Avi Ben Giora. : Kis karácsony, nagy karácsony

*

 

 

 

 

Advent első vasárnapja volt. Nem nagyon jutott ideje ezen gondolkodni, mivel bevállalt egy kis plusz munkát, hogy még többet tudjon majd vásárolni az otthoniaknak. Késő délután ért haza. Társai már a konyhában ültek és jóízűen falatoztak.

— Adj Isten, és jó étvágyat!

— Ne kéresd magad! Menj, moss kezet és gyere te is enni — invitálta az egyik kolléga.

Már több mint tíz hónapja, hogy elszakadt az otthoniaktól. Régi teleken jártak a gondolatai. Akkor is hideg volt, akárcsak most, és a karácsony sok évben amolyan szegényesen telt, nem hozott ajándékokat a Jézuska és az ünnepi vacsora is igen egyszerű lehetett csak. Ám ez sajnos nem csak náluk esett így, hanem szinte az egész falú lakossága hasonlóan ünnepelt. Ha munka akadt, azt napi száz kilométeres ingázással érték el. Amit megkerestek, annak jelentős része ráment az állandó utazásra vagy lakásbérlésre. Aztán egy nap az egyik szomszéd megemlítette a kocsmában, hogy munkásokat keresnek Németországba.

— Érdemes olyan messzire menni? Mondd, mit fizetnek? — kérdezte valaki.

— Biztosan többet, mint itt. Koszt és kvártély van, csak az áram és gáz kerül pénzbe. De ha kalákában megyünk, akkor az sem lesz sok egy emberre.

— Mennyi időre szólna a szerződés?

— Tudja fene, építkezés. Gondolom, amíg el nem készül az épület.

Sokan csak nagyokat hümmögtek, latolgattak. Talán valóban jól fizetnek, de távol a családtól idegenben? Nehéz élet az ilyen. Mi van akkor, ha történik valami ott, vagy az otthon maradottakkal? Ki fogja gondjukat viselni? Páran azért odagyűltek a Rostás Pista asztalához, aki a hírt hozta. Megbeszélték, hogy elmennek jelentkezni, és mint a szegényember három fia, szerencsét próbálnak.  Másnap a jelentkezési irodában aztán szinte az egész falú munkaképes férfi lakossága ott nyüzsgött.

— Emberek! Csak azokat tudjuk kivinni, akik elmúltak harmincöt évesek. A fiatalabbakat nem szerződtethetjük.

Nagy morgolódás támadt, jó néhányan kiálltak a sorból.

Valahogy így kezdődött, tíz hónappal ezelőtt. Panaszra nem nagyon lehetett okuk, hiszen még arról is gondoskodott a munkáltató, hogy havi bérükből, az otthoniaknak átutaljanak. Most mégis valami kimondhatatlan szomorúság tükröződött sokuk arcán. Rostás Pista, mint amolyan csoportvezető, jót húzott a söréből aztán beszélni kezdett.

— Ide figyeljetek! Nem kell úgy elengedni fületeket-farkatokat. A „mester” azt mondta, hogy Karácsony után is van munkánk. Már le van beszélve.

— Jó, jó — hallatszott sokfelől az egyetértés moraja —, de miért nem akarnak szerződést is adni, mint amikor kezdtünk?

— Kezeskedem, mindenki ugyanúgy megkapja a jussát.

Az imént hazatért munkatárs — miután lenyelte a falatot — szólásra emelkedett.

— Tudom, hogy miért ilyen a társaság, Pista. Elég szépen kerestünk, és haza is adtunk, de az a pénz, amink maradt igen csak vékony. Nem sokra fog telni belőle. Én viszont ma hallottam valamit. A Caritasban dolgoztam, és nem fogjátok elhinni, amit láttam. Tudjátok, van egy csoport, akik a Bánátból szegődtek el ide. Sok földijük dolgozik itt, és javarészük itt is ragadt. A családjukat is maguk után hozták. Szóval még novemberben eltervezték, hogy mindenkitől kérnek egy, összesen csak egy eurót, hogy az ünnepekre abból minél többet tudjanak vásárolni és mindenkinek jusson ajándék az egész faluban. A Caritas segítette őket, mert ők is gyűjtöttek számukra. Valami hatezer eurót szedtek össze, s most készítik a csomagokat. Abban segédkeztem mostanáig, amíg haza nem jöttem.

— Béla, te ezt el is hiszed? Az ilyen pilótajáték már lefutott mese. Valaki zsebre vágja azokat az eurókat, és nem lesz belőle semmi. Ha megkérdezik az emberek, hogy hol a pénz, akkor azt felelik: feladtuk, átutaltuk. Ellenőrizze valaki, hogy valóban feladták, és nem nálunk tűnt el a pénz. A mai napig úgy emlegetnek minket, hogy enyveskezűek vagyunk.

— Ezt most másképpen szervezhették. Rendben lehetett minden, mert az utolsó centig fel volt írva, és többen is ellenőrizték az elszámolást. A Caritas még járművet is adott, amivel majd ki tudják szállítani a csomagokat.

Elcsendesedve töprengtek a hallottakon. Gyerekeikre gondoltak.

— Mondok neked valamit, Béla! Mondjuk, mi is beadunk fejenként egy eurót. A Caritsas segítségével megrendeznénk a gyűjtést. Elmennénk családokhoz, és ha nem pénzt, valamit csak adnának, aminek mi még hasznát tudnánk venni.

Páran egyetértően bólogattak.

— Meg kellene próbálnunk. Talán összejönne nekünk is. Gondoljátok el, mekkora öröm lenne, ha másoknak is, nem csak a mieinknek adhatnánk. Ha semmi mást, de egy szerény kis csomagot a gyerekeknek, cukorral, csokival. Mert miről is szól a Karácsony, ha nem egymás szeretetén, megbecsülésén.

Másnap a tettek mezejére léptek. Megkérték a Caritas embereit, hogy támogassák az akciójukat. Nem telt egy hét és már ők is készítették az ajándékcsomagokat, amit aztán a hazafelé igyekvők kísértek el, és osztottak szét a rászorult családoknak. Mikulásra olyan családoknak is jutott ajándék, akik remélni sem merték.

 

Alig észrevehető adományokból, az egyszerű emberek összefogásából, kis pénzből is lehet sok nélkülöző kisgyereknek örömet szerezni. Az akarat, az elhatározás, és az önzetlen, apró segítségnyújtás sokszor csodákra képes. Mert nem csak az az öröm, ha kaphat az ember, hanem – és ez talán még nagyobb öröm – adni nagy boldogság. 

Pusztán csak akarni kell.

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.