A minap, egy átlagosnál is önteltebb pillanatomban, mikor földönkívüli szépségemet csodáltam a tükörben, észrevettem, hogy jahajj, mi ez a bajusz az orrom alatt?? Alapvet?en ez egy n?i arc. HÁTAKKORMEG? Nagy arcom van, mi tagadás, de azért ilyen jelleg? sz?röknek nincs rajta hely. Azzal nyugtattam magam, hogy okos lány létemre, valamit majdcsak kitalálok, egyébként is híres vagyok a gyors és hatékony problémamegoldó képességemr?l, közben nagyon vigyáztam, hogy a másik ágyon fetrengve röhög? Názárovits nevezet? barátosném (?) észre ne vegye kétségbeesésem könnycseppjeit, amik már a szempillámon ültek és szemem sarkában.
Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy szemöldökcsipesszel (!) kiszedem én azt a pár sz?rszálat, és utána nyugodtan befejezem a félbehagyott tábla csokimat. Az ilyesmiket kénytelen vagyok titokban enni, mert az Ember rossz szemmel nézi, mikor összevissza zabálok. Pedig én igazán megfontoltan és rendszerbe ill?en táplálkozom. Szépen sorban, mindent. Csokit és egyéb édességeket csak este hat után, de kenyér nélkül, mert az hizlal!
Szóval, szemöldökcsipesz. Hát igen, csak arról megfeledkeztem, hogy a teremtésnél, mikor a fájdalomküszöböt osztották, én a szépségnél álltam sorba, és a vége az lett, hogy mindkét helyr?l kisemmiztek. Se ez nem jutott, se az. Helyette kaptam egy ordináré nagy szájat, tele csúnya szavakkal.
A barátosném felült az ágyán, hogy jobban lásson, mondtam is neki, hogy te vagy a farkas a Piroskából? Megkondult a vészharang a fejemben, de ügyet sem vetettem rá. Kondult ott már annyi minden, amit figyelmen kívül hagytam, hogy eggyel több vagy kevesebb, igazán nem számít. Mondom, én már innen meg nem hátrálok. Hogyisne, hogy rajtam röhögjön a fél világ. Nem olyan családból származom én, hogy egy kis Bendegúzt idézzek.
Kicsit reszketett a bokám, mert átfutott a csöpp kis agyamon, hogy a végén juhászbajusszal végzem, ha ez a pár szál, (amit?l ha törik, ha szakad, most megszabadulok), elkezd nekem itt terebélyesedni. Názárovits vidáman figyelt, mert el?ször is, nem az ? b?re (illetve bajsza) került vásárra, másodszor pedig mindig nagyon készségesen vihog az én rovásomra. A kecske.
Szóval, h?siesen belekezdtem, a könnyem úgy csorgott, mintha hagymával mostam volna arcot, na nem azért mert ilyen bens?séges viszonyt ápoltam a bajuszkámmal, hanem mert kibaszottul fájt. Ennek következményeként, meg ugye annak is, hogy nekem fájdalomküszöböm, mint olyan, egyáltalán nincs, egy háromperces válogatott m?sorral örvendeztettem meg kedvenc barátosnémat, amit az általam ismert káromkodásokból állítottam össze hamarjában, hogy egyszer sem ismételtem önmagam. Ez biztos, mert Názárovits jegyzetelt, már amennyire a kárörvendést?l bírt.
Pár szál kicsipegetése után egy kis pihen?t tartottam, mert úgy fájt, mintha a lábamat f?részelték volna. Meg aztán a könnyeimt?l már azt sem láttam, mit tépek, és el?fordult, hogy mellényúltam. Én nem is gondoltam volna, hogy az orr alatti terület ilyen rohadtul érzékeny, de komolyan. Ráadásul, amit kiszedegettem, nem is látszott. Ezt az átverést! Na, b?szen nekiálltam, korrigálni a gyenge teljesítményt. Az évi átlag könnymennyiségem felét elhullattam röpke öt perc alatt, úgy, hogy nagyon meg sem er?ltettem magam.
Utána már láttam valami változást, a fél bajszomtól megszabadultam ügyesen, hatékonyan és vérbüszkén, de úgy elfáradtam, hogy nem volt kedvem már a másik felét is kigyomlálni. Szóval, ez a története annak, hogy maradtam a félesz?, félkegyelm? mellé még félbajszú is.
Legutóbbi módosítás: 2012.02.07. @ 11:13 :: Hájas Csilla
