Csillag Endre : Júdás János kálváriája

“Herr Júdás, te lefotóztad a helyőrség páncélosait!”

 

   

A Húsvét előtti tavasz tobzódott a Balaton és Honvéd utcai növényzet virágainak illatában. Júdás János észre sem vette most az orgiát, midőn a sarki, tekintélyes épületbe igyekezett. — Sok függhet ettől a beszélgetéstől — szögezte le alig rezdülő ajakkal, csak magának.

      Hóna alatt pályázati anyagát szorongatta, noha sejtelme azt súgta, erre itt és most aligha lesz szükség.

      Mi az ördögért hívathatnak? Levél jött „ÁLLAMI ELSŐBBSÉGGEL” felirattal. Az asszony meg is rémült: ’Megtorpedózzák az ösztöndíjadat!’ Ettől én nem tartok. Igaz, hadi üzem vagyunk, nyílván ezért idéztek be. Jóváhagyta már az Ösztöndíj Tanács, a Belügy, nagy nehezen a KGM is a kiküldetést, ahol bizonyára „fontosabb” elvtársat szerettek volna az NSZK-ba küldeni.

      Ez az állami elsőbbséges levél olyan, mint egy behívó: ekkor meg ekkor, itt és itt jelenjen meg. Éppen csak az egykori, háromnapi, hideg élelem előírása nem szerepelt benne.

      Az épület előtt „állig” felfegyverzett zászlós tudakolta:

      — Hová, hová az elvtárs?! — János jól rejtett izgalommal mutatta „behívó” levelét.

      — Rendben, a portán majd eligazítja magát a százados elvtárs — enyhült meg az őrség jeles tagjának szigora.

      A reménybeli ENSZ-ösztöndíjas biztos léptekkel ment fel az előcsarnokban lévő portáig.

      — Jó napot kívánok. Mára hívattak ide, elbeszélgetésre. Ez áll ebben a levélben — nyújtotta át a századosnak az írást János, amit az köszönés nélkül, alaposan áttanulmányozott, mintha csak később döntené el, az emberke egyáltalán méltó-e a figyelmére.

      — Kérem a személyijét! dr. Júdás János? — mondta, egy pillanatra felnézett, majd valamit irkált egy nagy könyvbe, végül belépőt vetetett át az addig alig észlelt „ügyféllel”.

      — A belépőt majd írassa alá a vezérezredes elvtárssal!

      Csak ez után vette jobban szemügyre a delikvenst, és mintha némi káröröm csillant volna meg a szemében.

      — Az elvtárs két percet késett. Menjen az első emeleti, nagy előadóba, és ott várjon. Az ajtón az ötvenhatos számot találja. Erőt, egészséget!

      — Mi a fene? Vezérezredes. Hogy-hogy nem táborszernagy? Itt mégis nagyon „nagydologról” lehet szó, ha ekkora sarzsi fogad! Kezdek igazán aggódni.

      Igazi előadóterem, vagy kétszáz főre, padokkal, lehúzható nagy fekete táblákkal, katedrával, tablókkal, fénycsöves armatúrákkal a mennyezeten, hátul vetítőgép, az ikertábla előtt felcsévélhető vetítővászon.

János ösztönszerűen a hátsó padok egyikében foglalt helyet, minél távolabb a katedrától. Balsejtelmei ezt diktálták.

      — Mit akarhatnak még tőlem? Kívülről fújhatják a szakmai, a politikai önéletrajzomat. Lekáderezték már mind a feleségem, mind az én családomat, de még a baráti körömet, munkatársaimat, volt évfolyamtársaimat is. Két öreg hölgy „levizsgáztatott”, tudok-e eleget németül, nem mintha a fizikai kémiához konyítottak volna egy fikarcnyit is.

      Nyílt a hatalmas, kétszárnyú ajtó. János illedelmesen felugrott, akadozó hangon mondott „Erőt, egészséget”, mert az ajtó nyílásában egy közel két méteres, rendkívül csinos, szőke hölgy jelent meg, tábornoki csíkkal a szoknyáján. A váll-lapján, tölgyfalevélen nagyocska aranycsillagok sorakoztak. Fehér, kincstári blúzának zsebei ugyancsak dagadoztak. A jelenség foghegyről visszaköszönt, és királynői tartással a katedrához vonult. Egyetlen szóval sem invitálta Jánost közelebb. Hősünk ennek valahogy örült.

      — Milyen szép, bibliai neve van az elvtársnak!

      — Igen, már gondoltam rá, Jónásra „magyarosítom”.

      — dr. Kardos Ilonának hívnak — mutatkozott be a tábornok-jelenség, miközben dallamos, alt hangon kacagott.

      — De hát, elvtárs! Az is bibliai.

      — Meglehet, de legalább nem vált az árulás szinonimájává.

      — Úgy látom, önnek a humor mellett a lezserség sem a gyengéje.

      — Köszönöm.

