Horváth Nóra : Meg nem született…

(A fénykép Az élet küszöbén c. előadáson készült.)

 

„Dráma nélkül élőhalottként tengődnék az élet színfalain belül.” — írja a naplójába Ofélia. Az írásmódja ronda, de ebben a mondatban megszépülnek a szavak, s értelmet nyernek. Írásai epikus szemmel nézve nem tudtak a műfaji követelményeknek megfelelni. A leíró jelleg használatát hamar kinőtte. A részletezés helyett a pikáns párbeszédekben talált rá önmagára. Ezek néhol inkább belső monológok.

A környezetét megbabonázta. Kedves arca nyitottságot sugárzott. Nem lehetett őt nem kedvelni. Társasági emberként hamar megtalálta a közös hangot a legfurcsább alakokkal is.

A minap csak úgy, megállította egy járókelő. Rájöhetett a beszélhetnék. Meghallgatta. Nem kell túl messzire menni. Az utca emberének jellemvonásai nagyban meghatározták azokat a karaktereket, amelyeket színpadra szánt. Akik azt hihették, már jól kiismerték, azoknak hamar rá kellett jönniük, tévedtek. Sokszor értetlenül hallgatták őt. Amikor az emberi tökéletlensége került felszínre, összeráncolt homlokok fogadták. Bizonyos hangokat felettébb furcsán ejtett ki, ezek összeolvasása egy teljesen más szót eredményezett. Hadart. Volt, amikor önmagán is csak gúnyolódott. Nevetés tárgya lett. Velük nevetett saját butaságán, holott tudta, ebben az életben ő a legjózanabb.

Első perctől kezdve elérkezetnek érezte az időt, hogy maradandót alkothasson. Lélegzetvisszafojtva vetette bele magát a munkálatokba. Olyankor megszűnt létezni minden körülötte. A város zsivaja elhalkult. Olyan csönd kerítette a hatalmába, amelyet utoljára gyermekkorában érzett. Akkoriban vidéken élt. Lélekben sohasem tudott elszakadni tőle. Ha akkor választhatott volna, semmire sem cserélte volna fel azt az életet, de így utólag elfogadta. Pár éve tudatosult benne igazán, hogy nem véletlenül alakult így. Az ihletettség állapotába került, amikor élethelyzetet váltott. Tisztában volt azzal, hogy városban azért több mindenről lehet írni, mint a szépséges naplementéről, a kies mezőről, a végtelenség határait meghúzó hegyekről.

Érezte, hogy a kezdetleges írásaira miért is volt szükség. Azt az elvet vallotta, hogy egy mű akkor igazán igazi, ha nem csak a „világteremtés” fázisában nyújt felemelő élményt, hanem nyomot is hagy az emberben, már akihez eljut. Az egész folyamat itt bukott meg, nem voltak annyira jelentősek, hogy közszemlére tegye.

Régóta dédelgetett álmát igyekezett beváltani. Ereje teljében nem állhat az útjába semmi, ami ettől az elképzelésétől eltántoríthatná. Élete főművének teljes körű ábrázolását tűzte ki célul. Az eszmei értékével rokonszenvezett. Nem lesz formabontó, témájában sem újkeletű, egyszerűen csak sokat jelent neki. Önmagához mérten viszont mérföldkőnek bizonyult.

Az ablakon kitekintett. Íróasztala szinte a párkány után közvetlenül érintkezett a radiátorral, azon hevert egy új, bevetetlen füzet és több toll. Nem bízta a véletlenre. Most már elege volt, a formalitásokat letudta, aztán rögvest belevágott. Megitta forró gyümölcsteáját és tollat ragadt. A kezdeti nehézségeket hamar leküzdötte. Onnantól kezdve nem volt megállás.

 

Történetében a mérhetetlen magány játszotta a főszerepet. A mai kor fiatalasszonya kereste helyét a társadalomban. Eredendően árva volt. Sohasem ismerte a szüleit, intézetben nevelkedett. Magába forduló volt, aki általában mindenki szeme elől eltűnt, és a természet gyönyörűségében találta meg a nyugalmat, bizonyos szinten a társát is. Leült a gyepre, ha esett, ha fújt, és elkezdett beszélgetni a virágokkal. Mindegyiknek külön nevet adott. A szép, színes virágoknak egzotikus megnevezést talált ki, a szúrós, tüskéseket viszont gonoszul méregette. Egész bábjátékot alakított ki, úgy játszott velük, mint kislány a babáival. Egyetlen ember közeledett felé, egy férfi, aki szintén magányos volt. Szerelmük egymás hebehurgyaságából építkezett. A külvilág testvéreknek nézte őket, annyira hasonlítottak az arcvonásaik. Rosszallóan nézték, ahogy megfogják egymás kezét, mintha törvény tiltaná. A lány örökéletűnek vélte ezt a kapcsolatot, de a férfi egy szörnyű autóbalesetben meghalt.

