H.Pulai Éva : Lovas Ildikó kapta a Rotary Irodalmi Díjat

Negyedik alkalommal adták át idén a Rotary Irodalmi Díjat (RID). Az elismerést Lovas Ildikó vehette át A kis kavics (Kalligram )című művéért.

 

 

 

Lovas Ildikó korábbi, Spanyol menyasszony c. regénye már az első Rotary Irodalmi Díj 8-as listáján is szerepelt 2008-ban.

 

A Rotary Irodalmi Díjat a Rotary Club Budapest-Tabán alapította 2008-ban. Ebben az elismerésben részesülhet az a könyvhéttől-könyvhétig, magyar nyelven megjelent, eredeti irodalmi alkotás – regény, novella, verseskötetet –, amely magas irodalmi értékén túl, leginkább kifejezi a Rotary eszmeiségét. A díj nyertese egy emlékplakettet és hárommillió forintot kap. Korábban Lator László, Darvasi László és Szilasi László vehette át az elismerést.

 

A díj biztos anyagi hátterének megteremtése érdekében megalakult RID Társaság a hazai irodalomszerető közönségen kívül a külföldön élő magyarokat is megszólítja. A civil összefogás eredménye, hogy 2011. november 23-án már saját gyártásban készült televíziós felvétel a Petőfi Irodalmi Múzeum Dísztermében rendezett ünnepélyes díjátadóról, amit még idén műsorra tőz a közszolgálati televízió. Az elmúlt év irodalmi termése alapján a szakmai zsűri az alábbi – ábécésorrendben következő – műveket ítélte a legjobbnak, ezek közül választották ki azt a hármat (Horváth Péter, Lovas Ildikó és Tóth Krisztina alkotása volt), amely közül végül kikerült a 2011-es Rotary Irodalmi Díj győztes kötete november 23-án.

.

Böndör Pál: A holdfény árnyékában, Regény (Nyitott Könyvműhely)

 

Újvidéki válságköltészet, tudatfolyam-monológ, keserű-ironikus látlelet napjaink külső és belső, mindinkább életformává váló válságáról. Szubjektív önvallomás elegáns, cinizmussal főszerezett humorral, a mögötte lappangó kétségbeeséssel. Utazás egy sosemvolt városba (mert ez egy álombéli, sosemvolt, sokszor lidérces Újvidék); tehát önmagunkba, korunkba, – utazás az élet percein át a halál felé. Vallomás a kisebbségi létről, a rajtunk átfolyó időről, az Ottlik-i „határon élés” fogalmának újradefiniálása.

.

 

.

Lovas Ildikó: A kis kavics, Regény (Kalligram )

 

A regény két főszereplője Kozma Léni, a szabadkai tanárnő és Leni Riefenstahl, a hitleri propaganda-gépezet tehetséges dokumentumfilm rendezője, a „két kis kavics”, ahogy magukat nevezik, nevezték. De valóban kis kavicsok vagyunk-e a történelem fogaskerekei között, s ha igen, akkor meg tudjuk-e akasztani a kerekek forgását, vagy összemorzsolódunk közöttük? Talán ez a fő kérdése a regénynek, de még több érdekes kérdést is fölvet: a negyvenfelé közeledő szingli nő helyzete egy vidéki kisváros tanári karában, vagy, hogy gyilkosság áldozata-e az iskola padlásán talált hulla, vagy öngyilkosság történt? Lovas Ildikó korábbi, Spanyol menyasszony c. regénye már az első Rotary Irodalmi Díj 8-as listáján is szerepelt 2008-ban.

 

 

.

Horváth Péter: Bogárvérrel, (Áltörténeti) – Regény (Noran Libro)

 

Horváth Péter regényének főhősét 1485-ben, tizenkét éves korában keresztelik meg, innen indul a cselekmény. Az előzményeket is elmondja a regényhős, de a fontosabb dolgok csak ezután következnek. A regény tehát Mátyás király uralkodásának késői korszakában játszódik; a szereplők nagy várakozással gondolnak az igazságos király halálára, és az őt követő uralkodóra. Még Selmec bányászvároska lakói is belekeverednek a történelembe, titkos események vannak a háttérben, amelyek Corvin János vagy Ulászló cseh király érdekében szövődnek. – Nem történelmi regény, bár sok történelmi utalás van benne, de a történetek egészen máig, saját korunkra mutatnak. Például a főszereplőitás nélküli írói fogás.

 

.

Nádas Péter: Fantasztikus utazáson, Esszék (Jelenkor)

 

Nádas Péter 2006 és 2010 között, a magyar modernizáció „harmadik nagy kísérletének” csődje idején, erről a csődről, a csőd sajátosságairól, a csődre adott reflexióinkról, reakcióinkról írta új esszékötetének darabjait. Abban, ahogy Nádas Péter a helyzetre, s a hozzá való viszonyunkra tekint, ahogy azt feltárja és értelmezhetővé teszi, van valamilyen engesztelhetetlen és megtéveszthetetlen tárgyilagosság, érzéki egzaktság. A nyelv mestere s a gondolkodás mérnöki precizitása együtt. ő alighanem azt mondaná, ez a fényképész, sőt a fényképezőgép tekintete. Talán igaza is volna. Mindenesetre olyan dolgot tesz láthatóvá, nagy erővel, részletekig pontosan, kikerülhetetlenül, a maga botrányos mivoltában, ami és ahogy eddig semmilyen nézőpontból nem volt látható.

.

 

 

Varga Mátyás: parsifal, parsifal, Versek (Magvető Kiadó)

 

Már előző kötetét olvasva (Hallásgyakorlatok) azt éreztük, hogy itt valami egészen különleges, finom, rejtőzködő, de nagy (a kimondhatóság és a befogadhatóság lehetetlenségével küszködő) költészettel van találkozásunk. Olyan én-központú költészettel, amelyben az én szemérmesen rejtőzik, mégis mindent meghatároz. A jelentéktelen válik jelentőssé – nem azért, mert a költő „fölstilizálja”, hozzáokoskodja, hanem -, mert eleve benne van a jelentőség. Ezek a versek fájnak és elragadtatnak egyszerre. Varga Mátyás versvilága szűk és tág: mint a test univerzuma. S azon belül is kitüntetett helyük van a sebeknek, forradásoknak, szagoknak. A sebek szakrálisak is, erotikusak is: ”a sebek furcsa erotikája”. Egyszerre szemérmes és szókimondó. Szerzetes tanár – mondhatnánk a szemérmességre, de ne mondjuk, mert a foglalkozásnak nála sincs több jelentősége, mint mondjuk, Virág Benedeknél.

.

 

 

Tóth Krisztina: Pixel (Magvető Kiadó)

 

Az eredetileg költőként induló Tóth Krisztina második komolyabb kísérlete ez a kötet a fikciós széppróza területén, és ahogy költészetének érettebb szakaszában, ugyanúgy immár rutinos prózaíróként is rendkívül tudatos, írói lépéseit előre eltervező-kiszámító alkotónak mutatkozik. Ez nem pusztán egy-egy szöveg megformálását jelenti, hanem az alkotópálya szakaszait átlátó-megtervező művészi idea, elképzelés is ott munkál a művek mögött. Az új novelláskötet fényében előző prózakötetei (tárcanovellák gyűjteményei) is mintha a felkészülést, az előkészületet szolgálták volna erre a könyvre. Nem csoda tehát, hogy a Pixel című kötet első síkján jelentkező rendszert (a testrészek, testtájékok szövegképző motívummá emelését), ha nem is felülírják, de finoman átrajzolják, kibillentik a szövegek szekundér ismétlődései: egy szereplő sorsának, történetének újbóli, esetleg megváltozott nézőpontból vagy idősíkból bemutatott felidézése egy későbbi elbeszélés részletében.

 

 

.

Buda Ferenc: Világ, világom, Önéletrajzi regény (Holnap Kiadó)

 

A kiváló költő hetvenedik évében kezdte el írni önéletrajzi regényét(?), élet-helyzeteit(?), vallomását szüleiről, családjáról, az általa is megélt hét évtized magyar történelméről. Mégis távolságtartó, pontos leírása az eseményeknek, vagyis nem afféle „költői próza”; leginkább Illyés Gyula Puszták népe c. könyvét juttatja az értő olvasó eszébe.

.

 

.

Rakovszky Zsuzsa: VS  (Magvető Kiadó)

.

