Eljött az a márciusi nap, amikor Balázs délután kettőkor az udvaron lődörögve, hátratett kézzel mászkált. A másik oldalon a kútnak dőlt Náci süttette az arcát egy kis bágyadt tavaszi napfénnyel. Mózsi rángatózva jött ki az irodából. Ők ketten, akik kinn voltak, nem láttak semmit. Egyikük behunyt szemmel napfürdőzött nyakig felöltözve, a másik osztott-szorzott magában olyasmit is, amibe a legjobb lavóros barátot sem szokás bevonni.
— Meghülyültél, Mózsi? — kiáltott felé Balázs.
Mózsi mind a két szemével megpróbált kacsintani, a szája elé tette a kezét, beleharapott, hogy legalább legyen mitől szenvednie, és rázkódó testtel, a röhögéshez hasonló szaggatott zokogással nyögte ki.
— A nagy tanítómester…
— Mi a franc van a marha Sztálinoddal?
Mózsi már tényleg zokogott, előbb bíborvörös, majd lila lett a feje, aztán kiment belőle a vér, és teljes erőből kacsintgatott.
— A nagy tanítómester… — lihegve suttogta számtalan zokogáspróbálkozás közepette.
— Az agyadra ment a világ legnagyobb tanítómestere? Már lehet hetven éves, vagy akár több is, de jó kondiban van, örökké nyomja a sódert. Tudod jól — azt mondják —, Lenin élt, Lenin él és Lenin élni fog. Akkor meg?
Mózsi maga elé tartott kezével, mint aki gumilabdát szorongat, hívó jeleket intett neki. Valami azt súgta Balázsnak, hogy nagyon elszúrta.
— Mózsi, ugye nagyon szereted a nagy, a legnagyobb — néha azt sem tudom, milyen szót mondjak rá — világ tanítómesterét? Nekem a bajsza tetszik a legjobban.
Közeledett, Náci meg sem mozdult, mint aki nem is hallja. Talán nem is hallotta…
— Meghalt — és komoly erőfeszítéssel, de valóságos zokogásba kezdett.
Ekkor már nagyon féltette Balázst, de sokkal jobban saját magát. Zakója előtt tartott kezével hüvelykujját hátrafordította. Balázs vette a lapot. Hogy mikor jöhettek be olyan észrevétlenül, nem fogta fel, de itt vendégek vannak a tanáriban, ez már biztos. Odament, megállt Mózsi előtt és elgondolkodott, vajon mit kellene csinálni. Hogy illik ilyenkor az ilyen magasról kirendeltek előtt viselkedni. Mózsi egy rántással megoldotta a helyzetet.
— Döntsd a fejed a vállamra és sírjunk együtt, hogy ezt nem lehet elviselni! — súgta fülébe.
Balázs kezdte úgy érezni, ezt tényleg nem lehet elviselni. Az ő arca volt az iroda felé, ha elkezd röhögni, abból hatalmas gond kerekedhet, még azon is el kell töprengenie, vajon a marha Sztálinozásával mi lesz. Lehajtotta a fejét, hogy csak a haja látszódjon a tanári felé, és vinnyogva röhögött azon, hogy milyen hülye helyzetbe került. Különben nem szokott még a tömeggyilkosok halálán sem nevetni, de képtelen volt leállítani magát. Mózsi is beindult, amúgy sem sírt, csak színészkedett és egymásnak dőlve rángatóztak a röhögéstől, gondosan ügyelve, hogy minden visszafojtott, fogak között kiszűrt hang, legalább egy kicsit hasonlítson a zokogásra. Rengeteg ideig vonaglottak, amikor Balázs odasúgta.
— Azt hiszem, nem bírok tovább röhögni, kikészültem…
— Rendben, forduljunk meg, itt vannak a górék díszegyenruhában. A „mi van a marha Sztálinoddal” úgy hangzott, mi van a nagy-nagy Sztálinunkkal! Megértetted?
— Meg Mózsi. — suttogta vissza Balázs, és befordultak az ajtón, ahol a nők egy része siránkozás próbálkozásban, másik részük zokogás kísérletben küszködött. Az egész tantestület komor, elszerencsétlenedett, lefakult arcáról a “mihez kezdünk mi ezek után” kérdés sugárzott. Ilyen jeles, régóta nem várt napon nem illik a hangoskodás, ezért Mózsi is éppen csak suttogva szólt a magasabb rangúhoz.
— Ezredes elvtárs kérem, ezt ne bírjuk elviselni…
— Nem is kell! Úgy látom, itt rendszerellenes agitáció folyik és Sztálin elvtárs bemocskolása!
— Mire céloz, ezredes elvtárs?
