Marthi Anna : S írok

önirónia

Szenvedni tudok, pedig

művé se lesz, de akkor

minek? Miért sírok tele

könnyeimmel éjeket?

Ha pedig körmölésen vagy

firkáláson kapom magam,

szomorú a fej, s a szó is

leginkább hangtalan betű,

alig marad gyökeres, mert

lengedez e semmi térben,

a papíron bóbiskol kicsit,

de álmatlan jön a gondolat,

ha elszalad is, új fakad.

Nyugtom alig, rontom vele

a csendet, ha írom hajnalig?

Legutóbbi módosítás: 2011.11.06. @ 11:49 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1339 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak