Avi Ben Giora. : Az ajándék

*

Az ajándék

 

Ezen a pénteken jóval előbb ébredtem fel, mint általában. Nem tudtam tovább aludni. Holnap ismét láthatom a lánykámat. Hú – kezdtem számadást csinálni magamban –, ennyi idő még nem telt el, hogy ne láthattam volna. Volt már távol a „családi tűzhely” melegétől, de ennyit? Feleségem még kiosztotta az utolsó utasításokat.

– Ne főzz előre! Frissen csinálj neki mindent hólnap.

– De azért előkészíthetem a terepet egy kicsit, nem?

– Azt igen! Húzzál fel neki tiszta ágyneműt, kicsit takaríts is, ha lehet, és ami még hiányzik, azt vedd meg.

Több tennivalóm nem akadt, így elmentem megvenni azt a pár dolgot, ami hiányzik. Igen ám, csakhogy így ünnepek előtt, nem mindig kapsz azt, ami pontosan kell. Most is így jártam. Ott egye meg a fene. Majd holnap megveszem. Este, mikor a nejem is hazaért a munkából, beültünk a kommunikációs központba. Szerény egyszerűséggel így neveztük el a szobáját, ahova „áttelepültem” a számítógépemmel. A skype – azon túl, hogy hallhattuk a hangját –, még képet is áthozott. Igaz némi gonddal, mert valami beállítási probléma folytán mindég fejjel lefelé jelent meg. Most szóvá is tettem:

– Mondd, nem volt még időd vámpír denevérből visszaalakulnod ismét emberivé? Beállíthatnád ezt a gépet már rendesen, mert néha mamáddal kitörik a nyakunk, ahogy néznünk kell a monitort.

– Jó, jó! Már próbálkoztam vele, de kicsit bonyolult. Ha otthon leszek, megcsinálom.

– Remélem már ma sehova sem mentek. Csomagolj be, és korán menj aludni – látta el jó tanácsokkal a mama –, holnap egész estig csak utazni fogsz.

– Már bepakoltam, és félek, hogy még túlsúlyom is lesz.

– Ne hozzál magaddal már megint egy szekrényt? Maradt itthon ruhád bőven.

– Nem ruhák, ajándékok nektek.

Szombat reggel még egy utolsó egyeztetés feleségemmel.

– Siessetek haza, ha megérkezett. Ne csinálj ötfogásos menüt, ahogy szoktál, mert este nem lesz kedve már enni. Ja, és indulj el időben, mert a vonat, ami a repülőtérre megy ki, félóránként jár csak. Otthon találkozunk.

Nekiálltam az utolsó simításokat is elvégezni.

– Oh – ugrott be a gondolat –, még le kell menjek megvenni azt, ami tegnap kimaradt. Szerencsére kaptam még friss paradicsomot, és nem is volt sok vevő. Kifelé indultam az üzletből, amikor megszólalt a mobilom.

Ah. Biztosan azért csenget, hogy jelezze, most kezeltette a jegyeket, és lassan indulnak. Ám a „ketyere” kitartóan csengett. Felvettem.

– Hali! Most szálltok be a gépbe?

– Baj van, Papsi!

– Mi a baj? Csak nem az történt, hogy nem fértél fel a gépre?

– Nem. Rosszul lettem. Nem tudom, mi van velem, szédelgek, és majdnem el is ájultam. De felszállok a gépre. Csak elmúlik, mire Németországba érünk, ahol át kell száljak.

– Biztosan tudsz repülni?

– Biztosan! Szerintem ez sima idegesség, „műhiszti”, hogy megyek haza. Düsseldorfból, ha megérkeztünk hívlak.

Na, jól kezdődik ez is. Még nem volt olyan évvégém, hogy ne jött volna valami váratlan esemény, izgalom. Sokat azonban nem tudtam ezen filozofálni, mert ismét megszólalt a mobil.

– Foglalt voltál. A gyerekkel beszéltél?

