Mintha semmi sem történt volna, egy hátraarc és négyszögből menetoszlopba fejlődés parancs után, korgó gyomorral siettek reggelizni. Ilyen furcsa, félháborús helyzetekben keveset alszik a katona, legalább egyen. Ludwig Hopterman közlegény étvágykedve, a többiekkel ellentétben, talán örökre elment.
Csendes háborgón nyugodt dühösséggel lépdelt, a többiek között. Hogy megmentsék a kurtavastól, jobbról és balról is oldalba bökték, amikor menetelés helyett lődörgésbe fogott. Ám, hogy maguk is, valami csendes vesszőfutású kitüntetés jutalmazottjaivá ne váljanak, mikor fegyverét leeresztette jobb kezébe és azt földön kezdte húzni maga mellett, már meg sem próbáltak jelezni.
Az a mérhetetlen szenvtelenség és kifelé lelki nyugalom csak katonai álca volt. Láttak halált bőségesen, csatafélékben és így négyszögben is, golyóbistól, meg hóhérok keze alól, ám az mégis egyedi volt.
Ludwig, négy év szolgálata után, ha lehet ilyet mondani, közel állt az obsithoz. Megszokta, ha kell a társát üti-veri parancsszóra és gondolkodás nélkül végrehajt mindent, rezzenésnyi ellenvetés nélkül, akárcsak ezen a hajnalon. Különben iszonyatos a büntetés!
Ha valamit nagyon jól csináltak, azért jutalom járt. Ez abból állt, hogy csekélyebb lombozatú, nyugodtabb büntetést kaptak. Bár, olyan igazi jutalomra is emlékezett, amikor Gusztáv jobb lábának árán, egy csatában Gerbgrüsse ezredest megmentette. A regiment olyat még nem látott, hogy a hajnali négyszög kellős közepén nem akasztottak, nem vesszőfuttattak, még csak nem is lőttek főbe senkit. Egészen elképesztő, de az ezredes kezet fogott Gusztávval!
A káplárt rögvest leszerelték és az obsit kifizetése mellett, negyven napi járásra fekvő szülőfalujáig, egy szépen faragott mankóval segélyezték. Persze nem ez volt a jutalom, hanem a kézfogás! Ezt talán inkább apró figyelmességnek nevezhetjük, hogy megmentsék az egy lábon szökdécseléstől.
Katonának persze ki kell azt is bírni, de egy kézfogással jutalmazott, talán ennyit megérdemel…
Ludwigban sok minden kavargott, a rengeteg négyszög alakzat, melyeknek egy bábuja volt, sosem látott még olyat, mint akkor. Morgolódott magában, vajon miért kellett hentesmunkát végezni, kinek jobb és kinek dagasztja nagyobbra mellkasát, az immáron így is úgy is megboldogultak irdatlan haláltusája.
Senki nem lépett közbe, hagyták, hogy húzza maga mellett puskáját, gondolták a váron belül megkapja a magáét, amit egy életre nem felejt el. Ha túléli…
Befordultak, ő az udvaron oszolj parancsolás után helyben maradt. Előzőleg haptákot vezényeltek, de ő csak halkan dúdolászott, valamilyen falujában kedves dalocskát.
Már mindenki odébb állt, amikor Tichy őrnagy odaléptetett és kardját megemelve, meggondolatlanul suhintott. Bár ne tette volna! Ludwigot az a gépezet úgy kiképezte, hogy korának Rambója volt. Védte szuronyával a csapást és mandzsettájába döfve – mire háromig számolhatott volna – földre rántotta a nyavalyást. Talppal mellkasán megállt, fegyverének szuronyát ádámcsutkájára nehezítette.
– Mondd, szennyláda, te parancsoltad ezt?
– Gyászos képű közlegény, csúnya heteket jósolok neked! Szedd odébb a szuronyt és enyhítek büntetéseden!