 

A VS Rakovszky Zsuzsa harmadik regénye. A történet adott: Vay Sarolta/Sándor igazán különleges életrajza. Az 1859-1916 között élt, vagyonát vesztett, a kor tipikus dzsentri életformáját folytató grófnő írásaiból próbál megélni, újságíró, költő, publicista lesz, majd egy ideig ügynökösködik. Valójában azzal válik korának megkülönböztetett figyelmére számot tartó figurájává, hogy férfi identitással él. Eleinte Sarolta, később Sándor, vagy más álneveken publikál. A férfi tudat nemcsak írásait, de viselkedését, öltözködését, szokásait, életformáját is meghatározza. Nem lázadásként, feltűnéskeresésből hord férfiruhát, hanem meggyőződésből, mely olyannyira erős, hogy kétszer meg is nősül – igaz, álpap előtt. Rakovszky két hónapot, (1889. nov. 1. – dec. 29.) és tizenkét év múltán egyetlen napot (1901. okt. 5.) ragad ki hőse életéből. A kiemelés zseniális, Vay Sarolta döntő fordulóponton: ahonnan hátra és előre is belátható az egész életpálya; börtönben, helyesebben vizsgálati fogságban van. A regényszerkezet, ahogy a regényidő megválasztása is, briliáns. Rakovszky kiváló érzékkel szólaltatja meg a 19. századvégi irodalmi nyelvet, igazi Jókai-figurákkal találkozunk a regényben. Egyetlen vonatkozásban realista, hősének lélekrajzában. Nagyon pontosan ábrázolja a transzszexualitás – genetikai eredőit leszámítva – kialakulását, eluralkodását, működését egy rendkívül okos, művelt, más tekintetben még józannak is mondható személyiségen. Megragadja azt a hajszálvékony fonalat, ahol a szexuális irányultság majdnem bűnözésbe csap át, de még megmarad a következményekkel számolni nem tudó vétlen vétkesség oldalán.

 

.

A Rotary Irodalmi Díjról

 

A Rotary Irodalmi Díjat a Budapest-Tabán Rotary Club  alapította 2008-ban. Az elismerésben az a könyvhéttől-könyvhétig, magyar nyelven megjelent, eredeti irodalmi alkotás – regény, novella, verseskötetet – részesülhet, amely magas irodalmi értékén túl, leginkább kifejezi a Rotary eszmeiségét. A díj nyertese egy emlékplakettet és három millió forintot kap. A díj odaítéléséről kuratórium dönt felkért zsürorok javaslata alapján. A kuratórium elnöke Sumonyi Zoltán költő, író, a Magyar PEN Club elnöke, tagja Gömöri György Londonban élő magyar költő, a Cambridge-i egyetem professzora, és Ilia Mihály irodalomtörténész, a szegedi egyetem professzora.

A zsőri tagjai irodalommal hivatásszerűen foglalkozó, nem könyvkiadóknál dolgozó szerkesztők, kritikusok. A grémium névsora titkos, a felkérés külön-külön történik, így a zsürorok sem tudnak egymásról. A három legtöbb jelölést kapott szerző nevét a rendezvényt megelőző sajtótájékoztatón hozzák nyilvánosságra, a végső győztes a három jelölt közül kerül ki. A RID költségeit, a Rotary Magyarország, a Rotary Irodalmi Díj Társaság  tagjai és az irodalmat fontosnak tartó magánszemélyek, vállalatok adják össze. Sem az Alapítvány, sem a Társaság nem vár és nem fogad el támogatást állami vagy politikai szervezettől. A RID szervezését és lebonyolítását a Rotary Klub Tabán Közhasznú Alapítvány végzi.

A RID 2008 díjazottja: Lator László (Az egyetlen lehetőség – verseskötetet). A RID 2008 Jelöltjei, akik Rotary Elismerésben részesültek: Schein Gábor (Bolondok tornya – verses regény), Závada Pál (Idegen testünk- regény). A RID 2009 díjazottja: Darvasi László (Virágzabálók – nagyregény). A RID 2009 Jelöltjei, akik Rotary Elismerésben részesültek: Boldizsár Ildikó (Királylány születik – mesekönyv), Balázs Attila (Kinek Észak, kinek Dél – történelmi regény). A RID 2010  díjazottja: Szilasi László (Szentek hárfája). A RID 2010 Jelöltjei, akik Rotary Elismerésben részesültek: Ferencz Győző (Szakadás) és Garaczi László (Arc és hátraarc). A RID bekerült a hazai kulturális és társadalmi köztudatba, eseménnyé lett, s az elmúlt négy év alatt a legelismertebb civil irodalmi elismeréssé vált.