– Igen. Most indulnak. Minden rendben ne izgulj – hazudtam pofátlanul, minek izgassam most a munkában.

Tettem a dolgomat, és egyre idegesebben lestem az órát.

– Szóval, cirka egy másfél óra a repülés. Kiszállás, átcsekingolás, az annyi, mint… Testvérek közt legkésőbb három után ott kell lennie. Már éppen akartam a telefonom után nyúlni, amikor mint egy varázsütésre megszólalt.

– Megérkeztem. Most éppen útban vagyunk mentőautóval a kórházba.

– Hová? Kórházba? Ennyire rosszul érzed magadat?

– Kicsivel jobb. De itt a reptéren nincs ambulancia, se orvos. Ahhoz, hogy továbbrepülhessek, meg kell vizsgálnia egy orvosnak. Azért visznek a kórházba.

– Mi van akkor, ha nem enged továbbrepülni?

– Mi lenne? Akkor megyek holnap reggel. Kinéztem egy gépet reggelre. Csak az a nagy kérdés, fogok–e kapni helyet, mert ünnepek előtt mindenki utazik.

– Légy szíves írj vagy telefonálj, ha tudsz már valami konkrétat.

Idegességemben gyorsan nekiálltam még kicsit takarítani, habár semmi szükség nem volt erre, hiszen előző nap mindent megcsináltam már. Négy után pár perccel csörrent a mobil ismét. SMS jött.

– Kiengedtek a kórházból, repülhetek. Az egyetlen gond, nem biztos, hogy ötig kiérek, és elérem a gépet. Nézd meg, van–e esetleg másik járat még ma este, és írd meg, ha van… és mikor.

Bekapcsoltam a számítógépet, és gyorsan kikerestem az oldalt, ahonnét információt nézhettem. Egy, azaz egyszem gép volt még, este tíz után. Talán szóba jöhet. Ám ott tornyosult a kérdés – mint általában mindig, ha stand by jegyet kell venni – van–e hely, és tud e, azzal a járattal repülni.

Ezt nem lehet bírni épp ésszel. Nosza, telefonálok neki. Kicsengett rendesen, de nem vette fel. Rövid idő után, újabb SMS.

– Robogok a taxival a reptérre. Ha kiértem majd írok.

Elég! Megyek, lefürdök addig, mert ma már többször is megfürödtem a saját verejtékemben. Jóformán alig lettem készen a tusolással újabb SMS.

– Sikerült! Már a gépen ülök.

Legalább most már csak felöltözködnöm kell, és nyargalhatok ki a repülőtérre. Éppen az ajtót készültem zárni, telefon. Feleségem volt, mondom, most indulok, erre lelkemre kötötte, nem rohanni ész nélkül, körülnézni a lakásban, hogy nem maradt e bekapcsolva valami, mindent kikapcsoltam e. Az ajtót meg kulcsra zárjam, ne csak simán becsapjam.

– Minek kell ezért telefonálni, könyörgöm?

– Mert ismerlek! Veled élek már harminc éve, tudom, hogy néha figyelmetlen vagy.

– Rendben, de hagyjál békiben, mert nem érek ki a reptérre.

Szerencsére minden klappolt – mármint rendesen jöttek a vonatok, nem késtek – időben kiértem Scwechátra a repülőhöz. Éppen akkor szállt le a gép. Vagy egy óra hosszat kellet mégis várnom. Próbáltam hívni a telefonján, de ki volt kapcsolva. Aztán végre feltűnt a kijárati ajtóban.

– Jól vagy?

– Semmi baj… de nem rakták fel a másik bőröndöt a gépre, mert azt gondolták, hogy nem tudok tovább utazni. Minden ajándék, amit vettem nektek, abban van. Most nem tudok majd semmit sem adni nektek.

– Nem is kell. Megkaptuk már a nagy ajándékot. Végre ismét megölelhetünk, ha sok viszontagság árán is, de épségben hazaérkeztél az ünnepekre. 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2011.12.18. @ 18:04 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.