H.Pulai Éva : Csiffáry Gabriella: Régi magyar fürdővilág

Nyomtatás

„Egy nagyszabású fürdőtörténeti kiállítás anyagát kibővítve írtam meg ezt a könyvet, s mondhatom, nagyon élveztem. A Tisztálkodás a krónikákban, naplókban, végrendeletekben című fejezetben arra a kérdésre próbáltam választ találni, hogy jelentős történeti személyeink hogyan is tisztálkodtak anno?”

 „A szerző rendkívül lebilincselő stílusban mesél a régi fürdővilágról, a kezdetektől a 20. század elejéig. A Régi magyar fürdővilág című könyv Európa fürdéstörténetének rövid áttekintésével kezdődik. Kiemeli a görögöket, akik a fürdőzést szent dolognak tekintették és a rómaiakat, akik ugyancsak magas szintű fürdőkultúrával rendelkeztek. A kötet további lapjain Magyarország fürdőkultúrájának múltjáról olvashatunk. Szól vizeinkről, a tisztálkodásról, a közfürdők történetéről, a török kori fürdőéletről, a reformkori utazók által is számon tartott Buda híres fürdőiről, közfürdőink megújulásáról és a 19. századi gyógyfürdőzésről. Nem csak arra kaphatunk választ, hogy hol és milyen épületek szolgáltak fürdésre, hanem a fürdőélet különböző mozzanataiba is bepillanthatunk, hiszen a fürdőhelyek a társadalmi élet sajátos színterei is voltak egyben. A 19. században például külön kultusza volt a gyógyfürdőbe járásnak. Kialakult a fürdőben való viselkedés illemkódexe is. A szerző korabeli naplókból, levelekből, önéletrajzokból, emlékiratokból is idéz érdekességeket. Buda hőforrásairól például egy utazó megállapította, hogy „némelyik olyan forró, hogy a belédobott tojás ugyanolyan gyorsan megfő, mint az erős tőznél.” Fellapozva a könyvet kiderül, hogy mikor és milyen formában bukkant fel először „fürdő” szavunk az írott forrásokban („feredeuzyg”, 1256-ban) és mi a kapcsolat a régi „fürdőtisztesség” szó és a fürdőköpeny között. A fürdők gyógyító hatását igen korán felismerték elődeink. Neves személyek is szívesen látogatták a gyógyfürdőket. Thököly Imre erdélyi fejedelem kedvenc fürdőhelye Pöstyén volt, melyet minden évben felkeresett a csatákban szerzett sebeinek gyógyítása végett. II. Rákóczi Ferenc a karlsbadi gyógyfürdő mellett a felvidéki fürdőhelyet, Vihnyét is gyakran látogatta. Bod Péter egyházi író, önéletírásában (1768) említi, hogy ő az algyógyi „feredőre” járt tagjait gyógyíttatni. A vizek jótékony hatásáról hajdani gyógyvízkúra-receptek is tanúskodnak.

Gazdag képanyaga a történelmi Magyarország legkülönbözőbb vidékeinek fürdőhelyeit, fürdőéletét örökíti meg. A lapszélek több mint száz ismert fürdőhely rövid leírását tartalmazzák. Ott találjuk Bártfafürdőt a Felvidék egyik legkedveltebb üdülőhelyét, amelynek a mai időkig legnevezetesebb vendége Erzsébet királyné volt, vagy Herkulesfürdőt, az egyik legrégibb és legszebb fürdőhelyet, mely a világ minden tájáról fogadott vendégeket és talán a legtöbb királyi látogatóval dicsekedhet. A mai Magyarország működő gyógy- és termálfürdőinek megyénkénti felsorolása zárja a kötetet. Szinte nincs olyan megye Magyarországon, ahol ne lenne több gyógyforrás. Mindez jól tükrözi, hogy hazánk milyen kedvező természeti adottságokkal, változatos ásványi tartalmú, természetes meleg és hideg vizű forrásokkal rendelkezik. A szerző kötetéről így nyilatkozik: „Nem a teljesség igényével próbáltuk a fürdőtörténetet, főleg a magyar fürdőtörténetet feltárni, mi csak kóstolót szerettünk volna – kicsit nosztalgikus céllal – nyújtani.” A Helikon Kiadó Paletta sorozatának első köteteként 2004-ben megjelent művet Száraz Miklós György szerkesztette. A rendkívül szép kivitelezésű, olvasmányos könyvet mindazok haszonnal forgathatják, akik a magyar fürdőkultúra történetébe, régmúlt idők fürdővilágába szeretnének betekintést nyerni vagy egyszerűen csak kiválasztani egy szép fürdőhelyet nyaralásuk helyszínéül.”

