Huszár Katinak
http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=4lc8Ws2IR90#!
Az élet mezején néha szárnyszegetten
fázunk, szállunk, s miközben átölel a fény
víztükörben torzul el az arcunk,
angyalokat hívunk, mégis elröppent
minden, mi szép, s szívünk kamráiban
másképpen fordul meg az elfáradt vér…
A Nap is hevet éget és felhőket vés
utunk elé, s elszakad a lég, de még
lelkünkbe súgja, hogy ma sincs remény…
Fantomhidak kergetőznek némán lefeszülni
kész szivárványíriszünk előtt,
s akkora nyomással robbannak vízzé
tegnapi hegyeink jégvirágcsokrai
a ködből felsejlő világítótorony
– földrengések ölte pharoszi fátum –
torzó ölén, hogy robaj marta dobpergések
között zilálja közhelyes énünk:
úgyis elporlad, földdé lesz, mi él.
Így érez az, ki önmaga keresi vesztét,
s ha nem találja, elintézni kész,
hiszen még útlevél sem kell ahhoz,
hogy rög mögé rejtse az ajtót,
s pitvarát is így dugja el még
az élet forrása elöl, s nincsenek többé
utak sem, s pipacsok lepte földi mezők,
egyetlen cél lebeg pusztán a vándorló
pusztai farkas lelke előtt:
még egyszer látni a zöldellő fákat
és a kékség mélyén narancsba fonódni lassan,
és érezni egyre hangosabban szívünk melódiáját,
az élet szinuszain a mindenség lágy ütemét.
Legutóbbi módosítás: 2012.03.04. @ 01:41 :: M. Fehérvári Judit