamikus, expresszív kifejezésmódjai pontosan az ellenkező irányba akarták kényszeríteni, s ezáltal mesterséges lendületet oltottak bele. Első verseiben mintegy két hajtógép dolgozik egyszerre kétfelé törekedve, és sem a maga természetes talajára visszalépni, sem az expresszió szelébe felszállni nem engedi. Különös, látomásszerű líra támad ebből a játékból; a kapcsolat a tárgy és a kifejezés közt a széthúzó erők hatása alatt szinte semmivé vékonyodik; érezzük, hogy élmény dolgozik a költőben, de a kialakult végső képből, ahová átmásította, a tárgyhoz visszavezető utat már nem találjuk meg. Ő ismeri a tényt, amelyből az ábrázolás kisarjadt, de nem sejteti, sőt az expresszív kifejezés törvénye vagy csábítása folytán célja egyenesen az lesz, hogy elrejtse előlünk. Erre a belső ellentmondásra tapintott rá Komlós Aladár, midőn azt mondotta, hogy Fenyő költészetének csak nyelve van, hangja nincs. Tényleg csak kifejezési formák vannak előttünk, amelyekig a belső megrezdülés hangja el sem ér. Mikor aztán Fenyő ezt a kölcsönvett ruhát “a természet útján” levetkezte, a bírálat is megkönnyebbülten állapította meg, hogy verseinek légköre átmelegült, hangja szubjektívebbé vált – már a mélyebb okokat nemigen kutathatta.

 

A változás szükségszerű volt, s Fenyő nem is tért vissza többé az Elveszett évek természetellenes dinamizmusához. Birtokba vette önmagát, de evvel lemondott egy stiláris értékről. A módszer a közlőerő és a kifejezőképesség megfeszítésébe hajszolta, s ha képeiből a belső tárgy távolléte miatt hiányzott is az igazi szuggesztivitás, ezek a maguk képszerűségében mégis önálló életet éltek, s megtalálták az utat az olvasó benyomáskészsége felé. A nyereség persze döntő, sőt megváltó erejű, mert visszaszerezte Fenyő lírájának létföltételét, amit az előbb alapvető ténynek mondtunk: az őszinteséget. Nem mintha látomása hazug lett volna, csak idegen volt, a képzelet élt benne, nem a lélek. Fenyő szuverénül bezárta magát egy személyes világ határai közé, olyan lélektájra, amelynek csak befelé vezető útjai vannak. Ettől kezdve semmit sem vesz át a külvilágból, belerögződik a tétlen mindentvárás állapotába, s egy fogoly szakadatlan önelemzését hajtja végre. A csigaház lakójának élete csupa keserű panasz, siralom, csüggedt vágyakozás, fáradt elégedetlenség és éber félelem. – A költő szuverén, de nekünk kötelességünk, hogy megvizsgáljuk felségjogaink törvényszerűségét, firtassuk panaszának jogosságát, s hogy megítéljük, mennyire emberi és költői ez a líra, azaz mennyiben a miénk is.

 

