MÁS VILÁG’
A Sziámi öböl menti város, Pattaya messze van Bangkoktól, jóval több, mint százötven kilométer. Ennek megfelelően készülünk az induláshoz, reggel korán ébredünk, bekészítjük útitáskáinkat és az étteremben elfogyasztjuk az utolsó reggelit. Most már kevésbé válogatunk — bőségesen eszünk és megbontva a csodálatos kompozíciót az asztal közepén, alaposan fogyasztunk a gyümölcsökből is. Ki tudja, mikor jutunk ma legközelebb ételhez? Reális gondolat, elég hosszú út áll előttünk. Készítünk pár fényképet a hotelről, szép növényeiről, a két kedves recepciósról és már itt is a taxi. Átfutott rajtam, hogy ez az utolsó nagyvonalú lépésünk itt Thaiföldön, ezután már a helyi közlekedést fogjuk igénybe venni. Ezért aztán megfelelő módon értékeljük a kellemes, hűs autó üléseit, sofőrje udvariasságát. Még búcsúpillantást vetünk az ébredező Bangkokra, de már a busz indulását találgatjuk, vajon mikor érünk Pattayára?
Az autóbusz pályaudvar jegypénztárában — kis félreértések tisztázása után — megvesszük a jegyeket. Itt a pénztáros már nem beszél angolul, csak pörgeti gyors thai nyelven mennyit fizessünk. Párom rám néz, aztán a fiainkra, hátha mi megértjük, végül csak nevetünk. Praktikusan rábízzuk a pénztárosra, válogasson az elé tett pénzünkből, aztán a jegyről leolvassuk az árát is. Ezzel a bath-tal — a fizetőeszközükkel — még nem bánunk túl biztonságosan. Milyen jó, hogy a stuviktól elfogadtam ezt a buszos ötletet — nagyon olcsó a jegy. Tíz órakor indulunk, még több mint fél órát kell várakoznunk. Utazási időnk — a három, három és fél óra — elég hosszúnak tűnik. Sétálunk, nézelődünk, sehol egy európai! Sok helyi utas csomagokkal, bőröndökkel és egy-két alamizsnát gyűjtő fiatal buddhista pap abban a bizonyos sáfránysárga ruhában, mezítlábas saruban, borotvált fejjel, kezükben a kis vászonzacskó, amiben az imáikhoz használt malájukat görgetik, vállukon tarisznya. Észrevétlenül, csöndesen, tiszta tekintettel. Meg tudja állni egy turista, hogy ne örökítsen meg egy ilyen képet? Nem! A Harmadik pásztázik a kamerával és mintegy véletlenül, befogja a kis buddhista papot is. Abban a pillanatban emelkedik a kamera felé az átható, tiszta tekintet — észrevette a rászegeződő kamerát. Megzavartuk! Azonban látható, nem szokatlan ez neki, békésen fordul és megy tovább.
Mielőtt a buszon leülnék, megtalálom a mosdót, amitől — ahogy belépek a kis fülkébe — visszahőkölök. Hát ezt most hogy’ is használjam? Tanulmányozom. Nem kell nagy fantázia hozzá! Két talp nyoma a földön, közte egy nagyobbacska lyuk és mellette egy jól megfogható műanyag kannában víz, papír sehol! Ha valaki látna, biztos jól szórakozna! Szerencsére eszembe jut a papír zsebkendő! Hát mit mondjak, fülig ér a szám, de megoldom. Tökéletes siker! Az asszonyok kint — mint akik tudják, mi történt — nagyon mosolyognak rám. Megint érzem… a „nagy fehér”…. Beilleszkedhetnék már valahogy!
A sok férőhelyes, kék busz majdnem megtelik: elfoglaljuk helyeinket, beindul a légkondicionálás is, rögtön érezzük kellemes hűvösét, majd indulunk. Sokáig Bangkok forgalmas útjain haladunk, aztán a külvárosban. Semmi érdekes látnivaló nincs, csak őrült forgalom. Valószínűleg ezért nyom el minket az álom. Mire felébredünk változott a táj: banánfák, pálmafák szegélyezik a forgalmas autóutat és egy kicsit zöldebb az út két oldala. Városokon haladunk keresztül, majd ismét az autóút és egyre zöldebb növényzet, narancsültetvények, hatalmas banánfák, kókuszpálmák, végül a nagyváros kertvárosi része. Hosszan haladunk a házak között, látszik, üdülő övezet és egyszer csak a pálmafák szegélyezte út mellett párásan felvillan a tenger. Gyanítjuk, megérkeztünk. Valóban, buszunk bekanyarodik a pattayai végállomásra.