— Jól hallottam, hogy lemarhasztálinozta!
— Hát nagyon nem jól tetszett hallani. Ismételd meg Balázs fiam, mit mondtál odakint!
— Én szó szerint azt, hogy mi van a népek nagy—nagy Sztálinjával…
— Főhadnagy, tolasson be az udvarra, ezt a kettőt magunkkal visszük!
Már Balázs és Mózsi is felfogták, hogy ennél nagyobb káromlás a világon nem létezik, és jön a hírhedt kivégzés. Senki nem mesélt utólag, de mindenféle mendemondák szerint egy apró helyiségbe tuszkolják a szerencsétlent, ahová mindenfelől lőrések tátonganak, még leguggolni sem tud. Az első, akinek biztos a célpont, lő…
„Hát ez vár ránk” — gondolták szinkronban, amikor Veronika felugrott, sikítva rohant Balázshoz. Átölelte, és mint aki magáról teljesen megfeledkezett, magából kikelve ordította.
— Hogy fogjuk ezt elviselni kedves, mikor ekkora tragédia csap le az emberiségre? Épp most akartuk bejelenteni az eljegyzésünket! Mindenki pótolható, de ő nem, ő soha! Tudjuk, mert esténként másról sem beszéltünk a teraszon csak róla! Mennyiszer végiggondoltuk az ő tanait, és egymást is folyamatosan buzdítottuk, hogy követni kell a valaha élt legnagyobb tanítómestert… Ha Lenin élt, él, és élni fog, akkor Sztálin legalább úgy élt, él és élni fog, ami annyit jelent, hogy az ő lelke él. Igen, a holnapi naptól önkéntességi alapon el is döntöttem, hogy a gyerekeknek megtanítom, Sztálin lelke halhatatlan.
— Milyen érdekes, egy húron jár az agyunk — gondolta magában a nagyon megdöbbent Balázs.
A két egyenruhás még jobban felkapta a fejét, de mikor Balázs hozzátette, hogy „és eszmeisége”, akkor már úgy gondolták, hogy ez belefér az elvárások keretébe.
— Egy hétig nem lesz tanítás, megértették? Ez nem azt jelenti, hogy a gyerekek nem jönnek iskolába, hanem a hanyagolható tananyag helyett, valami valóságosan fontos dolgot tanulnak majd, Sztálin elvtárs életét és pótolhatatlanságát. Az emberiség Sztálin elvtárs körül épült, és most az összes nép, mindenki elveszítette maga alól a talajt, azt az erőt, ami egybetartotta. Nem tudom, hogy fogjuk ezt kiheverni. Elvtársak – robogta halkan, de kegyetlen határozottsággal, néha valóban meg—megremegő hangon. Egészen úgy tűnt, hogy a düh a gyásszal keveredik benne — Ebbe nagyon jól beilleszthető kétes kollégájuk gondolatisága, Sztálin lelke nem pusztulhat el, ezt tanítsák! Most megyünk a szomszéd faluba, onnan az összes többibe a körzetből. Jutalmat nem adunk az ötletért, de mindenhol kötelezővé tesszük, hogy kétheti önkéntes időszakban, a gyász idejének meghatározatlan leteltéig, amikor majd ostobaságokat tanulnak ismét a gyerekek, legalább napi egy órában szorgalmazzák a sztálini lelkiség halhatatlanságát.
A kocsi motorja beindult, az ablakon át lehetett látni amint egyre távolodik. Röhögni már senki nem kezdett, persze a rángatózó siránkozást is abbahagyták. Mózsi szemével jelzett, hogy “gyertek ki, Veronika és Balázs”.
— Mi volt ez köztetek, titkolóztatok? Hát milyen sógor vagy te, Balázs?
— Ne bántsd Balázst, csak meg akartam menteni. Szó sincsen eljegyzésről, meg semmi ilyesmiről, majd kimagyarázzuk, hogy ilyen gyászterhes időben elhalasztottuk, és előbb utóbb nyoma vész az emlékezetekben.
— Remélem nem Veronika! Nézzétek, Náci — még jó hogy nem mondtuk ki a nevét —, ott hever lábon állva, csukott szemmel a kútnak dőlve. Ilyen embert még nem láttam, a legnagyobb ramazúrit sem veszi észre… Szeretnék a helyében lenni! Nem a halvérűsége miatt, hanem mert ha nem is „ahogy esik, úgy puffan” életet él, de nem öli az idegeit ostobaságokkal. Látjátok, ilyen egy életművész!
— Az én drága lavórosom — vetette közbe Balázs.
— És az én szomszédom…
— Igen, kis menyasszonyom!