Kórász Mária

Részletek a könyvből:

Tisztálkodás a krónikákban, naplókban, végrendeletekben

Honfoglaló őseink tisztálkodására vonatkozóan csak szórványosan maradtak fenn írott források. Bíborbanszületett Constantinus bizánci császár 950 körül írott ceremóniáskönyve szerint a tábor rendezője a császár számára köteles volt a magyar, azaz szkíta fürdőt, a „csergét” – a bőrkáddal együtt –, magával vinni. Feltételezzük, hogy portyázó elődeink külön sátorban tisztálkodtak. Némely kutatók úgy vélik, hogy ezek a sátrak hasonlóak lehettek a finn szaunákhoz. A sátorba lépők előbb forró kövekre öntött víz gőzében izzadtak, s dörgölték, csapkodták testüket, majd jeges vízben mártózkodva fejezték be a tisztálkodás ceremóniáját. Constantinus császár udvari szokásokról szóló könyve megemlíti azt is, hogy a „rangosak” nemezsátraiban mosdásra használt, csappal ellátott bőrtömlők is voltak, melyek előtt állva lemoshatták magukról az út porát. A tusfürdő eme korai változatát a magyarok csorgónak mondták.

Ibn Fâdhlan, a kitűnő szemű, jó megfigyelő arab követjáró és földrajzi író 922 körül, Baskíria, vagyis a magyar őshaza érintésével érkezett meg a volgai bolgárok fővárosába. Így ír a bolgárok fürdőzési szokásairól: „Fürdés végett férfiak és nők közösen mennek be a vízbe, mezítelenül, a nélkül, hogy magukat bármivel is eltakarnák. Paráznaság náluk semmi szín alatt nem fordul elő. Ha valaki ez ellen vét, bármi állása is legyen, kézzel-lábbal négy cölöphöz kötik, amelyeket a földbe vernek s azután egy szekercével kettéhasítják a nyakától az ágyékáig. Éppen így tesznek a vétkes nővel is. Azután mindkettő tetemét egy fára kötik fel. Minden igyekezettel azon voltam, hogy a nőket rávegyem, hogy fürdéskor födjék be magukat, de ebben nem értem célt…” László Gyula, a népvándorláskor és a magyar honfoglaláskor egyik legnagyobb kutatója a bolgár, magyar, kazár műveltségnek a bizánci krónikások által is erősen hangsúlyozott hasonlóságai alapján azt feltételezi, hogy a fürdés nálunk, magyaroknál is ilyesféle módon történhetett.

Attiláról, a rettegett hun királyról sokan tudni vélik, hogy pompás fürdőkkel vette magát körül, melyek nemcsak a naponkénti fürdés helyszínei, hanem egyben áldozóhelyek is voltak. Mivel a temetéseket követően (vagy tisztátalan, beteg, rontással megvert emberrel történt érintkezés után) őseinknek meg kellett mosdaniuk, feltételezhetjük, hogy a tisztálkodás, már csak ezen rituális okból is, napirenden volt.

Fürdő szavunk egyébként 1256-ban bukkan fel először az írott forrásokban: „Prima meta incipit a feredeuzyg”. A feredőzik, fürdőzik szó eredeti jelentése annyi, hogy vízbe merülve mozog, forgolódik, úszik – vagyis mosakszik. A kevés számú fennmaradt forrás – végrendelet, hagyatéki leltár, hozomány, családi levelezés – adatai alapján megoszlanak a vélemények eleink higiéniájáról. A jeles erdélyi kancellár-emlékíró, Bethlen Miklós 1710 körül, eszéki fogságában a következő sorokat vetette papírra: „Ritkán feredtem, kivált hideg vízben. Lábomat két hétben, néha minden héten mosattam. Számat reggel, ebéd és vacsora után mindenkor, és gyengén a szememet is hideg vízzel mostam, kezemet is gyakran, de az orcámat, ha csak valami por, sár vagy valami gaz nem érte, sohasem mostam, hanem a borbély hetenkint, mikor rabságomig a szakállomat elberetválta. A fejemet talán huszonöt esztendeje van, hogy meg nem mosták.” 1703 és 1708 között írt, Sanyarú világ címen megjelentetett naplójában Wesselényi István is hasonlókról tudósít: „Ugyan ma voltam kint feredni, több becsületes főrendekkel együtt. Már ezzel az idén kétszer feredtem. Ez is lesz az utolsó feredésem…” 1657-ben írt önéletírásában Kemény János is hasonlóan nagyvonalúnak látszik a tisztálkodás terén: „Ekkor rajtam ilyen dolog esék: hogy afféle állapothoz tudatlan lévén, mivel az szó úgy volt, hogy egy hét alatt való késedelemnél több oda nem lenne, visszajővénk Szombatba; én is az ellopottak után az mi fejérruhanemőecskét szerzettem vala, otthagyám, s amoda talán három holnapig lakván, mulatván, igen megtetvesedtem vala; azelőtt nem tudtam, mit tegyen azféle; ha mikor igen néha mosathattam, akkor az fenéki ingének hínak, vöttem reám, azaz mezítelen testre az dolmányt és nadrágot…”

