Már nem fáradok,
és nem tör?dök össze,
nem háborgat engem
a giccses naplemente,
nem fog el az érzés
ha felém int a bánat,
nem akarok sírni,
már hiába fájhat
szívem az elmúlt
s meg nem élt id?kért,
eldobtam, otthagytam,
dalolva és önként!
Új lapot nyitottam:
tiszta, fehér, sz?zi,
de agyamban az ördög
vágyam feléd ?zi.
Szívem vadul vágtat,
szemem éjre tágul,
karom nyúlik érted,
lassan köréd zárul.
Kezed érzem, s élem
a lángot, a poklot,
így nézhette Mózes
az ég? csipkebokrot
– rettegéssel, félve,
szemében mégis lázzal,
megfelelni késztet?
vad odaadással.
(én leszek a sorsod,
s nekem Te vagy megírva,
nem kuporgok ágyam sarkán
némaságban sírva,
többé már nem szorít
markába a félsz,
mert Te velem élsz)