A megcélzott szállodát könnyed sétával nem tudjuk elérni, s bár gyanakodva nézzük az utasokra várakozó City Taxi feliratot az előttünk álló járművön, felszállunk. No, nem túl elegáns, de épp az ilyen forró vidékre való, kis zöld színű teherautó, szellős, a platóján két oldalt padokkal. A vezető hangosan invitál, a központ-felé indul, jöjjön mindenki, aki arra tart. Nagyon sokan leszünk, fúj a forró szél és a párás levegőtől folyik rólunk a víz. Utazó kosztüm? A teherautóra felmászni és zsúfolódva másokkal zötykölődni? Lazább szerelés kellett volna. Ez az utolsó alkalom, amikor rajtam van! Hát, holtig tanul az ember! Szerencsére nem tart sokáig az utunk, mert a vezető öt perces rázkódás után hátra kiabálja szállodánk nevét, és kis segítséggel leszállunk a szellős járműről.
A hotel csodásan parkosított kertjén át, hatalmas banán- és pálmafák, kókuszpálmák, tuják, vízesések, csobogók, valamint sokféle madár csicsergése között megyünk a recepcióig. A tágas tér három oldalról nyitott a kert felé, bútorai pedig egyszerűek, mégis formatervezettek. Sohasem látott, eredeti formájukban megőrzött fák a barna különleges meleg árnyalataiban, művészien fényezve. Mintha a park folytatása lenne, békés üldögélésre, eldőlésre, nyugodt várakozásra tervezve. Lefoglaljuk az óriási növénykert közepén elhelyezkedő, egyszintes hotel két szobáját, és érdeklődünk a helyi idegenforgalmi iroda alkalmazottjától, miként tudunk eljutni, valamely turisták által kevésbé látogatott szigetre? Informálódni prospektusokat viszünk magunkkal, aztán elindulunk valami étterem után nézni a közelben.
Rögtön a tengerpartot célozzuk meg! Pára ereszkedett a hatalmas víz fölé. Június eleje van, ez itt már a monszun kezdete, láthatáron — mint egy délibáb — nagy hajó. A kamera lencséjét állítgatva fókuszálnak fiaim a tenger végtelenébe. Lemegyünk a vízig. Partra vetett zacskók, apró rákok, ráják tetemei, a tenger és ember szemete végig a parton. Visszakanyarodunk a part menti sétányra, ami gyönyörű, itt azonban masszőrnők karjaiba futunk. Masszást ajánlanak! Hangos jellegzetes hanghordozással engem találnak meg, folyamatosan ismételgetik „Madame massage! Madame massage!” Erőteljesen gesztikulálva hívnak a parton sorban álló fabódék, kényelmes masszírozó helyek felé. Elhárításuk nem egyszerű! Kis beszélgetés után elsétálnak a közelünkből, más alanyt keresve.
Dobozos üdítőket, sört veszünk — étkezés előtt leülünk a sétány padjaira nézelődni. Itt látjuk meg az első magas, szőke európai férfit, egy tíz év körüli thai kislánnyal, aztán a vörös, napégette idős férfit egy hasonló korú kisfiúval, majd még egyet… és még egyet. A párom zavart viccesen megjegyzi:
— Jöttek a nagypapák északról, meglátogatni itt élő unokáikat.
Most azonban nem jön be a poén, hallgatunk. Aztán észrevesszük a fiatal lányokat, akik a hosszú utca kékre festett ajtajai előtt rózsaszín, piros, lila apró ruhácskáikban integetve várakoznak, vagy magas idősebb partnerük kezét fogva épp elindulnak, beszélgetnek. Ezek a vékony kislányok, szinte gyermekek. A külsejük, a hangjuk, mosolyuk! Csak a festék…! Az teszi érettebbé az arcukat.
— Hol van ezeknek az édesanyjuk? — szólal meg bennem rögtön az anya.
— És a többi gyermeknek?
— Más világ’… Más világ’… Más világ’ — mantrázom! — Ide jöttél, ismerkedj, figyelj, tapasztalj! Megváltoztatni úgy sem tudsz semmit!
Számítottam erre, talán nem kellene, hogy váratlanul érjen a látvány, mégis — legszívesebben azonnal tovább utaznék! Fiaim is megdöbbenéssel komolyodnak el. Ez így, a valóságban mégiscsak egy váratlan sokk. Egy város, szemmel láthatóan szex-turizmusra épülve.
Találunk a közelben egy éttermet, ahol végre másfelé koncentrálva elfogyasztjuk az estebédet. Itt határozzuk el, hogy még ma kiválasszuk a szigetünket, tovább megyünk! Nem hagyhatjuk ki a ma esti sétát Pattayán, meg kell nézzünk, milyen ez a város éjjel — ha már itt vagyunk.
