2012. június 11-én, 72 éves korában elhunyt Géher István egyetemi tanár, József Attila-díjas költő, irodalomtörténész, műfordító, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) anglisztika tanszékének professor emeritusa, a Műfordítók Egyesületének elnöke.
Nemzedékeket nevelt az irodalom szeretetére és értő magyarázatára a Színház- és Filmművészeti Egyetemen és az Eötvös József Collegiumban is; alakja legendás, a Magyar Rádióban tartott Shakespeare-szemináriumai és egyéb irodalmi műsorai révén országszerte ismert. Műfordításai és könyvszerkesztései sokakhoz juttatták el az angol és az amerikai irodalom remekeit.
Szlukovényi Katalin: Örökmécs
In memoriam Géher István
Az épp kihúnyt élet körül riadtan összebújva, a tábortűz helyett, mit?l nem kapjuk többé, önmagunkban, egymásban tartjuk a fényt, meleget.
Géher István 1940-ben született. 1963-ban szerzett magyar–angol szakos bölcsészdiplomát az ELTE BTK-n, 1963-65 között középiskolai tanár, majd az Európa Könyvkiadó szerkesztője. 1968-72 között a Szolnoki Színház dramaturgja, 1972-től az ELTE BTK Angol Tanszékének, később Angol-amerikai Intézetének oktatója. 1985-től egyetemi adjunktus, 1992-től kezdve egyetemi docens, majd végül az Anglisztika Tanszék tanszékvezet? egyetemi tanára.
William Shakespeare munkásságának legnagyobb hírű magyar kutatója, nemzetközi szinten elismert irodalomtörténész. Tudományos pályája mellett költői és műfordítói munkássága is jelentős, jelen pillanatban a Műfordítók Egyesületének elnöke. Pályája során számos kötete jelent meg, több irodalmi díj, többek között az Év Könyve Jutalom és a Soros Alapítvány Alkotói Díjának kitüntetettje. 2008-ban Déry Tibor-díjjal és József Attila-díjjal tüntették ki.
Géher István professzor 2006-ban hivatalosan nyugdíjba vonult, azonban továbbra is a kar oktatója maradt, professor emeritusként is számos szemináriumot vezetett, köztük már-már legendásnak számító, közel negyven éve futó műfordítás szemináriumát, illetve a reneszánsz angol irodalom doktori program vezet?őjeként is működött. Minden munkájában elsősorban tanárnak tartotta magát, számos magyar fiatal kortárs költő, például Varró Dániel, Lázár Júlia, Szabó T. Anna vagy Mesterházi Mónika az ő tanítványaként tett szert ismertségre, illetve haláláig is igyekezett felkutatni és támogatni az ELTE-n és másutt a jövő költő- és műfordító nemzedékét.
Fontosabb Publikációi
Önálló kötetek
Mondom: szerencséd (versek, 1981)
Mi van, Catullus? (versek, 1984)
Mesterségünk címere (esszék, 1989)
Shakespeare-olvasókönyv (esszé-monográfia, 1991, 1994, 1998)
Rádió-kollégium (esszék, 1995)
Anakreoni dalok (versek, 1996)
Hol az a látvány? (versek, 1997)
„Új folyam” (versek, 1998)
Esztendők éve (versek, 2002)
Polgár Istók (versek, 2008)
Műfordítások
William Faulkner: Míg fekszem kiterítve (1971, 1976) – regény
Margaret Atwood. Penelopeia, (2006) – regény
Versek: Robert Browning, Ted Hughes, Sylvia Plath, Seamus Heaney stb.
El?készületben: William Faulkner: Augusztus fénye, 2009
Kötetszerkesztések
Shakespeare: Romeo és Júlia. Annotált szövegkiadás. 1992, 1997.
Shakespeare-kollégium. Tanulmányok, 2000.
Az értelmezés rejtett terei. Shakespeare-tanulmányok. 2003.
„Látszanak, mert játszhatók”. Shakespeare a színház tükrében. 2007.
El?készületben: Samuel Beckett: Godot-ra várva (Pinczés István új fordítása). Az angol szövegből készített autentikus (kétnyelvű) fordítás kritikai kiadása, 2008.
