dr Bige Szabolcs- : Motorbicikli az eresz alatt

Öreg Mihály a körtefa alól figyelte a társaság idétlenkedéseit, s azt megunva odaszólt az árnyékban heverésző pulinak *

 

 

Misi, a tizenhét körüli nagykamasz betolt egy sötétzöld NSU-t az udvarra. Tolta, mert a motort nem lehetett beindítani, hiszen kopogó üres tankkal még egy ilyen nagyszerű motorbicikli sem működik!

      — Jól fizetik a villanyszerelőket nálunk! — jegyezte meg öreg Mihály.

      — Imrétől kaptam — válaszol Misi.

      — Képzelem!

      — De igazán! Nem is adtam neki érte többet, mint…

      — Na, ne hazudozz itt nekem össze mindenfélét! Úgysem hiszem el! Különben is honnan a csudából került annak a léhűtőnek ez a motorbicikli?

      — Egy orosztól kapta egy demizson borért. Kifogyott belőle a benzin, s a katona nem akarta gyalog taszítani, inkább odaadta a borért.

      Anyuka hangja szakította félbe a beszélgetést.

      — Gyertek, segítsetek behajtani a tyúkokat! — kiáltotta harsányan.

      Mindannyian elkezdtek a tyúkok után szaladgálni — a leglelkesebben persze a két gyerek — Henrietta és Bigu. Úgy hét-kilenc évesek lehettek, abban a lelkes korban, amikor még szívesen részt vettek a felnőttek dolgaiban. Az aprójószág azonban fittyet hányt az igyekezetre, inkább arrább futott újabb kapirgálni valót keresve. Öreg Mihály a körtefa alól figyelte a társaság idétlenkedéseit, s azt megunva odaszólt az árnyékban heverésző pulinak:

      — Legény, kerítsd!

      A kutya egyből felugrott, néhányat vakkantva körbeszaladta az udvart, s a tyúkok méltatlankodó kotkodácsolások közepette befutottak a nyitott kapun át saját udvarukra. Amit négy-öt ember nem tudott megtenni, azt egy szó és egy kutya egyetlen szempillantás alatt elvégzett!

      Haj, haj öreg Mihály! Mennyi mindenen átmentél, amíg ideértél, hogy egyetlen szavadra történik valami hasznos, sőt szavaidat meg is becsülik!

      Misi az eresz alatt kitámasztott NSU nyergéből méregette az öreget. Gondolatban visszaröppent arra a két éve történt délutánra, amikor negyvennégy őszén az oroszok elfoglalták a várost. Ide a hegyre is megérkeztek a fegyveres csapatok. Egy nyolc-tíz tagú csoport jelent meg az udvaron, előretartott fegyverrel.

      — Nyemcki, nyemcki! (németek, németek) — kiabálták és berúgták a présház ajtaját, de senkit nem találtak.

      Kijőve meglátták a konyhából éppen kilépő Mihályt. Misi a konyhaablak függönye mögül figyelte a történéseket. A katonák fegyvereiket nekiszegezve megkötözték a védekezni se tudó embert, s a diófához cipelték „nyemcki, nyemcki” kiáltások kíséretében.  Mihály közben egyfolytában kiabált, hogy ő nem német.

      — Já nyet nyemckij, nyet, nyet! (nem vagyok német, nem, nem).

      A katonák dühösen a szőke hajára mutogattak. Nem hittek neki. Ő meg tovább kiáltozott:

      — Daragie tovariscsi, ja vengerszkij cselovek! Ja vengerszkij! (drága bajtársak, én magyar ember vagyok, magyar vagyok)

      Erre leengedték a fegyvert, s meglepetten bámultak rá.

      — Tü gavarity pá ruszki? (te beszélsz oroszul)

      — Csetür let zsila v Rosszii — magyarázkodott kissé megnyugodva. — Ja bül v Talicin, Nyizsnüj Novgorod… (négy évig éltem Oroszországban, voltam Talicinben, Nyizsnij Novgorodban)

      Erre a katonák eloldozták a kötelékeit, s kezdték ölelgetni, leültek a földre, s őt is leültették középre. A fegyvereiket azért kézben tartották továbbra is és figyelő szemekkel pásztázták a környéket. A tarisznyájából egyikük elővett egy vodkás flaskát, és Mihálynak nyújtotta, majd sorra mind meghúzták. Kérték aztán, meséljen, mit csinált Oroszországban, s hogy került oda. Nem sokat kérette magát az öreg, s miután még egyszer meghúzta a flaskát, elmondta a történetét, fogságba esését tizennégyben, hadifogságának fontosabb eseményit, állomásait, szabadulását. Ironikus hangnemben adta elő a mondókáját, közben dicsérte az orosz parancsnok emberségét. Ez utóbbit nagy hátba veregetéssel jutalmazták a katonák. Kis idő múltán szedelőzködni kezdtek, s indultak tovább, de Mihályt magukkal vitték.

      — Tolmácsra van szükségük. Ne féljetek, estére hazaengednek! — kiáltotta elmenőben.