A magány azonban most az egyszer elkerülte. Benne „éktelenkedett” egy magzat. A kisírt szemű éjszakák közepette mégis nagy örömmel töltötte el, hogy kettejükből mégis maradt valami.

Az élete fordulópontot vett. Úgy rendezte be a házát, hogy a kicsinek is legyen benne méltó hely. Dolgozni kezdett, hogy mikor megszületik, mindent megadhasson neki, amire csak szüksége lesz. Sokadik próbálkozása is kudarcba fulladt. Lelkiereje azonban nem hagyta cserben. Mindvégig azt hajtogatta magában, hogy legalább a gyermeknek normális életkörülményei legyenek.

Nap napot követett, de sikertelenül tért haza. Egy önkormányzati hivatalban éppen titkárnőt kerestek. Azonnal megragadta az alkalmat. Nem is kellett sokat várakoznia, egy megbeszélés után bejelentették, hogy fölvették. Azt hitte, ez a legjobb dolog, ami most történhetett vele. Szétszórtságát főnöke kezdetben fiatal korának, rutintalanságának tudta be. Nem baj, könnyedén idomult hozzá. A lány kiszámíthatatlansága azonban idővel már nem tűnt elfogadhatónak. Egyszerűen nem tudott alkalmazkodni. A tárgyalásnál a legfontosabb ügyfelekre borította a forró kávét. A cégnek ez veszteséget hozott, nem is keveset. Az elszámolásokat elírta. Főnöke viszont ennek ellenére nem akart tőle megválni. Megértette a különcségét. Néha külön órákon arra tanította, hogy mit, hogyan csináljon meg rendesen. Egyik este úgy esett az eső, mintha dézsából öntenék, és nem akarta, hogy hazáig sétáljon. Marasztalta. Az irodából gyorsan komfortosabb szobát alakított ki, és leste a lány minden mozdulatát. Egy kanapén megágyazott neki, a lánynak pedig egyáltalán nem volt ellenére. Figyelmesnek, érzelemdúsnak érezte a közeledését.

Amikor elaludt, s végre biztonságban érezte magát, a férfi fogdosni kezdte. Megfogta a kezét, megsimogatta gömbölyded arcát. A lány riadtan felébredt, mintha ilyen rövid idő alatt rémálma lett volna. Ellökte magától.

— Maga még mindig itt van? Menjen innen! — kiabálta.

— Egy tapodtat sem mozdulok mellőled. — jelentette ki.

A lány rúgkapálózott. Mivel látta, hogy ezzel nem ér el semmit, a táskáját felkapva az ajtó felé vette az irányt. Hiába, mert a férfi gyorsabb volt, megelőzte.

— Csak a testemen keresztül hagyhatsz el!— förmedt rá.

Magához húzta a nő remegő testét, aki továbbra is védekezni próbált. A férfi mellkasát ütötte.

— Engedj elmenni! — üvöltött torkaszakadtából.

Nagy lökést érzett. Beverte a fejét az asztal sarkába és elájult. Amikor a férfi látta mit tett, már késő volt. A földön fekvő nő lábai között vér folyt. Elvesztette a gyermekét, s vele együtt mindent, ami életben tarthatta.

 

Bevégezte. A kezében tarthatta azt a szerény paksamétát, amitől az arca egészen kipirult. Elindult vele, hogy megkeresse azt a drámai kritikust, akit gyermekkora óta ismert. Vágyott arra, hogy támogassák az írói önmegvalósítását. Az ismerős szívélyesen fogadta, annak ellenére, hogy megbeszélés nélkül rontott rá. A lány azt kérte tőle, hogy fussa át történetének kéziratát. Amíg ismerőse olvasott, addig ő meghökkenve nézte az előszobában lévő festményt. A távolból egy férfi rohanásának halvány vonalai rajzolódtak ki. Félig hátranézett, s úgy sietett előre, mintha az életét féltené, azoktól a baljós árnyaktól, amik az útját állták. Az üzenete; fuss, ha kedves az életed! Tekintetében szokatlan riadalom ült, jelezvén ezzel, hogy még a menekülés is eredménytelen próbálkozás volna. Áldozatul esett. Képzelgését hirtelen a kritikus hangja törte meg:

— Természetesen, szinte tapintható a drámaisága. Színpadra vihető. —jelentette ki az irodalmi szakértő, teljes bizonyossággal. Ám lenne itt egy bökkenő. A világért sem avatkoznék bele a főszereplő elnevezésébe, de célszerűnek látom, ha a saját nevedet kapja.

— Micsoda? ő is legyen Ofélia? — kérdezte felvont szemöldökkel.

— De hiszen Oféliából csak egy van.

— Igaz, ehhez semmi kétség nem férhet, de a vonulata tökéletesen illeszkedik a modern Ofélia történetének keretei közé. Eredeti. A régi alakjának a továbbgondolása. Attól még szellemben egy maradt vele, csak korban kell alkalmazkodnia a körülményeihez.

— Rendben. Legyen úgy.

— A végkifejlet is egészen sorsszerűre sikeredett…

— Abból a „megfontolásból” alakult így, hogy a toll ösztönössége vezérelt. Nekem ebbe semmilyen beleszólásom nem volt. Talán majd a leendő közönség tisztán fogja látni. Talán majd eljön az idő, hogy megérzik. Ebben bízom. Ha ez sikerül, mást nem is kérek az életben.

 

Elérkezett a nagy nap. Hatalmas csend kerekedett az elvileg lázasnak tűnő készülődésben. Ofélia benyitott a színészek öltözőjébe. Szigorú szemmel méregette a már jelmezbe bújt nőt, aki a főszereplőt fogja alakítani.

— Ugye, tudod, hogyan kell eljátszanod a szereped? — kérdezte kedvesen, némi kétséggel.

— Igen. Nyugodj meg. Bízhatsz bennem! — válaszolta a színésznő.

A szerzőben minden egyéb lejátszódott már, amiken az izgalom és az ehhez hasonló riadalmak kívül estek. Szokatlanul viselkedett. Úgy festett, ebben a pillanatban megtalálta a hőn áhított lelki harmóniát. Sohasem tűnt kiegyensúlyozottnak, de most mintha közelebb érezte volna magához a „boldogsághoz vezető sétányt”, mint valaha. Csupán egy karnyújtásnyira volt tőle a bejárata. A lélegzetvételnyi pillanat abban különbözött a többitől, hogy ez esetben nem idealizált képek éltek benne. A fény éles kontúrjai erősítették a vidámság megfoghatóságát, a mosolyt. Az önfeledtség az ajka szegletére ült. Kényelembe helyezte magát. A fények kihunytak. Minden elsötétült. Aztán újra kivilágosodott, csak most az elrejtett égők váltakoztak. Végignézte azokat az embereket, akik megtisztelték azzal, hogy megnézzék a darabot. Hátradőlt a kibélelt fotelszékben, és az elkövetkezőkre összpontosított.

A forgatókönyv szerint zajlódtak le az események. A kisebb jelenetek után taps következett.

A fagyos levegő odavonzotta a nézők tekintetét. Amikor a hegedűszó elhalkult, hallani lehetett a nézők lélegzetvételét, felváltva, mintha ennek a mozzanatnak is meg lett volna a maga melódiája. Az utolsó percek következtek. Ofélia lefeküdt a kanapéból eszkábált ágyra, és öntudatlanul magával ragadta az álom. A férfi a homlokától az arcáig simogatta.

Az írónő szeméből potyogtak a könnyek. Karját összekulcsolta a melle alatt. Ott feküdt előtte a védtelen női test. Szinte végzetszerűen egybeesett a jelen pillanattal. A szíve megszűnt érte dobogni. Lehunyta a szemét. Örök álomra hajtotta a fejét. A függöny legördült.

Azt mondják, megesik az ilyen, s ebbe más is belehalt már.

Legutóbbi módosítás: 2012.03.11. @ 21:32 :: Horváth Nóra
Szerző Horváth Nóra 87 Írás
"Egyedül birkóztam meg a megfelelés legádázabb ellenségével, már mondhatom, hogy veled, győzött az öntörvényű jelen, a múlt diktatúrája felett." (Mint... c. versből részlet, 2013).