Géher István: Nem minden múlandó
Horati carmina post tempus
1. ad uxorem (a hitveséhez)
szarvas fekszik a fák között. száradt szőrzete, mint a fű, rásimul. kiterült a test szépen: rőtvad a zöldben.
ott álltunk. a hasonlatot most itt mért magyarázzam? az agancsom (levadászva is) vén csont. trófea? bárki
díszeleg vele – bőrömet meg nem kapja falára, mert lelkem ágya tiéd … ha kell, súlyát vedd fel a földről!
2. ad eadem iterum (ugyanarról másként)
mondom. értened illene: fektünk nem kirakat … de ha párnám közre kerül veled (versben) – illedelem nincs.
3. ad filiam (a lányához)
messze jársz. atlanti eső lemossa arcodat. most tiszta a távlatod, hogy (bármi történt) kései, intim ódát kérj az apádtól.
negyven éve múlt, hogy a rácsos ágyban úgy nevettél rám: „apa-lányom” … aztán lányaiddal jöttetek asztalunkhoz. foltos az abrosz.
kérdezed, hogy mennyit iszom naponta. túl sokat. már „jő a halál” mögöttem? nézd a távolból! ha nevetsz, előtted életem: élet.
4. ad eadem cum paenitentia (ugyanarról bűntudattal)
itt a lány, megjött. belenéz a versbe: költené – egy szó az övé … de röptét visszahúzza máris a ház, az állás. erre neveltem?
5. ad filium (a fiához)
korán alkonyodik. már besötétedett. itt ülsz mégis, amíg most kibeszélgetünk mindent, mert van, amit holnap a napvilág rendje elfeled, eltakar.
azt mondod, hogy a bor megfeketíti az életünk falait … felragyogott anyád: ittunk crno vinot, tengeri szél alatt – nem láttad? pedig ittad is.
(más nők illata is volt poharunkban ott…) hagyd el hát poharam: párolog énvelem. én sem mondom, amit látok a verseid sötétjén, ugye, kisfiam?
6. ad idem iterum (ugyanaz másként)
menjünk mélyre, fiam? már ez is épp elég. elbírnunk egyedül túlerejét a sok versnek: télbe taszít … és „feledésre dől” kettőnk titka – hogy írhatunk.
fulladt ódai láng: fojtja a közröhej? itthon van tüze, míg ég a beszélgetés, hogy megvalljuk a bűnt, mert penitencia nélkül benne vagyunk hamar.
„minden csak jelenés”? nem, ha a mélyeit felfogjuk (ne felejtsd!) létem a sírba visz? mindent tudsz. (de ne tudd!) féltem az életed. távozz édesapád után!
7. ad populum (az emberekhez)
egész nap itthon voltam. a rossz időt kibírni könnyebb, hogyha a terheit meggondolom, míg meg nem írom – nemzeti színben a szürke semmit?
mármost, nekem (mindmáig) az életem napfénye lett: októberi délután mentünk az utcán, lelkes ifjak … iskolatáska a puszta kézben.
na jó. tanultam. többször is. ülhetek most már magamban, tűnt haza romjain… tüntetni mentek? lelketek rá, hogy beborít-e a puskafelhő.
8. ad amicos (a barátokhoz)
ebédi napfény, rendben a kerti ház, tág körben ülve várjuk a sült kacsát, eltrécselünk elmúlt időkről – hát mi a baj, gyerekek, mi baj van?
új hírek: ezt kifekve találta ott a nője, az meg holt betegen kövér … hetven utánra így esik már: hullik a férgese, fél az él?.
kettős tükörben nézem az arcomat: táskás szemekből még vidoran virít az édes élet hervadása … (múlik a nap, de mi nem halunk meg.)
9. ad oculos (a szemhez)
azt hittem, szeme visszanéz. látja bennem, ahogy magam nem látnám, ami olykor a lélegző tükör által
előáll a homályosult tekintet elé … de csak színleg, csak hidegen figyelt? vulgo: hogy mire jó ez.