      Dr. Kardos közben felült az asztalra. János egy pillanatra látta, a hölgyön piros bugyi van. A vezérezredes komolyra váltott arccal megszólalt, miközben lóbálta nylonharisnyás lábait.

      — Ugye, az elvtárs nem volt katona?

      — Nem, de évekig fizettem a nyolc százalék katonaadót — e közben azon elmélkedett hősünk, milyen hosszú combja lehet a hölgynek, és egészében véve szép, nagy „feladata” valakinek.

      — De ugye, hazafinak érzi magát?

      Aha, most jön a zsarolás. De mire megy ki a játszma? – majd hangosan folytatta: — Ez nagyon nagy szó, vezérezredes elvtársnő. Hírtelen zavarba is hozott vele. Mert ki tekintheti magát hazafinak? Apám eltűnt a Don-kanyarban. Nem önszántából, egy eszement háborúban. Nem a hazáját kellett védenie. Tehát nem hazafiként halt hősi halált. Én szeretem a hazámat. El nem tudom képzelni máshol az életet, csak ebben a kis, szegény országban. Ötvenhatban elmehettem volna. Meg sem fordult a fejemben. Akkor hazafi vagyok? Szerintem ez sem elég. A tevőlegesség, a becsületes helytállás, mindenkinek a képessége szerint, némi áldozat, és néha, ha valakinek adatik hozzá késztetése, mindezek ékesszóló megvallása.

      — Ejha, de szépen mondta az elvtárs! Nem jönne el hozzánk időnként szemináriumot tartani az állománynak? De félre a tréfát, térjünk a tárgyra: most egy ilyen kis „áldozatot” kérünk magától. Nem fog nehezére esni, hiszen elég lezser, de ha igen, csak szóljon. Igaz, megfontolhatjuk kiküldetését. Azt kellene megtudni, a Bundeswähr tankjain lévő lézeres eszközök áramellátása miként történik, ha a páncélosok hosszú időt töltenek áramhálózattól távol.

      János lebénult. Igyekezett rejteni bénultságát. — Erről van hát szó? Kémkedjem. Ráadásul ilyen triviálisan egyszerű témában. Ehhez elég egy harckocsizó parancsnokot kiküldeni inkognitóban. Ennek semmi köze a tudományterületemhez. Micsoda primitív elképzelés. Ilyen egy magyar tábornok a vezérkarban? Vagy ez a nő csak egy személyzetis? Esetleg mindössze próbatételről van szó, elég megbízható vagyok-e?

      Most mondjam a szemébe, ez baromság. Mindenki tudja, még nincsenek sehol a világon igazán nagy teljesítményű lézerfegyverek a hadászatban trendszeresítve. Ott vannak viszont a megbízható Diesel stb. aggregátok, amelyek nyakhajlásig nyomják a „szuflát”. Csakis navigációhoz, rakéták, bombák célravezetéséhez használatosak a lézerek. Ám ha azok sem adnának áramot, még mindig ott vannak a szintén közismert kémiai megoldások szükséghelyzetekben, amikor már minden aksi lemerült.

      Csapda lesz ez. Közönséges buktató. Jó pofát kell hát vágnom a dologhoz, és komolyan kell vennem.

      — Kedves vezérezredes elvtársnő, értem a feladatot. Kinek kell majd beszámolnom a tapasztalataimról? — Nem homályosíthatom fel, milyen megalázó ez az egész, milyen kiszolgáltatottnak érzem magam, s hogy ebben a bizonyos kutatóintézetben ilyen tapasztalatokat nem lehet szerezni. — És mindezt milyen formában kell tenni?

      — Erről a megbízatásról az elvtárs se a szakmai, se a politikai úti jelentésében nem ejthet szót! Majd mi megkeressük magát. Örülök, hogy ilyen nagyszerűen együtt működik velünk. Köszönöm szépen a beszélgetést.

Adja ide a belépőjét, hadd írjam alá! Erőt, egészséget!

 

*

 

A hat hónap úgy elrepült az NSZK-ban, mintha két hét lett volna. János a Bismarck toronyból egyszer, panorámafotóként, körbe fényképezte a környéket. Az egyik fotós céghez beadta diáit hívásra. A keretezést maga végezte. Vetítője nem lévén, egy kínai fizikust kért meg, néznék már meg, hogyan sikerültek a fotók. Dr. Yen felugrott szobája foteljéből:

        Herr Júdás, te lefotóztad a helyőrség páncélosait!

      Az intézetben hamarosan suttogás kelt szárnyra, dr. Júdás kém. Itthon soha senki nem kérdezte meg hősünktől — pedig vagy hárman „káderezték”, rá akarták-e beszélni, hogy kint maradjon, be akarták-e szervezni a „béketábor” ellen —, mivel „világolnak” a németek, ha lézermécseseikből kifogyik az utolsó csepp olaj is.

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Csillag Endre
Szerző Csillag Endre 149 Írás
Amatőr módon írogató nyugdíjas vagyok. Követek el verset is, de igazán a kisprózában érzem jól magam.