Hogy a világ rendje nincs rendjén, s hogy a panaszra ezer az ok, mindenki tudja, de kérdés, joga van-e a költőnek tétlenül csupán vádat emelnie, illetve költő-e az, aki tétlenül csupán vádat emel? A nagy pesszimisták költészete mögött szemlélet áll, a bölcseleti elvek kisebb-nagyobb gazdagsága, s egy-egy magas idea, amelynek nevében vádat emelnek. A költői pesszimizmus alapföltétele, hogy szellemi vagy erkölcsi tényt állítson szembe a világ rosszindulatú tényeivel. Ez a tény Fenyő költészetéből hiányzik. “Én kielégítetlen életemet sírom.” Követelése kétségkívül morális természetű, de nekünk arra kell gondolnunk, hogy az élet törvénye a cselekvés, s hogy a költő akkor születik meg, amikor a törvényeket felismeri. A lázadó teremthet egy új világot, tagadnia szabad, s még bukása is telve lehet tragikus költészettel, de az új világot, az új tényt valóban meg kell teremtenie. Fenyő követelése egyoldalú és passzív; egy szín, egy hang, egy illat, egy morzsa a világ kincseiből lelkébe be nem lopja magát, de ő átkozza az űrt, amit hiányuk a lelkében okoz. Tagadja a világot, nem szóval, nem tettel, nem gyűlölettel, hanem azzal az egyszerű panasszal, hogy a világ nem hasonlít reá, nem illik bele az ő mikrokozmoszába. Nyilván a mazoista gyönyör a forrás, amelyből ez az ihlet táplálkozik, a tehetetlenségnek mint törvénynek kultusza; átkozza és elemzi, de valami visszatartja attól, hogy lerázza magáról. Dosztojevszkij mondja a fogfájásról, hogy van egy foka, amikor már gyönyörűséget okoz. Fenyő ezt így fogalmazza meg: “Oly boldogtalan vagyok, hogy szinte már felér a boldogsággal is…”

 

A világtól való elfordulása és elégedetlensége egyetlen ponton sűrűsödik össze ténnyé: amikor szemben találja magát a Korral. (Mindig nagybetűvel írja.) Ez a szembefordulás oly erős, hogy valódi kapcsolatot teremt. Panasza már konkrét, hangjában cselekvő gyűlölet lobog, ereje szuggesztívvé válik; ez a legforróbb árama lírájának.

 

…Még gúnyra sem ferditi ajkát

láttodra, néz közömbösen.

Láthatá kellene? Szabadság?

Szomjúhozol? Nincs kenyered?

Nyugodtan az arcodba néz

és súg egy halk dögölj meg-et.

 

Tárgyi szempontból nézve Fenyő lírája slemil-költészet, bár jelentős többletek is vannak benne. A kor gyűlölete olyan hangokat ad ajkára, melyeket bárki magáévá tehet, de ennél sokkal fontosabb, hogy ő talán az első igazi városi költőnk. Nem abban, hogy esetleg városi hangulatokat, tárgyakat, környezeteket ír le, hanem azáltal, hogy született városi ember, társadalmi termék, tiszta típus. Ha a hortobágyi délibábról írna, akkor is városi ember látná a délibábot, és városi verset írna róla. Vagyis a lényeges az, hogy az urbanitás nem tudatos nála, bár többször választ városi témát, hanem egész lelki magatartása, beidegzettsége, látásmódja urbánus. Ahol a téma alkalmat ad reá, hogy a slemil börtönéből kilépjen, képzeletszerű tisztasággal nyilatkozik a városi költő, s ezek a versei kitűnőek. (Pl. Kínai c. verse, ez talán a legjobb.)

 

