Horváth Nóra : Lánc, lánc…

 

 

Összekoccant láncszemek

téblábolnak előttem.

Ki látott még ilyet;

közünk van egymáshoz.

Énekemben dalra keltek,

dúdoljunk együtt!

Üres teremben

halk pusmogás zaja

elhiteti veled,

este is így marad.

 

Kiviláglik az álságos

ítélet; egymástól függünk,

ő kopik, te megfakulsz,

a gőg haszontalannak nevez,

csupán eszközként

használnak az emberi kézben.

 

Egy hajszálnyival sem

bájolognak jobban,

mint a tömeg,

rojtos hajú besorozottaknak

tűntetik fel maguk.

Micsoda tradíció!

 

      Lánc, lánc…

      Ennek miért kellett így lennie?

 

Csörgedező gyöngyök

prizmáján csodálom

a talizmáni éket,

meglazul a madzag,

a láncszemek külön

életet élnek, s már

idegenül tekint

egyik smaragd,

a másik hátoldalán.

 

Legutóbbi módosítás: 2012.04.22. @ 08:26 :: Horváth Nóra
Szerző Horváth Nóra 87 Írás
"Egyedül birkóztam meg a megfelelés legádázabb ellenségével, már mondhatom, hogy veled, győzött az öntörvényű jelen, a múlt diktatúrája felett." (Mint... c. versből részlet, 2013).