A Rotary a világ egyik legnagyobb, több mint 100 éves civil szervezete, 211 ország 34.000 klubjában mintegy 1,2 millió rotarista végez önkéntes, önzetlen munkát és segít, ahol tud. Az ENSZ alapokmányának létrehozásában 49 rotarysta vett részt. Ma is állandó képviselő ül – tanácskozási joggal – a világszervezetben. Tagjai a társadalom és a gazdasági élet minden területét képviselik. Nemzetközi szinten végzett elkötelezettsége a béke és konfliktuskezelés, a gyermekbénulás – a Polio Plus felszámolására 555 millió dollárt gyűjtöttek – , az analfabetizmus elleni harc, s a tiszta víz, az oktatás és az egészségügy minden ember számára elérhető minimális feltételeiért folytatott küzdelem. Jószolgálati tevékenységre az elmúlt 60 évben több, mint 2,4 milliárd USA dollárt fordított, amely összeget a Rotary klubok gyűjtöttek össze támogatóktól. Kiemelt feladata az egyes országokban – a nemzeti projekteken túl – a klubok közvetlen környezetében élő támogatásra szoruló társadalmi rétegek sorsának figyelemmel kísérése, segítése. Tavaly több mint 200 millió USD adományt költöttek a világ rászorulóinak megsegítésére. Magyarországon 1925-ben alakult az első klub. Eszmeisége gyorsan terjedt. Olyan kiváló szakemberek csatlakoztak tagjai sorába, mint Szent-Györgyi Albert. Hazánk – 2007. július 1-je óta – önálló District, 46 klubban 1044 fő vállal jószolgálati feladatokat.

 

 

Lovas Ildikó: A kis kavics

 

 

Aki pontosan tudja, mennyit kockáztathat mások életéből, az legyen politikus, erre a témára írtam néhány cikket, túlságosan személyesre sikeredtek ahhoz, hogy a pályámat jó irányba befolyásolják, akkoriban még nem volt divatos a padlástörténelem-féle szemlélet, mivel már régóta nem dolgozom a szakmámban, nem is érdekel az egész, de megnyugvással tölt el, hogy nem jártam rossz irányban, csak túlságosan korán kezdtem hozzá, a világnak abban a részében korán, ahol élek. És talán túl fiatal is voltam. Ez ugyanis akkoriban történt, amikor már beláttam, hogy nem leszek színházi kritikus, de még élt bennem a remény, hogy újságíró leszek, amihez nyilván túl sok köze volt annak az idős történésznek, akivel életem első beszélgetését készítettem, és aki olyan gyönyörű ajánlást firkantott a magammal cipelt, rongyosra olvasott, általa írt könyvbe. Közben vagy előtte háború is volt, Európában a második világháború után az egyetlen.

 

,,És amikor vége lett, és már a mutatóujjukat rázogatták, amelyikkel meghúzták a ravaszt, a lovak mind megugrottak ijedtükben, és akkor a vezetőjük odament hozzájuk és csúnyán káromkodott, és levette a kalapját, hogy a képükbe csapjon vele. Nem is takarták le őket, még csak egy-két szót sem mondtak el felettük, ha csak azt nem veszem, hogy az egyik azt mondta, nyugodtan állíthatják majd róluk, hogy egy lövöldözés során hagyták ott a fogukat, hiszen lőni csakugyan lőttek. Mire egy másik nevetett, aztán odamentek a tűzhöz és lepisálták, aztán fölültek a lovukra és továbbmentek. Föl sem tudom fogni, miféle helyre kerültem, ahol az emberek csak így leöldösik egymást.”

 

Ami nem érdekel, az a szakmai előrehaladásom, valami munka mindig akad, kielégületlen testem jól alkalmazkodik az új kihívásokhoz, lefoglal a teljesítési kényszer, rövidebb-hosszabb időre elfeledkezem Lincolnról, aztán egy éjszaka, amikor nedvességben úszva ébredek, megmagyarázhatatlan, ám biztosnak vélt tudással arról, hogy percekre sem fog rám lelni a boldogság, s ettől riadt, nyüszítő állattá változom, lámpát kell kapcsolnom, hogy ne fojtsam meg magam, ne ordítsak, akár egy feladat nélküli férfi, ne zokogjak, akár egy védtelen nő, egyik sem vagyok, ilyen éjszakákon szokott eszembe jutni Lincoln, biztos tenyere, amiben saját sorsát látva is tudta, csak előre lehet menni, csak vágni át a holtakon, utat vágni a vérében fürdő ország mindennapjaiban, lassan haladni, de biztosan.