A tétlen elzárkózás, a tárgytalan pesszimizmus, a jelentős egyéni életnek, a mélyebb, a közös emberi megnyilatkozásoknak s a szuggesztív eszközöknek hiánya elvben azt jelenti, hogy Fenyő lírája versben írt napló, amelyet olyan mértékben érzünk költészetnek, amennyire egyéniségét befogadni tudjuk, amennyire a személye érdekel. De csak akkor, ha tárgyi szempontból nézzük; mert ezek a hiányok tudatosak is, szerves életet élnek, és összességükben magatartást jelentenek. És ez a költői magatartás egy példátlan, unikumszerű eredménnyel jár. Fenyő elhajít minden költői fegyvert, s a lírai őszinteségnek olyan fokát valósítja meg, amely szinte beillik lélektani kísérletnek. Ha jól meggondoljuk, egy ilyen kísérlet végrehajtása valósággal lehetetlen. A forma, amelyet minden költői kifejezés felvenni kényszerül, nem azonos az élet formáival; a költészet “mű”-vészi cselekvés, többlet az élet puszta anyagához képest, hozzáadás. Az esztétikai siker igen gyakran megkívánja a valóság alakítását, a fikciót, a szép hazugságot, a termékeny pózt. Vajon van-e költő, aki a siker csábításának ellent tudna állani? A pose pour l’art fegyverét éppen a legnagyobbak használják a legszívesebben. Petőfit szokás a természetesség, az őszinteség költői őstípusának nevezni, pedig ő sem mentes a mesterséges ihlettől és az olcsó póztól (pl. a Ciprus lombok, vagy midőn ilyeneket ír: “Költő vagyok, költőileg kell Végigrohannom az életuton”). Fenyő megvalósítja ezt a csodát, ő a meztelen költő, az önkéntelen becsületességnek, a szűzi őszinteségnek, az erőtlen természetességnek vegytiszta példája. Ha felismerjük ezt az abszolút póztalanságot, és megértjük “költészettani” jelentőségét, egyszerre hallatlanul érdekessé válnak a Fenyő-versek. Többé nemigen fog érdekelni, hogy slemil a gazdájuk, illetve örvendve látjuk, hogy éppen slemilsége: az elzárt és kisarányú élet teszi lehetővé a teljes őszinteséget. Nem az fog izgatni, hogy városi költő, hanem hogy a városi ember magánya életszükséglete ennek a póztalan, lényegéig hányatott lírának. Nem fontos számunkra a versalkalmak mozaikja, az “általános emberi” és a “jelentékeny egyéni” bújócskája a tárgyak mögött, hanem egyedül a versek genezise, a költői szűznemzés szemünk előtt folyó csodája, s megértjük azt is, hogy a megjelenítés cifrátlansága, a szuggesztív erő hiánya szükségszerű, ha hű akar maradni önmagához. A vegyész izgalma fog el, aki lombikjában vagy nagyító üvege alatt egy nem tapasztalt életjelenséget figyel. A csoda, sajnos, alig elemezhető, csak illusztrálni lehetne egy antológiára menő idézettel; így legfeljebb megnevezni tudjuk: Fenyő művészi hatásra való törekvés nélkül, költői eszközök nélkül költészetet teremt. Lírája emberi és irodalmi dokumentum egyszerre, s minden más, ami ezen kívül bíráló vagy elismerő szóval illethető, csak másodrangú fontosságú benne.

 

Nyugat• / • 1939. 7. szám • / • FIGYELŐ •

epa.niif.hu

 

 

 

Fenyő László:

Hűség

 

Míg jósnyelvek bal-jövőd papolják,

hírvivők rosszhíred szertehorják:

állok nagy csöndedben Magyarország,

tompán, mint a hurokba szorult

vad, mely érzi: komorúl a gyöngy táj

s mire eszmél, már bealkonyult.

 

Mit tehetnék áramok divatja

ellenetek, stréberek szimatja?

A seb is előbb gennyét kiadja,

mielőtt begyógyul és a var

jelzi csak, hogy lázas volt a vér ott

s hogy minden láz nyugalomba hal.

 

Kor, lekötöd minden jobb erőmet,

máglyává zaklatod heverőmet,

miképp gyógyulhatnék ki belőled

te kétarcu, kancsi förtelem,

ki egyfelé csókot intsz, hogy: Béke!

másfelé harsogod: Győzelem!

 

Nem zúgok: álmodó, esti méhkas. –

Mint a tavalyi primőr ízét az

ínyenc, miként olvadt nyelvén szét az:

szót ízlelek, hosszan-lebegőt,

széttaposott, hóillatu álom:

Szabadság! – alpesi levegőd.

 

Ha a vég jő, jöjjön, ámde hős vég

legyen, légy a csendes vakmerőség,

légy talapzat, melyen áll a Hűség:

ahogy Isten adta dallanod,

azt cifrázd és azt meztelenítsd le,

azt a lágyhajlású dallamot.

 

Költők, csak bennetek ne csalódjam,

hitem remegett a széttört csókban,

most hogy minden ím bomladozóban,

ami kötött, minden szeretet:

el ne áruljatok pályatársak,

költők, hadd maradjak veletek!

 

 

1938 | Június

huszadikszazad.hu

 

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1138 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva