Nem operabál volt, mindössze egy egyszerű, rendkívüli értéket magában hordozó, cigányzenére nótázó, magyar operaénekes tiszteletére cserélték le Jánosék uniszex egyen farmerüket és kockás ingüket, hozzájuk kevésbé illő öltözékre.
Különleges csemege volt, sivatagban, oázist varázsoló esemény. Nem olyan, mint az összes többi -az évad részeként- 8-10 sima-egyenes darab. Mi az a koppinthatatlanul, asztal sarkán is alig számolható különbség, ami az amúgy látási viszonyok szempontjából a legtökéletesebb élményt nyújtó nézőtér és a kis rekeszekre szeletelt, látási viszonyaiban korlátozottabb, de az eseményhez kimagaslóan méltóbb páholy között van?
Az első emeletre vett jegyet, jobbról a másodikba. Még arra is ügyelt, hogy biztosan elől, a korlátnál legyen a helyük és nem a mögöttük kéklő plüssbe bújtatott, lentről nagyon csinos, aranyozott domborművek mögé rejtett, kényelmetlen és látási viszonyokra alig alkalmas, szinte gyalulatlan, zöldellő deszkájú lócán. Bementek, a szépséges padlócsempéjű előtérből, helyet foglalva. Hogy jobban lássanak, a korlátra könyököltek, talán színházban nem túlzott ildomossággal, amikor felgördülő függöny mögötti, hatalmasnak nem nevezhető színpadon a zenekar elé beállt a jól ismert magyar, mélységesen basszus operaénekes.
Nem özönlöttek a magyar színi világ jelesei csomóstól arrafelé, ezért volt olyan ízzitóan kimagasló esemény. Néhány szót intézett viccesen a közönség felé a termetes, vékonytól messze álló férfiú, ahonnan következtetni lehetett ismeretek híján is, hogy nem a tenor hang hajlított erőssége propellerezik ki irigylésre méltóan nyugodt énjéből. Ám valami nem várt dolog történt. Odaintett a bandának, majd a kotta legalsó vonala alatt öt, hat segédvonallal, elkezdett kimondhatatlan mélységű basszus hangon, tökéletesen énekelni. Nem hiszem, hogy volt a teremben aki a „legmagasabb” kiénekelt kottajegyet is -kínvallatásra akár-, de ki tudta volna adni.
János, nem létező szemüvegét előbb kiguvadt, meglepett szemei dobták a nézőtérre hangtalanul, majd beindult a lavina. Utoljára a katonai eskütétel alatt, fegyverrel tisztelegve kapta el a röhögőgörcs, mikor az ezredparancsnok méltóságteljes elhaladásában hasra esett, előtte. Akkor a rekeszizmok és pofazacskó rángását, egész testéből, torz tükör figurájába vijjogó nevetést, a folyamatos „börtönbe jutok, börtönbe jutok, börtönbe jutok” stimuláló szavak szuggesztív ismételgetésével oldotta ki.
Ám itt nem volt ekkora tétje a dolognak, ezért bármennyire is igyekezett merevíteni tudatát, a -pufogó röhögést érzékelő- kiváló énekes meg nem sértésére, valamint az őt nagyító alá vevő közönség jelentős részétől, nem tudott saját presztízsét védelmező álarc mögé bújni. Előbb az orrát fogta be, majd a száján folytatta, maga által sem kívánatos pufogását. Mély volt nagyon az a hang, de már rég nem attól röhögött, sőt az első pillanatban sem. Olyan kínröhögésbe vitte a gombnyomású terepasztal, amint tizedikesen, Lali padtársa beszólására reagált, csak akkor még zavartalanabbul.
Mikulás nap volt és Lali megjegyezte.
– Ma van Mikulás!
– Tényleg? December 5.-ke van.
– Este jön a krampusz!
Ettől mind a ketten a padjukból kezdtek el előbb rezegve, majd lefolyva röhögni. Az angol tanárnő a mai napig nem tudja -ha él még-, hogy nem rajta röhögtek végig 50 percet, csak megállíthatatlan kínröhögés áldozataivá lettek.
Most orrát, száját is befogta már, de rázkódott a teste, követelte a lélegzést. Negyed órás kínlódás után hagyta el a páholyt, „mindjárt jövök drágám” vonagló jajgatással párjának és másoknak örömére, kilépett. A folyosón az ablak mellé állt, belekapaszkodott a zöld fal redőibe, csapkodta magát és teli tüdőből röhögött. Könnyei patakzottak, egyre rosszabbul érezte magát. Nagyon szeretett volna már nem röhögni. Tudta, hogy nincs min és ettől még jobban röhögött. Hártyaszerű, nagy, szájat tátó pontyokat látott repülni az utcán épp vele szembe, mikor egy kétes szépségű, színházhoz lankadatlan hűséget esküdött takarítónő vállon ragadta.
– Ne zavarja az előadást, vagy tűnjön el!
– Na de itt a folyosón vagyunk, hallótávon kívül – nyökögte hebegve.
– Csakhogy kérem az ajtók alig szigetelnek, a nézőtéren annyit hallanak, hogy valaki torkaszakadtából röhög. Gondoljon a művész úrra! Jöjjön! – és belökte a művészlejáróba. – Röhögje ki magát és menjen vissza. Ha nem tudja magát kókadt pálma fonnyadt levelére lankasztani, úgy kivezetem. Itt nem tud kimenni, zárva van, majd a főbejáraton, ha már röhögni jár színházba.
Visszatántorgott és szenvedett tovább. Nagyon szeretett volna nem röhögni, annyian látták. Ha mindössze atlétába öltözött volna, öltönykabát helyett, sem szégyenítette volna jobban. Ropogott a gerince!
Valahogy véget ért az előadás és a kiváló, nagyokat szuszogó basszus basszus elcsendesedett. A közönségnek szuggesztív tekintettel mondott búcsút, a zenekarnak beintett és elkezdte énekelni.
„Nádfedél, faluvég,
jaj, hazajutok-e még?
Vár otthon reám az édesanyám
és visszavár szép magyar hazám.”
A kakasülőn egy lány felsikított, olyan magánkívüli, eksztatikus állapotba esett, amin János már nem nagyon tudott meglepődni. A végigröhögött szenvedés után, valami belső kényszertől vigyázzba vágta magát. Előbb mögötte, majd a szemközti páholyok dundi domborművei előtt csücsülők, aztán az egész nézőtér felállt és megdermedt. A röhögést kiváltó, röpködő halálfejek eltűntek. Megnyugodott, mint mindenki és a könny már egész más -a színésznek, a teljesítménynek, a dalnak és valami nehezen megfogalmazható, belső felemelő- parancsnak, szavakba nem önthető mélységes, akarattalan visszajelzése lett.
Legutóbbi módosítás: 2011.11.28. @ 19:00 :: Boér Péter Pál