Az egykori emlékiratokból, naplókból sok egyebet is megtudhatunk a tisztálkodásra vonatkozóan. Beretválásra és hajnyírásra Wesselényi István csak két- három havonta szakított időt: „Ma beretváltattam el mind a hajamat és szakállamat egyszersmind a kispiaci magyar borbélynál…” A higiéniával, tisztálkodással kapcsolatos naplóbejegyzések olykor humorosak is lehetnek. Wesselényi írja a következőket: „Ugyan az asszony fenn lévén a fejedelemasszonynál, melléje ültette a szokás szerint; és egykor, mikor már ott ülne, kezdett püszkölni, és mondotta, hogy valami levendula mosdóvíz-szag érzik az asszonyon, melyet ő nem szenvedhet. Eleget szabadkozott az asszony, hogy bizonynem rajta érzik, aminthogy nem is volt semmi szag se magán, se köntösén, aminthogy meg is szagolták mind kesztyűjét, mindenét, de ugyan csak fel kellett kelni mellőle és máshová kellett ülni…”

Különös, egyedülálló példái is léteztek a nem mosakodásnak. „Megfürödni pedig vagy az ő lábait megmosni bokáinak fölötte az ő szemérmetességének, tiszta szüzességének miatta, ez őneki mindenestől idegen vala. Tizennyolc esztendeig, miképpen mind a teljes konvent bizonyságot tette róla, soha az ő testét meg (nem) fürösztötte akármely nehéz kórságok után is, kiket gyakorta szenvedett vala.” Az 1276 és 1300 között keletkezett Margit legenda IV. Béla király szent élető lányának sorsáról regél. A szép legendából nekünk most leginkább az érdekes, amiből a korabeli szokásokra következtethetünk. A Margit hercegnő önmegtartóztató életmódjáról szóló sorokból kiderül, hogy Jézus szolgálólánya a tisztálkodásról teljesen lemondott, ám egyúttal kiderül az is, hogy a fürdés és mosakodás ilyen mértékű elhanyagolása még a késői középkorban is feltűnő önkínzásnak, a testi megkönnyebbülés elutasításának, tehát szenvedésnek látszik.

Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században című művében Radvánszky Béla megkockáztatja azt a kijelentést, hogy őseink feltehetően sokkal több gondot fordítottak a tisztálkodásra, mint a későbbi századok magyarjai. Állítása bizonyításául azt hozza fel, hogy a testamentumok, hagyatékok, peres ügyek iratanyagaiban gyakran bukkannak fel a különböző tisztálkodó eszközök: kádak, mosdótálak, kancsók, orca-, kéz- és fejtörlők. Ez az gondolatmenet csak részben fogadható el, hiszen az adott korban ezek az eszközök nem feltétlenül sokat használt tárgyak, hanem elsősorban értékek voltak – ez indokolja megjelenésüket az írott forrásokban. Például egy 1472-es erdélyi testamentumban is a vagyontárgyak közt soroltatnak fel a fürdőeszközök is: „Bathori István országbíró előtt Rozgon-i Rénold volt királyi tárnokmester biztosítani akarván feleségét: Mamberg-i Erzsébetet, és tőle született leányait, hogy azokat javaikban senki se zavarhassa. Rozgon-i János volt országbíró fia János és más testvérei hozzájárulásával összes ingó javait: pénzeit, ezüstjeit, serlegjeit, kupáit, ezüst mosdókészletét és tálait, általában háza összes berendezését, továbbá házi és allodiumi tárgyait végrendeletileg Erzsébetre hagyta, azonkivül reá és leányaira hagyta a közösen szerzett és zálogba vett birtokokat…”

