Czirják Gergő : A fekete macska

 

 

Ismertem egy férfit, aki mindig fehér inget viselt.

Hazafelé rend szerint betértem a Kossuth utcai kávézóba. ? is oda járt.

Messzir?l éreztem a friss es? szagát a ballonkabátján. Vékony, barna cigarettát szívott, olyan szivar jelleggel. Sohasem beszéltünk addig az estéig.

Mikor beléptem a helyre, felakasztottam a kabátom az üvegajtó mögötti fogasra, rápillantottam a pult el?tt guggoló székre, hogy szabad-e, és helyet foglaltam.

– Kérek egy rumot és egy sört. –mondtam majd kicsaptam az aprót a pultra. A pincér arca lenéz? kifejezést öltött  a fémpénz csörömpöl? hangja hallatán. A zongorista játszani kezdett a terem végében. Amolyan kellemes, jazz ütemeket ütött, szelíd, de mégis makacs zenével vágta szét a füstöt a teremben. Mögötte ült a férfi, fehér ingjében. Mikor hátrafordultam, hogy vessek egy pillantást a zongorára, a férfi megszólított.

  – Héj, te. Gyere csak ide, ismer?snek t?nsz nekem.

  – Biztosan összekeversz valakivel. – feleltem, s kortyoltam az italomból.

Mire letettem az üveget a férfi mellém vágódott, intett a pincérnek. Egy sört  ide és a barátomnak is. –mondta, én meg túlságosan le voltam égve, hogy visszautasítsam.

  – Jól vagy, barátom? Jól megy sorod? – kérdezte, s mereven figyelt, miközben alkoholtól ellazult száját próbálta becsukni.

  – És te ki a fene vagy, hogy… – itt az alkohol és a kávézó fullasztó leveg?je belém fojtotta a szót.

A férfi er?sen koncentrált, láttam a tekintetében, hogy mondani akar valamit, de nem felelt. Ültünk egymás mellett és iszogattuk a sörünket.

Cigarettájából úgy szállt a füst, mintha soha nem érne véget. A szelíd bárjazz tovább kúszott a teremben. Pár perc hallgatás után  újra megszólalt.

  – Hogy vagy, barátom, szépen élsz? – kérdezte,  közben érdekl?d?, mégis er?ltetett mosolyt vett fel.

Fáradtan felé fordultam s miután a cigaretta füst komótosan elvékonyodott el?ttem, belementem a játékba.

  – Remekül érzem magam, köszönöm. –  válaszoltam, s hatalmas álmosollyal nyugtáztam felé, hogy nincs is jobb annál, mint mikor egy ?rült fazonnal beszélgethetek munka után.

  – Remek, remek. –mondta és úgy vigyorgott, azt hittem még ölelésre is sor kerül.

  – Nem vagyok ?rült, ne félj, csak kicsit megtréfáltalak. Ne haragudj, a nevem Áron.

Miután felocsúdtam a férfi drámaian balfék szerepét?l, bemutatkoztam.

  – Én Kornél vagyok, örülök. –mondtam, miközben próbáltam felkészülni barátom újabb meglepetésére.

  – Muszáj volt kiderítenem, hogy te is olyan savanyú ürge vagy-e, mint azok többsége, akik ide járnak. Láttalak már itt párszor, a közelben laksz?  kérdezte, majd elrakta a pulton felejtett pénztálcáját.

  – Igen, itt lakom nem messze, pár sarokra. – rágyújtottam. Mikor csillapodott a füstfüggöny, megláttam az arcát, de már valaki más köszönt vissza rám. Volt valami misztikus a tekintetében.

  – Hiszel a sorsban, Kornél? –közben a háttérben elhalt a zene, s felt?n?en nagy csönd lett.

  – Tényleg ezt a kérdést akartad feltenni nekem? – kérdeztem vissza meglepetten.

  – Igen, ez egy egyszer? kérdés, hiszel-e a sorsban. – a férfi ekkor már nagy izgalommal vette tudomásul, hogy szokatlan kérdése tudatlan fülekre talált, és mondhat nekem valami újat.

  – Azt hiszem. – feleltem s ránéztem az üvegemre, már nem volt sok benne.

  – Ez nem válasz. Mi az, hogy azt hiszed? Tudnod kell.

  – Gy?zz meg, hogy higgyek benne. Látod, mennyi  van még az üvegemben? Mikor kiürül, felállok és kisétálok innen. Addig van id?d. 

Még órákig beszélgettünk. Az italom végül nem fogyott el, talán azért, mert már meleg volt, de még inkább azért, mert érdekelt a története vége.

A kávézó vendégei lassan mind felszívódtak. A zongorista változatlanul büszkén, de már annál hamisabban játszott hangszerén, mígnem feladta.

Záróra. A pincér felénk intett, meglobogtatta fehér kend?jét.

  – Mennünk kell. – mondta a férfi beletör?d?en, s magához vette hatalmas ballonkabátját.

Kisétáltunk a kávézó elé. Zuhogott az es?. A férfi felrakta kalapját, majd kezet nyújtott.

  – Szevasz, barátom, holnap ugyanitt? – kérdezte s mereven belenézett a szemembe dzsentri kalapja alól.

  – Ahogy mondod, holnap ugyanitt. Várj csak. Van valami, ami nem hagy nyugodni. Áruld már el, miért viselsz mindig fehér inget?

Kezet fogtunk, vártam a választ. Az es? meredeken, szúrós cseppekben hullt alá a betonra. Az utcai lámpa úgy világította meg, mintha a felh?k kristály függönyöket hullatnának az égb?l. Kés? éjszaka volt már.

Ahogy éreztem a férfi er?s kézfogását, szinte már láttam a nyelvér?l legördül? szavakat is.

Hirtelen egy szénfekete macska jelent meg az utca közepén. Árnyéka foltokban rajzolódott ki a nedves aszfalton. A férfi fürkész? szemekkel meredt az állatra. A macska megdermedt, farkasszemet nézett a férfival. Pár másodperc múlva fújt egyet, s elt?nt az éjszakában.

Addigra a férfi is hátat fordított s elsétált.

Másnap munka után betértem a kávézóba. Felakasztottam a kabátom az üvegajtó mögötti fogasra, ránéztem a pult el?tt várakozó székre, leültem. Egy rumot és egy sört kértem, majd kiraktam az aprót a pultra. Mikor a pultos a markába söpörte volna a zsetont, a férfi levágta magát mellém s így szólt.

  – Hagyja csak, majd én fizetem.

Fekete inget viselt.

 

Ismerek egy férfit, aki mindig fekete inget visel.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Czirják Gergő