— Ne hülyéskedj már — dobbantott Veronika. — Ez az ember a nyugalom megtestesítője, egykedvűnek is lehet nevezni, de nekem most nincs egy sem, egyáltalán nincs kedvem.
— Gyertek vissza tanáriba — sóhajtott Mózsi. — Gyászoljunk még. Most nem illik enni, pedig felfordulok az éhségtől. Éjfélig nem javaslom, hogy hazamenjetek. Még valamelyikünk — na, nem mi hárman, Nácival négyen, még csak a nővéred sem —, esetleg jelentené. Ilyen gyászhuszár formájúakkal nem szeretnék újra találkozni.
— Jó hogy mondod sógor, ez a fekete egyenruha nagyon rossz emlékű, remélem csak a nagyfejűeknek csinálták most a gyász idejére, és nem rendszeresítik a fegyveres testületeknél…
— Ebben biztos lehetsz. Mikor képtelenek Nácinak két deszkánál többet nem tudnak adni ágy gyanánt, csak a legnagyobb főokosok kaphattak ilyen egy alkalomra szóló egyenruhát. Amint elmúlik a végtelennek kijelentett gyász ideje, tehermentesítik a rangjelzésektől, és öltönynek fogják használni. Menjünk, gyászoljunk, ha gyászolnunk kell, most éppen ez lett a nemzet napszámosainak a leghalaszthatatlanabb dolga…
Mózsi másnap négyszemközti beszélgetésen nemtetszésének adott hangot.
— Balázskám, nagyon dühös vagyok erre a Sztálinra!
— Ugyan már sógor! Elég sok rondaságot művelt, de halottról jót vagy semmit. Igaz?
— Politikusoknál, közéleti személyiségeknél nem feltétlenül ez az alapszabály… Úgy általában nem, de nálam igen.
— Tudod miért vagyok roppantul dühös? Mert a végén sokan elérzékenyültek, sőt még a drágalátos nővéred is pityergett egy sort, miután félkómásan hazabillegtünk az éjszaka közepén. Hogy meg ne szóljanak csökkentett időtartamú gyászunkért, ő még két órán át zokogott. Szerinte tisztességtelen dolog volt azt a szegény önfeláldozót — csupa ilyen jelzőt használt — olyan elvetemülten ki nem állni néhány nappal korábban. Idegállapotom egyik összetevője ez, a másik, hogyha már meg akart halni, akkor egy nagygyűlésen legalább közzétehette volna, hogy mindenki tudja. Esetleg megparancsolhatta volna, hogy örömujjongásban kell kitörni.
— Mondd, mennyit ittál ma?
— Ne viccelj! Lehet, hogy karikás a szemem a kevés alvástól, de sajnos még nem jutottam a pohár közelébe.
— Akkor viszont elképesztő a humorod, mindig tudtam! Én egy vizuális alkat vagyok, elképzelem amint Sztálin távcsöves puskával benéz néhány neki nem tetsző figurát az ülésteremben, leteszi maga mellé, aztán bejelenti: “Kedves elvtársak, egy vagy két nap múlva nekem kampec, tessenek kérem örülni!”.
Ilyen kijelentés után mi következhetett volna a rendes koreográfia szerint? Morgolódó meghökkenés, bőgés, zokogás esetleg jajveszékelés. Ám Sztálin bedobta volna: “Na, mi van elvtársak, nem tetszik a következő néhány napos tervem?” Mit kell ilyenkor csinálni egy jól nevelt KB tagnak?
— Ki kell lövődni a székből, megvirgoncodni, és tiszta erőből tapsolni. Esetleg a “Hurrá, hurrá, éljen, éljen Sztálin elvtárs legújabb önmegvalósító terve!” — örömkitörésbe esni.
— Na, szépen vagyunk, két bolond egy pár! Remélem, ez az egész botorság minél hamarabb lecseng, bár ennek a pofának akkora rajongó tábora van, hogy bizonyára törvénybe iktatják a mindennapos, meghatározott idejű Sztálin gyászt…
— Majdcsak kilábalunk belőle…
Mindkettőjüknek igaza lett, a keserves némaságot szívfacsaró dallammal megtörő fúvósok, a fél szovjet hadsereg, az egész szovjet nép, valamint szatelitországainak megrendült búcsúztatása után viszonylag rövid idővel egészen furcsa kijelentést tett az utód. Szerinte elődje kikövetelte a személyi kultuszt, és elkezdte feltárni a kritika és önkritika elve alapján, kisebb-nagyobb tévedéseit. Így a nagy zokogósdi, ha nem is vált szégyenletes emlékké, de később senki nem dicsekedett vele.
Legutóbbi módosítás: 2012.10.13. @ 17:31 :: Boér Péter Pál