 

Ez az egyik dolog, amire hiába tanítottak, sehogyan sem voltam képes megjegyezni, miként lehetne lassan és biztosan haladni, az én fejemben a haladással az azonnal kapcsolódik össze, igazából mindennel, mintha csak ezt az egyetlen szót ismerném, türelmetlenség, eredmények, világos feladatokkal, azonnali megoldásokkal. Fekete és fehér, elefántként ezt a két színt ismerem. Persze, az élet nem fekete és fehér, a dolgok benne nem ilyenek. Nem a vagy-vagyok uralkodnak, hanem az ések, ezzel együtt a belenyugvás, beletörődés, bölcs elfogadás.

 

Az ezzel a ténnyel való szembesülés engem rendkívül későn ért utol. Pontosan akkor, amikor megláttam a hullát, akit az iskola padlásán találtak, megláttam, miközben szállították volna el, lecsúszott róla az anyag, amivel beborították. Azóta töltöm a mindennapjaimat az élettel. Együtt töltöm a napokat az élettel, nem a sajátommal, arról már régen letettem. Másokéival, pillanataikkal, hangulataikkal, reményeikkel, váratlan hangulatváltozásaikkal, de különösen a halálukkal, különböző halálnemekkel, öngyilkosságokkal és erőszakos halálokkal, anyagyilkos és politikai merénylő életével és az általa okozott halállal, akár egy kukkoló, kívülálló, magányos szemlélő, akinek az örömből a mosoly látványa jut, a bánatból a tekintet távolsága, az érzésből a lehetőség, a soha meg nem valósuló. Elég hosszú ideje csak ezt csinálom, fák mögött az árnyék, napsütésben a fehér bőrű remegés, esőben az ázott haj illata, hóban a pillán remegő vizesség. Soha nem igazán jelen, noha erőteljes akarással, fehér-fekete figyelemmel, akár egy késői és lássuk be, amatőr őgyelgő a peripatetikus iskolában, ahol ha vizsgázni kellene, rendre megbuknék, vizsgázni mindig az életből kell, nem elvekből és retorikából.

 

Az életelvem tehát az volt, hogy a dolgok vagy fehérek, vagy feketék, a jóval szemben a rossz áll, a becsülettel szemben a becstelenség, az őszinteséggel szemben a hazugság. Ez utóbbi nagyon fontos volt nekem, mert nem tudok hazudni, rendkívül sokat beszélek, így mindig elszóltam magam, ha hazudtam, ezen kívül pirulok, hevesen ver a szívem és lesütöm a tekintetem, nem kell Robert de Niro alakította ex-ügynöknek lenni ahhoz, hogy lássék: hazudok éppen. Ráadásul, ha nem így van, akkor pedig elfelejtem, mit hazudtam. Erről tehát letettem tízéves koromban. Befejeztem a hazugság alkalmazását, maradt a fekete vagy fehér, á vagy bé, nyögjed már ki, legyél túl rajta, ne lacafacázzunk itten. S így éltem az életem, nyilván ezért is kerültem kívül a sajátomon, senki nem gondolhatja, hogy ez normális, magam sem, beláttam. Egy idő után az ember belátja, hogy alkalmatlan a saját életére. De azért furcsa, hogy ehhez egy, a nyári melegtől összeaszott fejő öngyilkos (már elhiszem) vezeti rá. Bár nem rögtön, hanem fokozatosan, lépésről-lépésre.  

Ezt már tudod, tanúja voltál.

 