      Misi megrázta a fejét, hogy az emlékeket kiűzze a fejéből. Értetlenül nézett szét, vajon mi okozta az emlékek áradatának megszakadását. Kicsi húga állt előtte, Heni, s az inge úját húzogatta.

      — Felültetsz? Ültess fel!

      — Engem is! — futott oda lelkendezve Bigu.

      Misi felültette a két kicsit a nyeregbe. A kisfiú rögtön megragadta a kormányt, csavargatta, berregett hozzá, nyomogatta a kapcsolókat. Közben mindegyre kérdezősködött, hogy mi mire való? Mikor a dudát megnyomta, megrettent a hangtól, de aztán kacagni kezdett.

      — Működik! — kiáltott boldogan.

      — Akkor elviszel egy körre? — szólalt meg Heni.

      — Most nem lehet, nincs benne benzin.

      — Hát, tegyél bele!

      — Holnap lebiciklizem a városba, és hozok egy kannával — ígérte.

      Nem lett azonban a dologból semmi, mert sok munka akadt a ház körül, s nem nélkülözhették Misi segítségét. Azért a gyerekek nem nehezteltek, mert a sok munka, tennivalók közepette velük senki nem foglalkozott, s nyugodtan kereshettek saját szakállukra szórakozást, kalandot. Ötletekben nem volt hiány, a két égedelem rosszcsont gyermek mindent kitalált, amivel kétségbe ejthette a felnőtteket.

      A filagória padlására felmászni nem okozott gondot, de nagy ribillió lett, amikor öreg Mihály meglátta, hogy gyertyát gyújtottak. Hiába parancsolták le gyorsan onnan, a magasság vonzásának nem tudtak ellenállni, s egy óvatlan pillanatban felmásztak a diófának támasztott hosszú létra tetejéig. Elől Heni, alatta pár fokkal a fiúcska. Öreg Mihály látta meg őket a veszélyes magasságban, a billegő létra tetején, jó három méterrel a föld felett. Szidás, dorgálás lett az eset következménye, és bizonyos testi fenyítést is kilátásba helyezett, ha még egyszer, és így tovább…

      — Legalább most már tudjuk, hogy ezt sem szabad! — nyilvánított halkan véleményt a kislány.

      Ahogy ténferegtek az udvaron, meglátták Misit a tornác talpán. A villanyvezetéket ellenőrizte, és a foglalatot szerelte. Ezt tanulta a szakiskolában, a villanyszerelést, és gyakorolta is lelkesen. Minden nap talált valami javítani valót — vagy egy kapcsolót, dugasz, aljzatot szerelt, vagy a régebbi vezetékeket cserélte ki. Mint most is.

      — Gyere, menjünk, segítsünk Misinek! — lelkendezett Bigu.

      Nem kellett kétszer mondani!

      — Mit segítsünk? — rohantak oda hozzá.

      Misi alig figyelt rájuk olyan nagy figyelemmel vizslatta a villanydrótokat. Megnyálazott újával próbálgatta: „ez null, ez fázis” — motyogta, majd leszólt a gyerekeknek.

      — Mi kell?

      — Mit segíthetünk? — kiáltották kórusban.

      — Fogjátok meg a lábamat, le ne essem a deszkáról! — szólott tréfásan.

      Alig értek azonban a lábához, már ugrottak is el. Megrázta őket az áram!

      Misi csak kacagott.

      — Így jár, aki nem figyel! Nézzétek, én a száraz deszkán állok, gumitalpú cipőben, ti pedig mezítláb a kőpadlón.

      — Ez nagyon rossz vicc volt, Misi fiam! — kiabált öreg Mihály. — Meg ne próbáld még egyszer, mert szíjat hasitok a hátadból!

      — Csak száztíz volt…

      — Velem te ne feleselj, mert kitör belőlem a parasztintelligencia!

      — Jó, jó — hunyászkodott meg a fiú.

      — Emlékezzél, mi történt Imre kicsi húgával! A vihar ledöntötte az oszlopot, s ő rálépet a földön heverő vezetékre. Azonnal szörnyet halt!

      A gyerekeknek elment a kedve a további hitványkodástól a tragikus hírre.

      — Mondja el, Mihály bácsi, hogy történt! — kérte Bigu.

      — Emlékeztek a tavaszi nagy viharra? — kezdte az öreg. — A szél kidöntötte azt a villanyoszlopot, ami ott állt a Gyurkáék háza közelében. A drótok a földre estek a gizgaz és fű közzé. Terike zöldet szedett a nyulainak, amikor valahogy a csupasz huzalt ragadta meg. Ott halt meg, kis kosarát már teleszedte, ez lett volna az utolsó marékkal. S az is lett…

      — Mi nem nyúlunk a dróthoz! — fogadkozott a kisfiú.

      — Úgy legyen!

      Misinek másnap volt ideje, hogy lemenjen a városba benzint venni. Biciklivel indult, és kishúgát, Henriettát is magával vitt. Addig könyörgött neki, hogy végül felültette elöl a vázra, s irány lefelé! Az volt aztán a száguldás! Heni haja csak úgy lobogott, s egyet kacagott sikongott, különösen, mikor nagyokat döccentek a kerekek a krumpli köveken. A hegyre vezető út ilyen férfiökölnyi, vagy kissé nagyobb, kerek, kőrös kövekkel volt kirakva. Betonutakra akkoriban nem jutott. Jók voltak ezek a kővel kirakott utak — lefolyt a víz közöttük, s sár sem volt. Igaz döcögött rajtuk a kerék, de ez még mindig jobb, mint a sárban kínlódni.

      A benzinkút — egyik a három közül — ott volt a zárdával szemben, a színház mögött. Kézi szivattyúval működött, a vásárló kellett a kart le-fel mozgassa, mint az ártézi kutaknál. Heninek nagyon tetszett, mókásnak találta, ahogy Misi pumpált, s kérte, ő is dolgozhasson kicsit. Persze két mozdulat után abbahagyta. Aztán boldogan felkiáltott:

      — Nézd Misi! Oda járok iskolába! — mutatott a zárda épületére. — A gyakorló iskolába.

      — Mit gyakoroltok?

      — Nem mi gyakorolunk! — nevette el magát a kislány. — A kis tanító nénik gyakorolnak rajtunk tanítani. Tudod, a tanítónőképzősökről beszélek — tette még hozzá tudálékosan.

      A hazafelé vezető út, ameddig a városon át vezetett, nem okozott gondot a kerékpározóknak, nézelődve haladtak. A hegyre vezető úton azonban, bizony megtört a lendület, leszállva taszították, nyomták a kannákkal megterhelt „pléh szamarat”. Lassacskán haladtak, hogy még a keresztúthoz sem éretek, s elhagyta őket Szerző Irén, karján a friss ivóvízzel tele, zománcos kannával. Lentről hozta az ártézi kútról. A hegyen mindenki odajárt ivóvízért. Főzni is csak az onnan származó vízből lehetett, mert az udvarokon levő kút vize olyan kemény, hogy nem fő meg benne a paszuly, s az edény falára is, amiben áll a víz vastagon rárakódik a vízkő.

      Irén a Misiék szomszédjában lakott, a harmadik házban. Édesapjával és kicsi öccsével élt együtt, s ő vezette tizenöt évesen a háztartást. Édesanyjukat három éve elvitte a szárazbetegség. Mikor bejöttek az oroszok, Irént az apukája elbújtatta az istállóban, a jászol alá. Rádobott egy halom szalmát is, ne találjanak rá. Ott gubbasztott majd egy hétig, csak éjszaka mert előbújni, de az istállót nem hagyhatta el. Ennivalót is ilyenkor vitt neki lopva az öcsikéje. És persze ivóvizet is a zománcos kannában. Azóta ez a kedvenc edénye, s ha kell naponta akár kétszer is szívesen legyalogol az artézi kúthoz, csakhogy a karjára akasztva érezze a kedves, szerinte életmentő zománcos kannát…

      — Mi újság a városban? — fogadta öreg Mihály az érkezőket.

      — Mi lenne? — felelte hetykén, foghegyről Misi.

      Tényleg, mi is lenne? — morfondírozott magában. Lebombázott házak, sok helyen még ott a törmelék, foghíjas utcák, masírozó orosz katonák, és hosszú sorok lisztért, cukorért.

      — Hogy néz ki a Közkórház? — folytatta a kérdezősködést az öreg, mintha kitalálta volna a fiú gondolatait.

      — Elhordták a romokat, s kijavították a megsérült épületeket — válaszolta hirtelen közlékennyé válva Misi. — Szerelik a villanyvezetékeket, és engem is hívtak segíteni, holnapra.

      — Az jó lesz. Menj csak, menj, vedd ki a részed a munkából!

      Másnap reggel nagy burrogással elindította a motorbiciklit, s nagy boldogan azzal indult dolgozni, csakhogy a romok alatt fel nem robbant aknát találtak, s ezért hazaküldték az embereket. Hatástalanították, ugyan a tűzszerészek, de ameddig alaposan át nem vizsgálják aknakeresővel az egész területet, se betegek, se munkások nem léphetnek be a területre.

     Következő reggel zuhogott az eső, s ezért Misi később indult. Hogy a késést behozza, ráhúzott a gázra. A kövek még nedvesek voltak, s ahogy az első kanyarhoz ért, elvesztette az uralmat a motor felett, különben sem volt még gyakorlott motoros. Felfutott az útmartra, onnan pedig visszaesett. Összetört csontokkal hosszú ideig feküdt magatehetetlenül, amíg a kútra igyekvő szomszéd lány rá nem talált. Hetekig nyomta az ágyat, s tél is elmúlt mire rendesen talpra állt.

      Öreg Mihály pedig az összetört motorbiciklit beledobta a kertben levő bombatölcsérbe, s földet lapátolt rá, hogy még emléke se maradjon.

      Ez lett a vége az NSU-nak, az első motorbiciklinek, melynek a nyergébe magam is beleülhettem.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2012.10.28. @ 20:10 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 633 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.