úgy kellett: szenilis hitem nem való a piacra? nem írtam (szép szemedért se) rossz verset … nézheti bárki.
10. ad spiriti ancillam, afflicte (az önzetlen segítőkhöz)
életemben kívülről te szerettél a legjobban. már tudom. és kimondom (elrongálva): tisztul a görcsös érzés. így legyen. így van.
mintha élnék, mint az apádat, érted kézjelem. szolgálod a lelket … írnád, ami benned van, de takarva tartod, nem mered írni…
(írjam?) énrám vesztegeted tudásod: eljössz hozzám most is, elolvasásra, megsegítesz, megmutatod hibáját – tedd a helyére!
11. ad se ipsum (önmagához)
volt – nincs. volt, ami nincs? múltja kimúlt. múlik időd. letűnt, megroggyant, lekopott mind, aki élt (széptanilag) – kihalt, kidőlt … nézheted ám, hogy hova lett ihleted és erőd. mégis írsz. ahogy, úgy! míg belehalsz: írod, akárkinek.
vénhedt, furcsa fazon. nem divatos már. de ha színre lép, mégsem unja magát: ővele lesz telve a nagyterem – (egy-két régi barát ismeri még …) ennyi elég neki elhitetni hogy itt van, fiatal lelke van – és kitart.
meddig? (szép-e a vég?) tudni lehet, hogy nekem is lejár a vadász kora, mert elfut a vad. hűlt nyoma: falkaszag – farkasfog bekerít, rám vicsorít … nincs kegyelem, ha majd kihullott fogaim végül is elvétik az őz nyakát.
12. ad suum sortem (a sorsához)
mindegy, mért vagyok itt? mért viselem holtom a vállamon? bár rajtam nehezül percre a perc, én adom át neki minden reggelemet. megtelik és rám örökűl a nap. („non omnis moriar”) – élek, amíg életem elvisel.
2010-ben a Litera oldalán Zelki János készített Géher Istvánnal interjút. Részlet a beszélgetésb?l:
Érezhető jelentős különbség a műfordítók tevékenységében, esetleg elkötelezettségében évtizedek elteltével?
Nem annyira a fordítók személyes mentalitásából fakadnak a különbségek, hanem az egész könyvkiadói rendszer működéséből. Azelőtt, réges-régen jó néhány ember kezén keresztülment a kézirat: volt szerkesztő, kontrollszerkesztő, kézirat előkészítő, nyomdai korrektor, irodalmi vezető, főszerkesztő, s ennyi szem sokkal többet lát, kevés esélyük maradt a hibáknak. Ma megesik, nem is ritkán, hogy a fordító számítógépéből egyenest a nyomdába megy a szöveg. Így, természetesen, jóval nagyobb felelősség terheli meg a fordítót, ha érzékeny a lelkiismerete.
A G. István László néven publikáló kitűnő költő néhány versét angolul is olvashatni – édesapja, Géher István fordításában.
Mikor az iowai íróprogram keretében a fiam több hónapot tölthetett Iowa Cityben, akkor az anyagát én fordítottam angolra, valóban.
Olyan lehet az apa számára fia versét újragondolni és saját – akár angol – szavaival kifejezni, mint végighallgatni egy kényszerűen őszinte vallomást.
A fordítás, különösen a versfordítás a befogadó irodalom rezonanciáit mobilizálja. Én elég sokat tanítottam angol-amerikai költészetet, és azt veszem észre, hogy nem „célzom be” ugyan a szöveget, hogy szóljon az, mondjuk, T. S. Elliot stílusában, mégis megszólal valami. Még jóval fiatalabb volt István fiam, mikor verse fordítása közben rémülten hallottam belőle, az angol változatából, Sylvia Plath hangját. Ezek, amiket az iowai útjához fordítottam, már az öreg Yeats hangját idézik nekem. De ezt mindig csak utólag veszem észre. Én az István verseit jól ismerem, magyar nyelvű olvasói közül én vagyok az első, de az nem olyan intenzív élmény, mint a fordítása. És bizony, néha megtudok tőle ilyenkor olyasmit, amit másként nem tudhatnék. S olykor nem is akarom ezt beleszőni a fordításba.
Nem szívesen mennék el úgy a Shakespeare-tudós lakásából, hogy ne kérdeznék valami ilyesmit: van nagyobb dolog a világban Shakespeare Vilmosnál?
Kerüljük el a magasztalást, amit az angolok bárdimádatnak, bálványimádásnak neveznek, de az holtbiztos, hogy számomra Shakespeare a legmaradandóbban érdekes, akit nem lehet megunni, s akiben találok mindig valami újat.
Mit például?
Egy régebbi felismerés jut eszembe. Amikor egyszer a Coriolanusról írtam – ami nem a legnagyobb drámái közül való –, azon kaptam magam, hogy az ellenség-képződés jelenségéről írok. Hogy mennyire létszükséglete az embernek, a darabban Coriolanusnak, hogy legyen ellensége. És, ha másutt nem talál, magából teremt magának, mert nem tud meglenni ellenség nélkül. Azóta eltelt húsz esztendő, ami ehhez elegendő illusztrációval szolgált. Én, aki nem politizálok, sem magánéletemben, sem tanítás közben, erre sohasem jöttem volna rá a Coriolanus olvasgatása, értelmezése nélkül.
Zelki János
litera.hu
Géher István: Vojtina munkanaplójából
Verset akarsz írni. Ha valódi vers, amit írni akarsz, inkább úgy mondod, ahogy érted: a vers azt akarja, hogy megírd.
Vannak emlékeid, érzelmeid, gondolataid ezekből fog ezt-azt kisajátítani a vers; hogy mit, mennyit, milyen elrendezésben, el?re nemigen tudhatod.
Előkészülsz. Megvárod, amíg tisztázódik benned a tárgy: megtisztítod magad mindattól, ami most tárgytalan. Nincs szándékod, nincs célod: egész valód maga a tiszta elszántság, a célra koncentrált, készséges figyelem.
Figyeled, ahogy megnyílik a tér, amelynek erővonalai mentén formába rendeződik valami szöveg. Mondat mondat után: hogy a teret körülkerítse és betöltse.
Leírod egymás után. Hol hűségesen, mintha tollba mondanák; hol leleményesen, mint akinek titkosírást kell megfejtenie. Akár így, akár úgy: minden szót mindig pontosan.
Az első mondat lehet ajándék. A másodikat, a harmadikat, a többit meg kell keresni. Megtalálni, nem kitalálni. Fogalmat alkotni, nem fogalmazni.
A jó szövegben a konkrétumok fogalomkört sugároznak maguk köré, a fogalmak pedig kézzel foghatók. A jó szövegnek tapintása van, színe, szaga, íze, hangzata.
Mitől lesz jó a szövegű Tőled. Attól, hogy mindenestül átadod magad neki; hogy mindig azt adod magadból, amire éppen szüksége van.
Most hosszú, ráeresztett, vesszőkkel tagolt összetett mondatot kíván, most állítót, most kérdőt, most két pont között egy kemény kijelentést. Most belső rímet, most tompa asszonáncot, most lebegtetett sorvéget, most meghúzott áthajlítást. Követed gondolatmenettel és fül után, ahogy a modern vers az akusztikájával grammatizál, a szintaxisával zenél.
Hogy modern-e a vers, a felfogás teszi, nem a feltűnés. Nem a mutatós felszín, hanem ami a mélyből megmutatkozik.
A költő a felületen dolgozik, a vers a mélyben. Amit szavakkal megjelenítesz: minél pontosabb, annál sugallatosabb. Elhagysz mindent, ami csak díszítmény; csak azt hagyod meg, ami láttat, ami érzékeltet. Érzed, amikor beállt a kép, hogy merrefelé kell elmozdulnia. Ellentéttel vagy párhuzammal, variációval vagy ismétléssel fordítod tovább, tovább. Mintha filmet forgatnál. Hangosfilmet csinálsz vagy inkább hangmozit, ahol a beszéddallam egyszersmind képdinamika. Kitárul, hullámzik, mint a tájkép; összeszorul, mint a bezárt tér: aszerint, ahogy a mondat lélegzik a verssorok között. Hogy megfelelően mobilizáld a látványt, moduláld a hangot, nagyon észnél kell lenned. És nagyon vigyáznod, nehogy okosabb próbálj lenni a versnél, mely kimondatlan kérdéseidre is megfelel.