Ludwig teljes súlyával eresztette a fegyvert Tichy nyakának és csendes vérbőséggel könnyeden dobta oda.
– Ha köhögni mersz, kezem is van ám, bár elég súlyos ez a mordály.
Tichy az orrán krákogott, hiszen van aminek a legnagyobb akarattal sem lehet ellenállni.
– Felelj te született csömör, így parancsoltad?
Eddigre az őrnagy, már a sárossá lett, szép fehér egyenruhájában, fekete felhőket bámulva olvasta le a Ludwig arcára írottakat. Rövid szöveg volt két szavas. „Nem viccelek!”
– Kérem szépen, mire céloz közlegény?
– Arra, te szerény szemát, ami itt egyenként majd negyed óráig tartott! Állítom, sokak – ha ebben a kifelé kifehérített hadseregben nem lenne férfiatlan és büntetendő -, nem bírtak volna ellenállni. Többször úgy éreztem, lőnöm kell! Miért kínoztattad agyon őket?
– Kérem, én csak egy beosztott vagyok, ahogy maga is… Mindenki parancsot teljesít!
– Ezt parancsolták neked?
– Igen kérem.
– És ki volt az, aki ezt parancsolta?
– Ki lett volna, a táborszernagyúr!
– Mondd – te aki a harcmezőn már halott lennél -, korábban egyáltalán hozzá mertél szólni Damjanich-hoz? Ugye reszkettél, amikor összevághattad csizmáidat, hogy sunyin tiszteleghess? Egy alakulatnál szolgáltatok, nemde?
-Nem értem ezt az egészet. Kérem szépen, nem én hoztam az ítéleteket! Teljesen úgy viselkedik, mintha egy hóhérféle kegyetlenkedő volnék!
– Az vagy! Katonáiddal is, de most igazán kimutattad a fogad fehérjét. Mese az, amit előadtál! Egyértelmű, hogy Haynau könyörtelen halált parancsolt, ám az is, hogy sosem jutott volna el hozzá, egy ilyen pocsolyásan mocskos hajnal semmilyen részlete! Csakis úgy amint te jelented! Mondhatott volna bárki, bármit ellened, az parancsszegő, elöljáróját sértegető.
Kibuggyant vérű ádámcsutkája mellett, oldalt a nyakán leeresztette a szuronyt, jól végigkarcolva a felső hámréteget, majd megemelte fegyverét és sújtott egyenesen Tichy őrnagy nyaka felé. Indulattól fuldokolva, szinte tövig vágva a földbe szuronyát.
Valamiért senki nem figyelt fel erre a közjátékra, pedig ugyanúgy rohangáltak az udvaron, mint máskor. Egy közlegény és egy tiszt, bármely helyzetben, csakis gyakorlatot teljesíthet ilyen formában, vélték talán. A menet többi tagja, jobbnak látta hallgatni.
– Felkelhetsz dagonyázó, itt a lovad kantárja. Szép pocsolyás fehéren kocogj odébb! Nem sok volt már az obsitig, de most jóval közelebb hoztam. Legalább nem úgy végzem, ahogy te végezhetted volna. Lesz bírósági ítélet, ceremónia, miegymás… De vajon a te lelkiismereted valaha megnyugszik? Van neked egyáltalán olyanod?
Tichy őrnagy lovára ült és mielőtt Ludwig bármit tehetett volna, nyakszirten vágta kardjával, aki hanyatt esve, szemrehányó tekintettel őt bámulva lehelte ki lelkét.
– Így végzi aki felettesére emeli fegyverét!
Ordította világgá a megzavarodott őrnagy. Parancsot adott, hogy vigyék a rebellist, aki a lázadó gyalázatosokkal vállalt közösséget és tüntessék el, mint egy pincében talált, kimúlt patkányt.
Vajon ezért a vértanúért mondott-e valaki, akár egy három szavas fohászt is…
Legutóbbi módosítás: 2012.03.10. @ 14:57 :: Boér Péter Pál
