B.G.Boróka : Gondolatok a megalkuvásról

Amikor magamnak megmagyarázom, hogy minden úgy van jól, ahogy van ez alkalmazkodási képesség vagy megalkuvás? *

 

 

 Ha lemondok valamiről, egy jobb dologról, mert elfogadom azt, ami van, nem küzdök tovább a jobbért, akkor feladtam, mert gyenge vagyok? Sok esetben a túlélést segítette megalkuvásom, de az is lehet, hogy az előrejutástól zártam el magam ezzel. Talán mert nem akarok küzdeni?

 

Mi lehet annak az oka, hogy ha valami bánt, mert nem működik, kis idő múlva mégis megmagyarázom magamnak, hogy ez pont így jó, ahogy van. Ilyenkor Voltaire Candide-ja jut eszembe.

Ha mindig küzdöttem volna és nem értem volna be a kevesebbel (azzal, ami van), és mindig a legjobbat, a tökéleteset hajszolnám, vajon lett volna az életemnek olyan pillanata, hogy elégedett vagyok?  Azt hiszem nem! Az elégedettséget mindig az hozta el, hogy megbeszéltem magammal, hogy ne akarjak jobbat, többet, mert ami van mégis az a legmegfelelőbb állapot nekem.

Ugyanakkor fennen hangoztatom, hogy csak akkor jutunk előbbre, ha kicsit többet vállalunk annál, mint amit biztosan elérni tudunk.

Akkor most mi a helyes? A bölcseleteket úgy cserélgetem, próbálgatom pillanatnyi hangulataimhoz, mint a próbafülkében a ruhákat?

Ez a gondolat vagy érzés már hónapok óta bujkál bennem, mert sajnos a Sors úgy hozza, hogy a kétségek mindig jelenei életemnek.

A napokban döntöttem el, hogy meghúzom a vonalat és innen kicsit tudatosabban fogom rendezni dolgaimat és elvárásaimat. Ezzel megóvva magam a nap mint nap érő csalódásoktól. Jól is indult, és tényleg megnyugodtam, már-már mondhatom, hogy idillikus hangulatállapot vett erőt rajtam és akkor tessék. Jött a pofon.

A pofon pedig egy újabb kérdést hozott magával. A megalkuvás, vagy ha finomabban nevezzük, az a tény, hogy elfogadok valamit vagy valakit olyannak amilyen, és nem támasztok irányába elvárásokat, amiknek soha nem fog tudni megfelelni szerintem ez egy járható út, nincs benne semmi kivetni való. De mi van akkor, ha ezzel az elfogadással egy olyan helyzetet is megengedek, amellyel emberi, női mivoltomat hagyom megalázni?

Meddig tartson az elfogadás? Meddig engedhetem meg másoknak, hogy türelmemre, engedékenységemre támaszkodva kijátszanak, megalázzanak?

 

 

Legutóbbi módosítás: 2012.04.18. @ 12:34 :: B.G.Boróka
Szerző B.G.Boróka 80 Írás
Régebben az írást belső kényszerként éltem meg, jelenleg számomra az öröm és az önkifejezés eszköze.