Hidd el, hogy a vers többet tud rólad, mint te magad. Hagyd rá, hadd játsszon veled, tudásodat kijátszva. Engedd, hogy dramatizáljon egymásnak ütköztessen, egymásba nyisson olyan jelentéseket, amelyekről csak akkor szerzel tudomást, amikor szöveged nyílt színén, a megörökített jelen időben már elindult, már lezajlott, már kezdődik újra meg újra az örök akció. Engedd, hogy a vers megírassa magát.
Engeded, írod, javítod, elkészíted. Kész a vers. Mutogathatod, eladhatod, hiszen a tiéd. És nem a tiéd, mert bár az életed van benne, már a maga életét éli. Mint te is a magadét, egyszerre telítetten és kiürülten. Mit tehetnél még?
Verset akarsz írni.
Seamus Heaney: Tisztások
M. K. H. (1911-84) emlékére
Megtanította, amire nagybátyja
Tanította, hogy a nagy széndarab,
Ha jó szögben ütik meg, széthasad.
A hang, a csábító ütés nyugalma,
És emlékmélyben elrejtett visszhangja
Tanított ütni, tanított bontani,
Tanított, hogy a dolgok nehezébe
Kövült zenét kell bátran hallani,
Mikor beleütök a feketébe.
I
A kőkocka, a száz éve felkapott,
Felém repül ma is, a dédanyámra
Vetett első kő. Egy hitehagyott!
A ló megugrik, zavarog a lárma.
A nő meglapul, így megy, szembenézve
A botránnyal, vasárnap reggelen,
Rémült vágtában az első misére.
A férfi hajt. Ordítják: „Idegen!”
Mondhatnánk: „Megtért”. „Más vallású asszony.”
Akárhogy is, viktoriánus korkép.
Anyám ágán enyém. Tűnjön? Maradjon?
Meghalt. Rám örökítette hagyatékképp.
Megtarthatom, csipke és ezüst helyett
A tisztázó, a tisztázott követ.
II
Linóleum fénylett ott. Rézcsapok.
Porceláncsészék, mind nagy és fehér –
Cukortartóval teljes készlet, ép.
Fütyült a kanna. Tálcán felrakott
Vajaskenyér, pogácsa. Mert megolvad,
Az árnyékban van helye a vajnak.
És ne morzsálj. És ne hintázz a széken.
Ne mutogass. Ne kapkodj. Maradj békén.
New Row, 5-ös szám, Holtak Birodalma –
Ott kél most fel helyéről nagyapám,
Szemüvege tar homlokára tolva,
Hogy beengedje haza-riadt lányát,
Mielőtt kopogtat. „Na lám? Na lám?”
És mennek együtt a fényes szobán át.
III
Mikor elvonult misére a ház,
Neki maradtam. Krumplihámozás.
Úgy hullottak egymás utána csendben,
Mint forrasztáskor a fém könnye csöppen:
Hűvös vigaszunk, a közös dolog
A vödör vizében tisztán csillogott.
S hullott megint. Jó volt, ahogy a munka
Meg-megcsobbant, ráébresztett magunkra.
Így hát, amíg a pap az ágya mellett
Rázendített a búcsúzó imára,
S volt, aki mormolt, volt, aki sírdogált csak,
Én emlékeztem: arcunk közt a lehellet
Összevegyült, buktattuk a késeket
Sosem kerültünk ennél közelebb.
IV
Megjátssza magát? Ezért játszotta meg
A tudatlant, ha olyan szóba botlott,
Ami neki „magas” volt. Bertolt Brek.
Adta a megcsökött nyelvű parasztot,
Aki máshogy tudja, beszéde más,
Mert másként ejti a mássalhangzókat.
Suk-sükölt tehát, mintha árulás-
Számba menne a helyes nyelvhasználat.
