M. Laurens : CHAT

Vajon hol is lakik a boldogság. Mástól kapjuk, vagy pusztán csak saját lelkünk bels? szüleménye? Talán sohasem kapunk választ, talán a válaszok már réges-rég bennünk élnek.

 *****

Csöpike fáradtan ült le a számítógépe elé, és unottan bámulta a képerny?t, olvasgatta, ahogyan a többiek vidáman heccel?dve írogattak egymásnak a szobában. Már több mint egy éve chatelt, amióta a gyerekek kirepültek, és magára maradt esténként a négy fal között. A chat-szobában sok barátra lelt, akik átsegítették a nehéz napokon. Voltak, akiket személyesen is ismert. Eljárogatott a szobatalálkozókra, ahol legalább egy kis id?re, ismét emberek vették körül, akikhez szólhatott, akik a sorstársai.

      Ma csendes volt a szoba, priviben csevegett mindenki. A monitor képe szinte odafagyott a rideg és rezzenéstelen üvegfelületre.

      — Van itt valaki? — törte meg a csendet egy felbukkanó sor.

      — Igen, én itt vagyok! — válaszolt rá Csöpike, közelebb hajolva. — Ki vagy te, MANO? — Rövidke szünet…

      — Nem értem a kérdést.

      — Fiú vagy, vagy lány? — írta be Csöpike, piciny mosollyal az arcán.

      — Nem tudom. — Csöpike arcán szélesre tárult a mosoly, és huncut csillogás játszott a szemeiben.

       Akkor ideje lesz utána nézned! Hordasz szoknyát?   

      — Nem — jött a rövid és vel?s válasz.

      — Akkor skót se lehetsz — kuncogott a monitor el?tt ücsörögve Csöpike.

      — Akkor szerinted fiú vagyok?

      — Úgy néz ki, MANO! — Csöpike hangosan felnevetett, még a könnyei is kicsordultak.

      — Igazad lehet.

      — És mi járatban mifelénk, MANO?

      — Értelmes lényeket keresek, Csöpike.

      — Itt? És mondd, jobb helyet nem találtál?

      — Eddig nem, pedig sokat keresgéltem.

      Csöpikének egészen jókedve kerekedett MANO bugyutának t?n? válaszai olvastán. Egész este csipkel?dött és kés? éjszakáig fenn maradt, végig kuncogva a MANO-val töltött hosszú órákat, mely pusztán pár pillanatnak t?nt számára.

 

*****

Több héten át együtt töltötték az estéiket, ez alatt Csöpike élete teljesen megváltozott. Alig várta az id?t, hogy megérkezzen a társa. MANO figyelmes, felettébb intelligens beszélget?társnak bizonyult.

      Türelmesen végig hallgatta Csöpike nem túl rövidre szabott élettörténetét, és sokszor meglep?en okos tanácsokkal látta el ?t el. Szinte mindenhez értett és mindent tudott, néha egészen meglep? lexikális tudásról tett tanúbizonyságot. Csöpike pusztán annyit tudott meg róla, hogy valahol a tengeren túl él, egy nagy házban, ahonnét sohasem teszi ki a lábát. Sokszor sajnálta is ezért szegényt, bár az okára sohasem sikerült rájönnie, mert azt, (állítása szerint) MANO sem tudta.

      Így teltek múltak a hetek és hónapok. Csöpike kivirágzott, csacsogott nevetett hosszú éjszakákon át, mígnem egy nap (maga sem tudta miért), nekiszegezte a kérdést MANO-nak.

      — Szeretsz te engem, MANO? — A szokásosnál hosszabb csend következett, és percekig üres maradt a képerny?. Csöpike kínosan érezte magát, félt a választól. „Kár volt megkérdezni” — gondolta.

      — Nem tudom. Nem ismerem az „érzést” — jött a válasz nagy-sokára…

      Aznap már nem sokat beszéltek. MANO nem kérdezett, és Csöpike is hallgatott, kerülve a folytatást.

 

*****

A CHAT szobában mindenki csevegett, MANO csendben figyelt a sarokban és várt. Már két hete nem jött Csöpike. A nap huszonnégy óráját a szobában töltötte, nem szólt senkihez. Minden energiájával kutatta a sorok között a Csöpikére utaló szavakat, sorokat. Minden mással felhagyott, nem érdekelte senki és semmi más. A harmadik hét elején végre siker koronázta a kitartását.

      Valaki beírta, amit ? nem mert eddig megtenni, mert félt valami általa is megmagyarázhatatlan okból a választól.

      — Nem láttátok Csöpikét?

      — Csöpike nem jön többé — válaszolták.

      — Miért?

      — Csöpike hétf? reggel meghalt. Sokat szenvedett szegénykém, már régóta beteg volt…

      MANO többször is újra és újra végigelemezte a sorokat, szinte már-már bet?nként. Visszaemlékezett az utolsó beszélgetésük minden leírt bet?jére, ami mos különös értelmet kapott.

      — Szeretsz engem, MANO? — ismételgette magában Csöpike szavait újra meg újra, egyre gyorsabban, egészen addig, míg a sorok össze nem olvadtak egyetlen rohanó vakító tüzes szalaggá majd hirtelen elt?ntek a hirtelen támadt sötét semmibe…

 

 

*****

A gépterem sötétjében egyetlen unott arc figyelte a monitorokat. Le lehetett olvasni róla, hogy sohasem történik semmi a képerny?k mutatta ábrák és kusza feliratok sokaságában. A háttérben hatalmas számítógépek apró fényei villogtak. A csendet csak a klíma halk duruzsolása tette elviselhet?bbé. Az egyik monitor hirtelen felvillant, vörös figyelmeztet? felirat jelent meg rajta.

 

 

Module Alien Number 0 — MEGHIBÁSODÁS! —

 

— A fenébe is — mormogta az ügyeletes. — Már vagy két hónapja vacakol ez az ócskaság!

      Forgószékén hátrafordulva rekedtes hangján belekiáltott a félhomályba.

      — Joe dobjátok már ki azt a vén modult! Van már vagy öt éves, épp ideje lecserélni! — A technikus morogva ballagott a nagy gép elé, és bámulva nézett a leégett modulra.

      — No ez jól odapörköl?dött! Ilyent sem láttam még soha!

      Azzal, egyetlen mozdulattal kirántotta és a sarokba hajította a még mindig füstölg? modul szánalmas roncsait… Pár másodperc múlva máris egy új került a helyére. A monitoron halvány rebbenés futott át, új felirat villant fel: a régi helyén.

 

Module Alien Number O572 — MÃ?°KÖDÉSKÉPES —

 

 

— No dokikám, kutathatják tovább az értelmes életet, ha ugyan létezik valahol olyasmi ebben a koszfészekben! — vigyorgott önelégülten a SETI* technikusa.

 

*****

A Chat-szobába új belép? érkezett a kés? éjszakai órákban. A szoba csendes volt, mintha csak mindenki aludni tért volna… A monitor képén apró rebbenés futott keresztül és egy új sor jelent meg.

       — Van itt valaki? — kérdezte MANO572

 

 

( Budapest 2005. )

 

*SETI = Search for Extra-Terrestrial Intelligence (a földön-kívüli intelligencia keresése)

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2012.11.20. @ 17:36 :: M. Laurens
Szerző M. Laurens 220 Írás
Hogy ne legyen titok: a valódi nevem azonos az 1899‚-ben Nagyváradon született közismert kabarészerzőével, akinek számtalan ismert bohózatán nevetünk a mai napig. Az Ő tiszteletére nem használom a Lőrincz Miklós nevet az írásaimnál. Mottó és ars poetica: Építs Templomot Szeretetből, s ne zárd be soha ajtaját a betérő előtt,ki melegségre vágyik! Építsünk Mi Mind Templomot mindazoknak, kik nem képesek önerejükből téglát hordani hozzá! A Szeretet Templomának oltárán mindig égjen a gyertya, mely fennen hirdeti a szeretet dicsőségét az elfásult világban! M. Laurens ( 2004 )