Vancsó Éva : Ébredés

Nyomtatás

Abrom minden reggel nyolc óra egy perckor mosolyogva lépett be a hatalmas épületkomplexumba, soha egy pillanatot sem késett, és elfoglalta helyét a négyes számú megfigyelőállomás mellett. Az ablakméretű képernyőkön látta maga előtt a tágas csarnokot. Egy mozdulattal akár centiről centire végig tudta nézni a szállítófolyosót és a hangyaként rohangáló szerelőket, de erre még sosem volt szükség. Általában beérte azzal, hogy hátradőlve a széken látja, hogy minden a megszokott rend szerint halad. Órákon át boldogsággal töltötte el, ahogy nézte a sínen egyenletes tempóban elguruló megrakott teherszállítókat, melyek aztán eltűntek egy ajtó mögött. Nem tudta, honnan jönnek és hová mennek, csak azt, hogy az ő felelősségteljes feladata biztosítani, hogy mindez megtörténjen.

A szünetekben néha ugratták egymást a hármas és az ötös megfigyelővel, hogy vajon mi történik az ajtón túl. Aztán nevettek. De legtöbbször csak állt a kijelzők előtt, és nézelődött. Néha áthelyezte a súlyát a bal lábáról a jobbra, ha már nagyon elzsibbadt. Jelentést két óránként kellett küldenie, egy formanyomtatványt, amely négy kitöltendő rovatot tartalmazott: dátum, óra–perc, rendkívüli esemény, egyéb közlendő. Ha nem történt semmi, a második kettőt mindössze üresen kellett hagynia, és egy kattintással elküldenie. Válasz nem jött. Sohasem. Aztán egy napon valami megváltozott. Tétovázott, mielőtt lenyomta volna a „küldés” gombot. Körülnézett, mellette a hármas jóképű volt, fiatalabb és karcsúbb, bár ő is az egyen öltözéket viselte, az ezüst kezeslábast, és meglepő gyorsasággal kezelte a konzolokat.

– Kérdezhetek valamit? Kétóránként jelentést teszünk, szerinted elolvassa bárki is?

– Igen. Mi más dolga van a főnököknek? – Hármas fel sem nézett a képernyőről közben. – Sosincsenek itt, egész nap a jelentéseket olvassák, és azok alapján tudják, hogy hogyan haladnak a dolgok itt.

– Akkor miért nincs semmi válasz sosem?

Erre már a hármas és az ötös is felnézett.

– Mit kellene válaszolnia? Hogy vettem, értettem? Azt úgyis tudjuk. ők csak akkor avatkoznak közbe, ha probléma van.

Azért újra megpróbálta, hátha meg tudja magyarázni valaki.

– De mégiscsak… nem furcsa? Írtál már valaha bármit is az egyéb rovatba?

– Nem, mit írtam volna? Ha valami nem úgy történik, ahogy a rendszerint, az már régen rossz.

Nem válaszolt és ezt úgy értékelték, hogy végre megértette. Valóban értette is. Aztán egyszer beütötte az egyéb közlendő sorba, hogy „a”. Két napig rettegett, a háta mögé tekintgetett és várta, hogy hívatják az irodába, de semmi sem bontotta meg a hétköznapok rendjét. Lassan a félelem helyett, azon kezdett gondolkodni, hogy miért nincsen semmi reakció. Hátradőlt, látszólag a monitorokat nézte, de egyre csak azt az „a” betűt látta maga előtt.

Hetek teltek el. Végezte tovább a munkáját, és egyre valószínűtlenebbnek tűnt, hogy lesz következmény. Aztán eszébe jutott, hogy ezt véletlennek gondolhatták. Értelmetlen üzenet. Talán csak szándékán kívül, amikor elküldte, megérintett még egy billentyűt. A hallgatás ilyetén magyarázata megnyugvással töltötte el. Nincs más dolga, mint egyértelművé tenni, hogy nem véletlen volt. Mégis napokig nem tett semmit, nézte–nézte a szállítócsarnokot, és kereste a megfelelő szót. Egy olyan szót, amit beírhat az Egyéb közlendő című rovatba. A hármas és ötös csak azt vette észre, hogy nem nevet velük. Aztán felhagytak azzal, hogy bevonják a társalgásba. Hagyták, hogy üljön a helyén egyedül. Két héttel később újra begépelt valamit jelentésbe: „szándékos”. „Nem véletlen volt”, valójában ezt akarta írni, de az egyéb közlendő rovat nem adott lehetőséget csak egyetlen szó beírására, így az előbbit választotta. Újra aggódva várta a reakciót.

„Értjük.” Ennyi jött válaszként három nappal később. Először még gondolkodott, hogy megmutassa hármasnak és ötösnek, hogy azért valaki elolvassa a jelentéseket, jött válasz. Még oda is hajolt baloldalra, hogy megbökje és így hívja fel a figyelmet magára. Aztán eszébe jutott, hogy mennyire zavarta, ha a koncentrációját megtörik valami felesleges ostobasággal. Látta a szemüket, amint jár oda–vissza, követi a szállítóvagonokat, amíg el nem tűnnek az ajtó mögött. Nagy lendülettel fordult vissza saját munkaasztalához. Még ötvenkét perce van a következő jelentésig, addig nem is tudja elküldeni. De kitölteni igen. Megelőlegezte az órát és a percet, már tudta, hogy egyetlen szót fogad el a rendszer egyéb közlendőnek, de ezúttal nem gondolkozott, csak beírta: „ÉRTELMETLEN”. A betűk villogtak a szeme előtt a képernyő aljában, mellette a pontos idő. Még mindig több mint ötven perc. Nem bír ki maga elé bámulva még ennyit.

Felállt és kirohant a megfigyelőállásból. A többiek észre sem vették, csak amikor feltűnt az ellenőrző képernyőjükön. A csarnok végét lezáró ajtó felé rohant, amikor meghallotta a vörös riasztás hangját, egy másodpercig még az eszében volt, hogy most mit kellene beleírni a rendkívüli esemény címszó alá, aztán feltépte a kijáratot. Egy másik tágas csarnokba jutott, körülnézett, aztán megmerevedett és elvesztette az eszméletét.

Egy ágyon fekve tért magához, nem látott semmit és nem tudott mozdulni. Csak egy beszélgetés hangjait hallotta:

– Neve?

– Abrom.

– Értem, szóval a–típusú. Mindig azokkal van a baj. Mi volt a feladata?

– A logisztikai rendszerek felügyelete. Már egy ideje figyeltük, szokatlanul viselkedett.

– Szokatlanul?

– Igen. Mármint, érti, a körülményekhez képest szokatlanul.

– Mit gondol, javítható?

– Újrakalibrálom, és azt javaslom, helyezzük át, mondjuk a disztribúciós részleghez.

– Rendben. De egy ideig még tartsa szemmel. Nem akarok semmilyen galibát. Tudja mi a hivatalos álláspont…

Abrom másnap reggel nyolc óra egy perckor mosollyal lépett be a hatalmas épületkomplexumba, soha egy pillanatot sem késett, és elfoglalta helyét a hetes számú disztribúciós konzol mellett…