„Fiam tudhassa” – így beszélt nekem.
Én meg vigyáztam nyelvemre, nehogy
Eláruljam, amit jobban tudok.
Jó szándékkal vállaltam suk-sükünk,
A kedvéért használtam a helytelen
Nyelvtant, hogy együtt és békén legyünk.
V
Hűvösség szállt belőle, mintha nyirkot
Lehellne még a kötélr?l jött leped?,
De ahogy megfogtam innentől a sarkát
S elhúztam tőle, hosszában el?bb,
Aztán széltében, a hullámzó anyag,
Mint mikor vitorlát lobogtat a szél,
Szárazon csattogott a kezünk alatt.
Kiráztuk, hajtogattuk: összeért
Egy villanásra, mintha mi sem történt
Volna, csak ami máskor is megtörtént
Naponta, csak mozgás, csak a váltakozó
Távolra-közel s ismét közelre-távol –
Lépkedtünk, én az x jel, ő az o
A lepedőn, amit úgy varrt liszteszsákból.
VI
Húsvét táján, a jeles napokon
(Ahogy a nagyhét rendje előírta)
Tetőzött anya-fiú korszakunk.
Éjféli kandallótűz. Szentelt gyertya.
Egymás mellett térdepeltünk a zsúfolt
Templom szülő-szerető előterében,
Könyvből a vízáldást, a liturgikus szót
Betűzgetve, lawrence-i közellétben.
Mint a szarvas kívánkozik… vizekre…
Mártogattunk, töröltünk, ráleheltünk
A szent olajjal elegyített vízre.
Csendült az oltárkanna, meghinttettünk,
És daloltuk zsoltáros áhítattal:
Könnyhullatás… kenyerem éjjel… nappal.
VII
Beszélt hozzá az utolsó percekben –
Többet, mint talán egész életiekben.
„Otthon leszel a New Row-n hétfőn este,
Én érted jövök, te ajtót nyitol,
Meglátsz és megörülsz nekem. Jó lesz-e?”
S feltámasztott fejéhez lehajolt.
Ő nem hallotta, de mi odavoltunk.
Derék kislánynak mondta. Vége volt,
Meghalt, nem kellett a pulzust tapogatnunk,
Mert mindent tudtunk ott álltóhelyünkben.
A tér, amit körülvettünk, üres lett,
Belénk költözött át, hogy őrizzük meg –
Hirtelen-nyílt tisztásaira rátalált.
A jajszavak ledőltek, a változás beállt.
VIII
Körbejárhatnám még idehaza
Az üres teret. Üresen maradt
A hely, a kivágott gesztenyefa
Helye, kitárva sövényt, házfalat.
A fehér szilánk szállt, felszállt az égig.
Hallottam a fejszecsapást, a sóhaját,
Ahogy ledőlt a büszke lomb, a tövéig
Döbbent fatörzs. A teljes pusztulást.
Velem egyidős volt. Lekvárosüvegből
Hajtattuk ki. És mára mi lett ebb?l?
Semmi. A súlyos, csöndes korona
Emléke már: a kifénylő soha,
Az ágas-bogas lélek, mindörökre
A hallgatózó hallgatásba lökve.
Géher István fordítása
Clearances
In Memoriam M.K.H., 1911-1984
She taught me what her uncle once taught her:
How easily the biggest coal block split
If you got the grain and the hammer angled right.
The sound of that relaxed alluring blow
Its co-opted and obliterated echo,
Taught me to hit, taught me to loosen,
Taught me between the hammer and the block
To face the music. Teach me now to listen,
To strike it rich behind the linear black.
I
A cobble thrown a hundred years ago
Keeps coming at me, the first stone
Aimed at a great-grandmother’s turncoat brow.
The pony jerks and the riot’s on.
She’s couched low in the trap
Running the gauntlet that first Sunday
Down the brae to Mass at a panicked gallop.
He whips on through the town to cries of ‘Lundy!’
Call her ‘The Convert.’ ‘The Exogamous Bride.’
Anyhow, it is a genre piece
Inherited on my mother’s side
And mine to dispose with now she’s gone.
Instead of silver and Victorian lace
the exonerating, exonerated stone.
II
Polished linoleum shone there. Brass taps shone.
The china cups were very white and big —
An unchipped set with sugar bowl and jug.
The kettle whistled. Sandwich and tea scone
Were present and correct. In case it run,
The butter must be kept out of the sun.
And don’t be dropping crumbs. Don’t tilt your chair.
Don’t reach. Don’t point. Don’t make noise when you stir.
It is Number 5, New Row, Land of the Dead,
Where grandfather is rising from his place
With spectacles pushed back on a clean bald head
To welcome a bewildered homing daughter
Before she even knocks. ‘What’s this? What’s this?’
And they sit down in the shining room together.
III
When all the others were away at Mass
I was all hers as we peeled potatoes.
They broke the silence, let fall one by one
Like solder weeping off the soldering iron:
Cold comforts set between us, things to share
Gleaming in a bucket of clean water.
And again let fall. Little pleasant splashes
From each other’s work would bring us to our senses.
So while the parish priest at her bedside
Went hammer and tongs at prayers for the dying
And some were responding and some crying
I remembered her head bent towards my head,
Her breath in mine, our fluent dipping knives —
Never closer the whole rest of our lives.
IV
Fear of affectation made her affect
Inadequacy whenever it came to
Pronouncing words ‘beyond her’. Bertold Brek.
She’d manage something hampered and askew
Every time, as if she might betray
The hampered and inadequate by too
Well-adjusted a vocabulary.
With more challenge than pride, she’d tell me, ‘You
Know all them things.’ So I governed my tongue
In front of her, a genuinely well-
Adjusted adequate betrayal
Of what I knew better. I’d naw and aye
And decently relapse into the wrong
Grammar which kept us allied and at bay.
V
The cool that came off sheets just off the line
Made me think the damp must still be in them
But when I took my corners of the linen
And pulled against her, first straight down the hem
And then diagonally, then flapped and shook
The fabric like a sail in a cross-wind,
They’d make a dried-out undulating thwack.
So we’d stretch and fold and end up hand to hand
For a split second as if nothing had happened
For nothing had that had not always happened
Beforehand, day by day, just touch and go,
Coming close again by holding back
In moves where I was x and she was o
Inscribed in sheets she’d sewn from ripped-out flour sacks.
VI
In the first flush of the Easter holidays
The ceremonies during Holy Week
Were highpoints of our Sons and Lovers phase.
The midnight fire. The paschal candlestick.
Elbow to elbow, glad to be kneeling next
To each other up there near the front
Of the packed church, we would follow the text
And rubrics for the blessing of the font.
As the hind longs for the streams, so my soul . . .
Dippings. Towellings. The water breathed on.
The water mixed with chrism and oil.
Cruet tinkle. Formal incensation
And the psalmist’s outcry taken up with pride:
Day and night my tears have been my bread.
VII
In the last minutes he said more to her
Almost than in their whole life together.
‘You’ll be in New Row on Monday night
And I’ll come up for you and you’ll be glad
When I walk in the door . . . Isn’t that right?’
His head was bent down to her propped-up head.
She could not hear but we were overjoyed.
He called her good and girl. Then she was dead,
The searching for a pulsebeat was abandoned
And we all knew one thing by being there.
The space we stood around had been emptied
Into us to keep, it penetrated
Clearances that suddenly stood open.
High cries were felled and a pure change happened.
VIII
I thought of walking round and round a space
Utterly empty, utterly a source
Where the decked chestnut tree had lost its place
In our front hedge above the wallflowers.
The white chips jumped and jumped and skited high.
I heard the hatchet’s differentiated
Accurate cut, the crack, the sigh
And collapse of what luxuriated
Through the shocked tips and wreckage of it all.
Deep-planted and long gone, my coeval
Chestnut from a jam jar in a hole,
Its heft and hush became a bright nowhere,
A soul ramifying and forever
Silent, beyond silence listened for.
Forrás:
litera.hu
hu.wikipedia.ord
irodalmijelen.hu
ligetmuhely.blog.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