Kivont kardként járok a világban. Damaszkuszi acél, mondanám, de csak valami gyöngécske bácskai, időnként köszörűshöz vihető, élezhető, vércseppektől szennyezett. A kard vág, suhint ide-oda. Fekete, mondja, suhint. Fehér, mondja, suhint. Tévedés ne essék, a vér a sajátom, a kard bennem van, röntgenre ha mennék, kimutatná. Itt van ez a nő, bensője összeszabdalva, lelke már nincs, csak véres cafatok, mintha disznótor, csirkevágás lett volna benne, mert folyton öli a kard éle, ha kiderül, nem fekete, nem fehér. S hát akkor mit lehetne tenni? A kedves sorozataim, filmjeim mellett zongorazenét hallgatni. Biztonságos, fekete-fehér, egyértelműen az, mégis bejárja a csodákat, amikre az élet, a nem-fekete és nem-fehér élet képtelen. A lenyomódó billentyűkbe kapaszkodom a fülemmel, amit már régen becsuktam, akaszkodom a szememmel, amit már régen lehunytam, nem termelődnek könnyeim, fizikai adottság, túl világos hozzá a szemem, a szivárványhártyám, persze, ha sírok, akkor igen, de miért tenném? Ahhoz közel kellene kerülnöm az életemhez, de erről már beszéltem. S mégis, amikor zongorazenét hallgatok, mintha megérintene valami abból a rég feladott vágyból, hogy összehozok mindent, kerekre szabom, testemmel varrom kerekre az életem, harmóniákkal töltöm meg, fekete és fehér, mély és magas hangokkal, sikollyal és dörmögéssel, öleléssel és eltolással, kitárulkozással és befogadással, szorítással és ellágyulással, elkerekülő szemmel, akár egy amatőr őgyelgő, aki pillanatokra megpihen, s azt hiszi, örökre. Aztán újra elér a csönd, a hallgatás, a kardom ideje, elhallgatnak a billentyűk, mégsem járhatunk zongorával a lelkünkben, noha van erre irányuló feszülés. Egyre kevesebb vagy egyre több, az évek múlásával, azt hittem, egyre kevesebb, de úgy tűnik, fordítva van ez, nem is fordítva, hanem másként: a kevesebb lesz a több. Az időnk kevesebb, a feszülés több, a kizárulás több, a mások hangulatváltásainak, mosolyának figyelése, rezdüléseinek követése kevesebb, a tőlük való szenvedés több. Amikor utolért az ezzel való szembesülés, akkor értettem meg, hogy az élet nem fekete és fehér, nem vagy-vagyokból áll, hanem ésekből, de már késő volt, túlságosan messzire mentem, nem maradt szabad kapacitás a lelkemben a bölcs belátásra, a belenyugvásra, a beletörődésre. Ülök saját csendemben, árnyék vagyok a fák mögött, fénytelen remegés a napsütésben. Cafatos lélekkel, széttrancsírozott állatként nyüszítenek benne a napok hordalékai, ugyan ki dönthetné el, fehér-e vagy fekete? S mi az igaz, mi a hazugság, mi a becsületes, mi a becstelen. Válaszaink pedig nincsenek. Úgy halunk meg, hogy a legfontosabbra nem találjuk meg a választ. A kérdés mégis az, keressük-e? Visszakeresünk-e, talán a gyerekkornak abba a pillanatába, amikor még úgy hittük, lehetséges a teljesség, hogy addig kell mennünk, akár világgá futnunk, míg be nem bizonyosodik, hogy a világban rend uralkodik, a fekete és fehér megbonthatatlan, tökéletes egysége. De hát mi értelme van ennek? Mi értelme van arra tenni fel az életet, az élet egy részét, hogy a semmi szélén billegve értelmet, bátorítást és magyarázatot keressünk mindarra, ami megsemmisíti a fekete és fehér tökéletes egységét és tanulságok nélkül szabálytalanságokra tagolja…

 

,,Fekete és fehér, elefántként ezt a két színt ismerem. Persze, az élet nem fekete és fehér, a dolgok benne nem ilyenek. Nem a vagy-vagyok uralkodnak, hanem az ések, ezzel együtt a belenyugvás, beletörődés, bölcs elfogadás.

 

Az ezzel a ténnyel való szembesülés engem rendkívül későn ért utol. Pontosan akkor, amikor megláttam a hullát, akit az iskola padlásán találtak, megláttam, miközben szállították volna el, lecsúszott róla az anyag, amivel beborították. Azóta töltöm a mindennapjaimat az élettel. Együtt töltöm a napokat az élettel, nem a sajátommal, arról már régen letettem. Másokéival, pillanataikkal, hangulataikkal, reményeikkel, váratlan hangulatváltozásaikkal, de különösen a halálukkal, különböző halálnemekkel, öngyilkosságokkal és erőszakos halálokkal, anyagyilkos és politikai merénylő életével és az általa okozott halállal, akár egy kukkoló, kívülálló, magányos szemlélő, akinek az örömből a mosoly látványa jut, a bánatból a tekintet távolsága, az érzésből a lehetőség, a soha meg nem valósuló”– olvashatjuk A kis kavics egyik elbeszélőjének vallomását, miért kezdett nyomozni egy bácskai kisvárosban, amikor egy hullát találtak az iskola padlásán. S ez a sokrétű, krimiszerű nyomozás hogyan találkozik Leni Riefenstahl, a híres német filmrendezőnő sorsával, aki művészetével kiszolgálta a náci rendszert – nos, ez csak a könyv egyik rejtélye.

 

Lovas Ildikó regénye filmszerűen pergő, rendkívül gazdag és az olvasót mindvégig feszültségben tartó olvasmány. Mint egy igazi krimi.

 

 

 

Forrás:

litera.hu

nol.hu

 

Fotók:

litera.hu

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:38 :: H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1146 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva