Kühne Katalin : Az ország háza

 

 

Húsz éve elhatároztuk, hogy minden évben találkoznak a régi egyetemi társak. Szinte mindent tudunk egymásról, hiszen ez az évfolyam olyan összetartó közösség, hogy a negyven f?s összejöveteleken ott vannak a házastársak, néha a gyermekek, unokák is. Az ország minden részéb?l érkeznek, már mindenki nyugdíjas, megöregedtünk, nehezebben mozgunk, ilyen-olyan betegséggel küszködünk, de még kitartunk.

      Szakmai túrákon együtt bandukolunk az ösvényeken. Megismerkedünk a közeli település nevezetességeivel, múzeumokat, képtárakat, várakat, tájházakat, barlangokat, sziklaormokon régi romvárakat, vagy felújított várakat, kastélyokat, fürd?helyeket keresünk fel. Mindannyiuknak a táj meg?rzése a legfontosabb, az erd?k továbbélése, megmaradása érdekében dolgoznak. Szorítunk annak, aki gyógyíthatatlan betegségben szenved, ha valaki eltávozik közülünk, együttérzésünket fejezzük ki a hátramaradottak felé. Sajnos egyre többször jön a gyászhír, de akkor is értesítjük egymást, ha gyermekünk vagy unokánk fellép valahol. Beszélgetünk sorsunk nagy kérdéseir?l, kultúráról is, de a szakma fontos kérdéseir?l els?sorban. Jártunk a Mátrában, Bakonyban, Börzsönyben, Mecsekben, Bükkben, K?szegi hegységben, Pilisben, a budai hegyekben, a Zalai dombságban, Gemencben. Sopronban végezvén, ott többször is jártunk, a Fert?-tó másik oldalára is átmentünk, megnéztük az osztrák falvakat, várakat, kastélyokat, múzeumokat.

      Idén úgy döntöttünk, hogy az ország szívében, Budapesten tartjuk a találkozót, megnézzük a Parlamentet és a Néprajzi Múzeumot. Amikor kiszálltunk a vonatból, és a Kossuth-térre érkeztünk, a Dunán sirályok szálldostak. A hegyek ködben ültek, a szemben lév? TV-torony csak egy kis pontocska volt, úgy tekintett ki a homályból, mintha egy helikopter lenne. A távolság tette, vagy a képzeletünk játszott velünk, nem tudom. Csak egy pici része látszódott. Itt, a téren azonban még szórta ránk sugarát az ?szi nap. Kicsit h?vös volt a szél, de ahogy a szell? a víznek, a pára az embernek annyira fontos, annyira meghatározó számunkra, mint a nap sugarai vagy az es?, a hó a földnek. Sorsunk függ t?lük, naponta változik, és új lehet?ségeket teremt, vagy rombol le, ahogyan éppen „kedve van”. Most éppen köd fogadott bennünket, de a következ? pillanatban már fel is szállt, és kisütött a nap.

      Számomra az Országház nagy élmény volt. Gyermekkoromtól fogva gyakran jártam a f?városban, rokonaimnál több hetet is eltölthettem évente, mégsem volt alkalmam megtekinteni belülr?l ezt a szép épületet. Most nagyon örültem, hogy lehet?ségem nyílt erre. A történelem szele azonnal megérintett, amint beléptünk az el?csarnokba. Ahogy lassan lépkedtünk felfelé a márványlépcs?kön, feltekintettem a hatalmas kupolára. Kívülr?l nem is látszik, milyen nagy, csak amikor bent vagyunk. Minden apró részlet, szobrok, falfestmények, díszes oszlopok, a padló mintái csodálatosak, nagyszer? érzés volt a régi korok emberei nyomában járni. Azokon a lépcs?kön, folyosókon, termekben, ahol nagyjaink intézték az ország sorsát.   

      Királyaink képmását nézve, vagy a Szent Korona el?tt állva arra gondoltam, milyen jó, hogy részese lehetek ennek az élménynek. Mintha megszólaltak volna az ?sök, halk beszéd hallatszott ki a termekb?l. Mintha István, András, Béla király hangját hallottam volna, vagy Deák, Kossuth, Széchenyi vitatkozott volna éppen egymással. A koronát bearanyozta a kupolán át besz?r?d? nap fénye.

      Az jutott eszembe, milyen hányatott volt nemzetünk sorsa, mennyien áldozták érte életüket az ezer év alatt, mióta itt élünk, e kis hazában. Hányan próbálták el?bbre vinni népünk életét itt, ezen a szent helyen. Hányan sínyl?dtek a börtönök nyirkos celláiban, éhezve, fázva, mert mást gondoltak, ellent mertek mondani azoknak, akik fentr?l nem lefelé néztek, csak önmaguk érdekei voltak számukra fontosak. A hatalmasok ritkán figyelnek az egyszer? nép fiára, pedig de sokszor sokkal okosabbak és áldozatosabbak tetteik, mint az övéké. Hányan harcoltak hazánkért itt és messze távol, az utolsó vérig bátran, hittel, reménnyel, szeretettel, h?sies áldozattal értünk. Szívmelenget?, de fájdalmas is volt egyszerre az érzés, ami elöntötte lelkemet, amikor hallgattam az idegenvezet? bemutató szavait. Az a félóra, amit ott töltöttünk, természetesen kevés arra, hogy mindent tüzetesen megtekinthessünk, de a történelmünk nagy eseményei mégis úgy peregtek le szemünk el?tt, mint amikor halálos veszélyben vagyunk, és pillanatok alatt átéljük életünk minden fontos pillanatát. Most, amikor egy-egy híres nevet említett vezet?nk, tetteik, szavaik idéz?dtek fel.

      Aki még nem járt itt, hamarosan keresse fel e gyönyör? épületet, nem csak az építészet csodáiban gyönyörködhet, de hazánk történelmét villantják fel a szobrok, festmények, az egész légkör, ami ott mindenkit megérint. Itt a nagyjaink, a Néprajzi Múzeumban, ahová ezután látogattunk el, pedig maga a nép munkái ny?göztek le.

      Kreatív nép a magyar, ?si kincseinket ?rzi ez a palota. A népm?vészet mesterei minden m?vészeti ágban nagyot alkottak. Iparunk, építészetünk, zenem?vészetünk, képz?m?vészetünk, szakrális m?vészetünk, irodalmunk mai alkotói gyakran nyúlnak vissza a népm?vészek ?si formáihoz, mintáihoz, abból merítenek és építkeznek tovább. Mint ahogy a Bibliát az egyetlen és legfontosabb könyvként tartjuk számon, úgy a népm?vészet is mindennek alapja. Enélkül nincs igazi m?vészet. Mi mindent fejeztek ki egy-egy formával, színnel, mintával! Népünk életmódja tükröz?dik a tárgyakban, épületekben, textíliákban, a fazekasok, b?rösök, fafaragók, kovácsm?vesek munkáiban, de a folklórban is megnyilvánul a világhoz, a hithez f?z?d? érzésük, gondolatuk. Milyen jó volt látni mindazt, ami körülvette ?ket: épületek, bútorok, viseletek, hangszerek, vas-, b?r- és famunkák, kerámiák.

      Tisztán, egyszer?en dolgoztak, tárgyaikban, dalaikban, táncaikban mindez megmutatkozik. ?szinte, szeretetteljes, természetközeli életet éltek, szorgalmasan dolgoztak, és ráér? idejükben faragtak, sz?ttek, hímeztek, táncoltak, daloltak. A viseletek mindent megmutattak, egy szín, egy minta mindent elárult a tulajdonosáról, hány éves, hajadon, vagy házas, milyen gazdag, hol a helye a faluban, ahol él. Fesztiválokon még viselik ezeket a gyönyör? öltözékeket, de egyre ritkábban. Autentikus népzenét hallgatni, vagy zenélni, a régi táncokat nézni, vagy gyakorolni, népdalokat hallgatni vagy énekelni gyönyör?ség.

      Kipróbálhattam néhány vidék jellegzetes, eredeti néptáncát, öröm volt számomra a vezet?t követni, még akkor is, ha ügyetlen voltam néha, de vele járhattam ezeket a csodás táncokat. Eltalálni a tiszta forráshoz nagy utat kell megtenni, de érdemes. Ez a múzeumi látogatás is ilyen volt, hiszen nem csak a Parlament az ország háza. Ez egy másik ház ugyan, de majdnem annyira fontos, ha nem fontosabb, mint az, hiszen közös értékeink, a nép kincsei találhatók mindkett?ben, csak más-más formában.

 

Legutóbbi módosítás: 2012.10.08. @ 11:45 :: Kühne Katalin
Szerző Kühne Katalin 90 Írás
Nevem Hornyánszkyné Kühne Katalin. ÁÃ?rói nevem az egyszerűség kedvéért Kühne Katalin. 1947-ben születtem Szegeden, de Miskolcon élek pár hónapos koromtól. ÁÃ?rásaim az Irodalmi Rádió honlapján, CD-n és nyomtatott formában jelentek meg, elhangzottak az IR-ben. Eddig két kötetem van: Családi album (Miskolc: Felsőmagyarország, 2007), ami visszaemlékezéseimet és édesapám Töredékek a harctéri naplóból c. írását tartalmazza. A Jel a sziklán c. verseskötet (Miskolc: Irodalmi Rádió, 2007) válogatás régebbi verseimből. A harmadik idén novemberben jelenik meg Idősíkok címmel, az Uranus Kiadó adja ki, ez prózakötet. A Kláris c. folyóiratban és antológiákban szerepelnek írásaim. A könyvek, a természet, a művészetek szeretete kísért végig egész életemben. Szüleimtől, távolabbi őseimtől, barátaimtól az értékek tiszteletét örököltem, ezt próbálom továbbadni utódaimnak.