Lássunk most néhány egyéb tisztálkodó eszközt. Vegyük a legközönségesebbek egyikét. A szivacsot. A fürdőszivacs, a spongya régóta ismert nálunk is. Rimay János, a magyar késő-reneszánsz líra egyik legnagyobb alakja, Balassi Bálint pajtása az 1600-as évek első negyedében többször megjárta követségben Konstantinápolyt, ahol egyebek közt spongyát is vásárolt. Thurzó György levelezésében is felbukkan a spondia szó. (A források szerint 1602-ben Thurzó Györgynek már saját magánfürdője volt.) Az 1600-as évek vége felé, a hédervári várban Thököly Imre is használta a fürdőszivacsot. Tudjuk, hogy Berényi György bodoki várkastélyában 1650 körül külön helyiség szolgált a fürdésre – magyarán létezett a fürdőszoba, melyben egy nagy réz kád is állt. Török Ferencné iványi udvarházának leltárában fürdőkádat, gróf Illésházy Katalin hozományában egyrendbéli fördőruhát is találunk. A szappan is előkerül az írott forrásokban. A török hódoltság korában Kőrös város adólajstroma szerint a lakosok egy része szappannal is adózott.

A magyarországi közfürdők történetéből

Pannonia Provincia területén a két Pannóniát egyesítő afrikai Septimius Severus császár – a fürdőiről is nevezetes Caracalla édesapja – építtetett először nyilvános fürdőket, valamikor a Krisztus születése utáni 200. esztendő körül. Fürdői többségét termál víz táplálta, s közülük az egyik még az 1700-as évek derekán is látható volt. A rómaiak magas szintű fürdőkultúrájának emlékei máig megtekinthetők Aquincumban. A vízvezetékeken szállított víztömeg nagyobb része is a nyilvános fürdőket táplálta, melyeket a provincia összes városában fényőző módon építettek meg. A boltozatos, oszlopcsarnokos nagy fürdőkben úszómedencék, izzasztó kamrák, tornázó és labdázó helyiségek, könyvtártermek várták a birodalom polgárait. A régészeti ásatások tizennégy fürdő romjait tárták fel. A mai Flórián tér helyén volt valaha a valetudinárium, a katonai fürdőkórház is. Ezeken kívül legalább három magánfürdő létezéséről tanúskodnak a régészeti ásatások.

III. Béla jegyzője, Anonymus XII. század végi Gesta Hungarorumá-ban többször is említést tesz a magyarországi hévizekről: „Attila király, ő az Úr megtestesülésének négyszázötvenegyedik esztendejében a szittya földről kiszállva hatalmas sereggel Pannónia földjére jött, és a rómaiakat elkergetve az országot birtokába vette. Majd királyi székhelyet állított magának a Duna mellett a hévizek fölött: minden régi épületet, amit ott talált, megújíttatott, és az egészet igen erős fallal vétette körül. Ezt magyar nyelven most Budavárnak mondják, a németek pedig Ecilburgnak hívják.”

Másutt így folytatja P. mester, a Névtelen jegyző: „Néhány nappal később Árpád vezér meg összes főemberei közös elhatározással, egyetértéssel és szabad akarattal kivonultak a szigetről Soroksáron túl a Rákos vizéig. S midőn látták, hogy mindenfelől bátorságban vannak, és senki sem bír nekik ellentállani, átkeltek a Dunán. A révet, ahol az átkeltést végrehajtották, Magyar-révnek nevezték el azért, mert a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak mondtak, ott hajózott át a Dunán mellett a felhévizekig”

Egyes régi források már a sokat hódító-hadakozó és sokat is építkező lovagkirályról, Nagy Lajosról is tudni vélik, hogy a budai palota fürdőszobáinak gyakori látogatója volt, de nagy előszeretettel kereste fel Buda hévizes gyógyfürdőit is, és – állítólag – már 1352-ben szép fürdőpalotát építtetett. Hogy Lajos királynak voltak-e fürdőszobái, azt ma bizonytalannak gondoljuk, de hogy Zsigmond magyar király és német-római császár (1387-1437) – akinek uralkodása alatt Buda ismét jelentős fejlődésnek indult – valóban kitűnő fürdőpalotát is építtetett, az nagyon is valószínű.

1440-ben orosz küldöttség látogatott el Magyarországra. A küldöttség vezetői – Iszidor metropolita és Avramij szuzdali püspök – sem hagyják említetlenül a budai melegvizű fürdőket: „Buda, Magyarország fővárosa, hosszan elnyúló hegyen épült…A falakon kívül, az innenső oldalon igen szép fürdők vannak…” Mátyás király fürdőiről sokan tudósítottak. Tudjuk, hogy a Ráczfürdő a király egyik kedvenc mulatóhelye volt. Palotájának kertjei egész a fürdőig nyúltak, melyet a királyi lakhellyel boltozatos folyosó kötött össze. A palota hideg és meleg vizes fürdőiről több krónika is említést tesz. A régi forrásokból olyan részletekre is fény derül, hogy a régi időkben egy különleges szerkezet segítségével facsöveken – később ólom, majd vascsöveken – hajtották fel a Duna vizét királyi palotába. Evlia Cselebi, a török utazó később még látta, le is írta a magyar gótikus és reneszánsz királyi palota nagy dunai szivattyújának bonyolult faszerkezetét. A magyar uralkodók télidőn sem mondtak le a forróvizes fürdőről, s nem is mindig kutyagoltak le a palotából, hanem inkább felvitették a felhévizi meleg fürdővizet a budai várpalotába. Egy-egy ilyen fuvar ára 32 dénár volt, mely igen nagy összegnek számított. (Különben az angliai források szerint János király havi egyszeri fürdőzése is drága mulatság volt – alkalmanként 5 pennybe került, ami akkoriban egy napszámos heti bére lehetett.)

Zsigmond lengyel herceg, későbbi lengyel király sokat, majdnem három évet tartózkodott II. Ulászló király budai udvarában, és számadáskönyvének bejegyzéseiből kiderül, hogy gyakran elment a fürdőbe, ahol a fürdőkabinja elé lepedőket feszítettek ki, és egy-egy fürdőzésért egy-egy aranyforintot fizetett. Udvari bolondja nem vele együtt áztatta magát, ő az ötdénáros polgári fürdőt látogatta. A fogmosópohár használatának hazai első említése is az ő számadáskönyvéhez kötődik. Milyen egyszerű dolog, nem? A fogmosópohár. Zsigmond herceg fogmosópohara. Olyan nem mindenkinek volt. Nem csak a higiénia fejletlensége, hanem hogy egyszerűen nem mindenki engedhetett meg magának olyat. A lengyel herceg szájöblögető ibrike ugyanis aranyból készült. Zsigmond a krónikák szerint időnként hosszasan elidőzött a kényelmes budai fürdőkben, és egy-egy ilyen alkalommal egész háznépét, kíséretét is megfürdette. Számadáskönyveiből nyomon követhetjük a tisztálkodása közben elhasznált szappan, illóolaj és egyéb kiegészítő luxuscikkek használatának mértékét. II. Lajos királyunkról már azt is tudjuk, hogy 1520 körül, tehát Mohács előtt valamivel Felhévizen külön fürdőmestert is tartott.

Johannes Amos Comenius Orbis Pictusában , avagy a „Látható világ” című, 1675-ben megjelent művében így ír a fürdőházakról: „Balneum – A Fűrdő. A’ ki meg-akar fűrődni (mosodni) Hideg (ris) vizben, a’ folyo-vizbe mégyen. A’ főrdő-házban le-mossuk a’ szennyeket, avagy vesztég-űlve a’ fűrdő-kádban; avagy fel-ülvén (hágván) az verítékeztető- (gőzőlő-izzaszto-) padra, és meg-vakarjuk (dőrgőllyük) tajték-kővel, (magunkat) avagy szőr-ruhával. (tőrlővel, daróczal, szőr-gubával). A’ le-vetkező-szobában le-vettyük ruhánkat és elől fel-kőttyük az elő-kőtőt (fűrdő-pendelt) fejünkbe fel-teszszük a’ fűrdő-sapkát, és lábainkat belé-teszszők a’ láb-mosdó edénybe. A’ fűrdőben szolgálóleány szoláltattya (hordozza) a’ vizet sajtárral; mellyet merít a’ víz-tartó vállóból, (kádbúl) mellybe folly a’ csatornákon (csévéken). A’ fűrdős kőppőlyőz a’ kőppőlyőző-vassal, és fel-vetvén (rakván) a’ kőppőlyőzőket, ki-szijja a’ vért, melly a’ bőr és hús-kőzőtt vagyon mellyet le-tőről spongyával.”

Ami értékes, azt lopják, rabolják, adják-veszik. És természetesen perelik, pörösködnek érte. A termál víz mindig is nagy értéket jelentett. Hogy mennyire kapós volt például a budai Felhévíz, azt egy 1455-ben lezajlott peres ügy is bizonyítja, melyben Tarcsai János ügyvéd, az óbudai apácák védője a nyitrai püspököt azzal vádolja, hogy a hőforrás egyik kicsiny ágát a saját fürdőjébe jogtalanul elterelte.

A budai hévízeken kívül a felvidéki és erdélyi vizeknek, fürdőknek, fürdőházaknak is nagy értékük volt. A Libri Regii (Királyi könyvek) birtokadomány-ügyei között fürdők és fürdőházak birtokadományozása is szép számban fordul elő.