Amikor a hotel szobájában a sok lehetőség közül válogatunk, megint elszabadulnak az indulatok. Párom dönt, hanyatt dől a hűvös szoba kellemesen kemény matracán és
— Legyen, amit akartok! — bízza ránk, a Harmadik pedig
— Mindegy, jó lesz! Menjünk egy szigetre! — adja beleegyezését, majd rákattan a tévére, játszadozik a kamerával, felvételeket készít tanakodásunkról és idegesítően pásztázza az arcunkat. A Másodikkal kezdjük el végül a lázas tervezgetést. Igen, egy olyan kis sziget kell, ahol kevés a turista és a tengerparton legyen a bungalónk. De hol? Ko Samet a legideálisabb. Az európai turisták által kevésbé ismert. Már csak a részleteket kell megbeszélni a recepción.
Kis tanakodás után megszületik a program. Shatit — az iroda alkalmazottja — holnap reggeli után saját kocsiján elvisz minket az innen száz kilométerre lévő Rayongba — a halászat központjába. Pár kilométerre onnan, Ban Pae tengerpartján hajóra szállunk, átjön velünk Ko-Samet-re, kiválasztjuk a bungalónkat, s majd értünk jön hazaindulásunk napján délelőtt. Elképzelésünk szerint alakul, a költség pedig kevesebb, mint öt éjszaka itt ebben a szállodában. Még az alkalmazott megbízhatósága sem kétséges, hisz a kellemes fiatalember az ötcsillagos szállodában közismert, nevét, telefonszámát tudjuk. A család elégedett! Ki sem csomagolunk, holnap úgyis tovább megyünk!
Enyhe izgalommal indulunk az éjszakai sétára. Sejtettük, de erre a látványra igazából nem lehet felkészülni. A hosszú sétányt autóút, majd egy fasor választja el a bárok, kávézók, szórakozóhelyek vörös és rózsaszín fényben pulzáló világától. Lányok és lányok mindenütt, kicsi testű, hosszú, vagy rövid fekete hajú lányok csöpp szoknyácskákban, kicsi toppokban a bárpultoknál, magas székeken, az utcán, előtted és mögötted — mindenhol. Végül is, ki tudja? Lányok, fiatal karcsú fiúk? A ruha és a festett arc bárkit takarhat. Szólongatják a páromat, fiainkat, hívják őket — zavarba ejtően édesen. Közvetlen kedvességgel próbálják kitalálni neveiket. Szeretnék megszemélyesíteni, nevükön szólítani őket. Némelyiknek megdöbbentő módon ez sikerül is! Látható, hogy a magyar férfinevek ismerősek Pattaya ezen részén. Kilométereken keresztül a középső úton ez a látvány. Piros, rózsaszín pulzáló fények, lányok és lányok, édesen csábítók, hívogatók. Szép arcú, finom légies testű lánykák, szinte gyerekek. Különös fűszeres, édes illatok a levegőben és dübörögnek a basszusok, felváltva a thai zenével, de inkább elnyomva azt. Ezer lehetőség a szórakozásra. Nő-nő, férfi-férfi, bármi és bárki, bárhogy és bármikor. Vásárolható a Test, jó áru! Kényeztetése bármilyen formában kapható! Megfizeti az ide látogató turista. Van, aki csak ezért jön ide — azért, hogy kiélje különös vágyakozásait.
Nézem az arcokat, elégedettek — lassan csökken bennem a részvét. Megértem — ők így boldogulnak, talán még boldogok is! Nagy-nagy kérdőjel? Itt ebből élnek, és kereslet az van, láthatólag! Figyelem a fiaim. Meddig bírják? Nem, ezt nem lehet sokáig! Párommal szándékosan lemaradunk. Lassan sodródnak kifelé, egyre messzebb a sárga, vörös, neonszínben foszforeszkáló, lüktető világtól, ki a házak közé az üzletek közelébe. A motorokat, fényképezőgépeket, kamerákat nézegetik szakértelemmel. Az út menti üzletek előtt szabadon, kalitkájuk tetején álló nagy papagájokat etetik. Később a gyümölcsárusoknál válogatnak, ahol mi is csatlakozunk. Vásárolunk, de most csak az ismerős ízekre vágyunk, marad az árusnál a kedvesen kínált, sosem látott furcsa alakú mindenféle’…
A felkavaró, édes-hívogatásnak egyre távolodó zajával, mintha egy más világot hagynánk magunk mögött — bár tudom, még korántsem! Néhol, a házak nyitott ajtaján át televízió hangja szűrődik ki, máshol — kellemesen a fülnek — dallamos thai zenét vélek hallani, aztán azt is elnyomja a távoli basszusok egész éjjel hallható dübörgése.
/folyt. köv./
Legutóbbi módosítás: 2011.11.17. @ 12:36 :: Király Valéria