Összekoccant láncszemek
téblábolnak előttem.
Ki látott még ilyet;
közünk van egymáshoz.
Énekemben dalra keltek,
dúdoljunk együtt!
Üres teremben
halk pusmogás zaja
elhiteti veled,
este is így marad.
Kiviláglik az álságos
ítélet; egymástól függünk,
ő kopik, te megfakulsz,
a gőg haszontalannak nevez,
csupán eszközként
használnak az emberi kézben.
Egy hajszálnyival sem
bájolognak jobban,
mint a tömeg,
rojtos hajú besorozottaknak
tűntetik fel maguk.
Micsoda tradíció!
Lánc, lánc…
Ennek miért kellett így lennie?
Csörgedező gyöngyök
prizmáján csodálom
a talizmáni éket,
meglazul a madzag,
a láncszemek külön
életet élnek, s már
idegenül tekint
egyik smaragd,
a másik hátoldalán.
Legutóbbi módosítás: 2012.04.22. @ 08:26 :: Horváth Nóra
