Blitzer Csaba : Bennem élsz

Nyomtatás

1.
Kutat fúr szívem kemény talajába,
dohogását dobogásom csitítja.
Erekt?l duzzadó folyón a gálya
lüktet? koszorúm búbaja, kínja.

Robbanó motorom gyújtja dinamit,
pokoli h?ségben nekivetk?zhet.
Tágas csarnokában keres valamit
a t?z? sivatagban nyüzsg? tömeg.

Úttalan d?nék közt oázist keres,
mint gyermek, ki el?tt a bet?leves,
s végre ott van a kezdet a kanálban.

X jelöli meg az elrejtett kincset,
de a kijárat valamiért nincs meg,
bóklászik lelkem labirintusában.

2.
Bóklászik lelkem labirintusában,
anatómia itt semmit sem érhet,
lépj át a tapétafalakon bátran,
hajbókolva enged majd át téged.

Eme szobámban légy takarítón?m,
legyen tiszta, mint szemed csillogása.
Ne nézz rám szigorún, inkább esend?n,
lelkiismeretem mélyre van ásva.

Érintsd meg falát, de ne soká maradj,
mezítláb, óvatos léptekkel haladj,
kristálypoharam is er?sebb nála.

Agyalnál rajta, hogy került ez ide,
Sietsz hát csak tovább, gyorsan, ízibe,
Elmém rejtekében ?rlángot látva.

3.
Elmém rejtekében ?rlángot látva
lépsz labirintusból kusza örvénybe.
Azt hiszed, magyarázatot itt hátha
találsz ezernyi talányra… törvényre.

De csak rólad szól minden gondolatom,
te vagy eme gép mozgató rúgója.
Zavarodat zavarommal oldhatom,
s habkönny? testeddel d?lsz rá fúródra.

Léket vágsz, fusson ezernyi gondolat,
mely rólad szór szét millió bókokat,
s mi is az én óhajtott nagy vágyam. – óhajtott vágy. Harcképtelen öregurak vágyhatják a vágyat, az óhajtott jelz?t le kellene cserélni egy találóbbra. 

Permetez az ég, bókok az es?ben,
édes nektár csepeg reám, miközben
végigsimogatja arcomat lágyan.

4.
Végigsimogatja arcomat lágyan,
nem akadálya hanyagolt borostám.
Durva sz?rszegély az én er?s váram,
de simításod ölel? borostyán. – simogatja, simításod – ne duplázz. A második lehetne pl. érintésed. 

Pír ül ki arcom sápadt szegletébe, – megint ismételsz. 
hintaszékében ringatózik, lüktet.
Fel-feltekint a fénylyuggatta égre,
éget? fájdalmat holdfénnyel szüntet.

Hegyorom orromról síugrást végez,
sötétben ér el állam szegletéhez, – ezt a szót is ell?tted fentebb. 
fekete függönyként szempillám lebben.

Ébred? ráncaim altatja újra,
feneketlen, sötét pórusom kútja,
szememmel látná magát szívesebben.

5.
Szememmel látná magát szívesebben,
megtudná, mi az, mi ennyire vakít.
Látnád már végre a gyógyírt a sebben,
amit saját körmöd mélyebbre hasít.

Könnyet termelnél butaságod látva, – nem nagy hiba, inkább csak jelzem, hogy ez a szó már szerepelt fentebb rímben. 
elhintenéd azt a remény talaján.
Farkasszemet látsz, s hivalkodó páva
ezernyi szempárja fáradt karaván.

Sebzett angyal képében e vízió,
bár elmédben ez otromba víziló,
tükröm nem hazudik, a világ galád.

Nem elég homokba dugnod a fejed,
a sivatagban már alig kapsz helyet:
fúrt kútja mélyér?l hallgatná magát.

6.
Fúrt kútja mélyér?l hallgatná magát,
lélekharang kondul meg lent a mélyben.
Mint haldoklóért imádkozó család,
összekulcsolt, remeg? kéz a kézben.

Kinyújtanám hozzád gyenge karomat,
lelked húzódzkodik, mélyre süllyedtél.
Egy remény sz?tte kötelet adogat
a bódító lehelett?l fülledt tél.

Felfelé hívogat pislákoló fény,
vak elemlámpa, vagy múló tünemény,
oly távoli és oly elérhetetlen.

Valami más kell, ami irányt mutat,
mi megtölti a feneketlen kutat:
torkom hárfája hangzik fel a csendben.

7.
Torkom hárfája hangzik fel a csendben,
falát reszelte már számtalan átok, – a hárfának nincs fala. Húrját? 
Neved ejtése cseng?szó az éjben,
vakon megbízom, ha nyomodban járok. – mit bízol meg? 

Invitálhat jobbra sok-sok apró nesz,
balról suttog nekem sok szerelmes szót. – a sok-sok-at számosra lehetne cserélni. 
Marasztal királylány, grófn?, baronesz,
tündéri ajkad mond dó-ré-mi-fá-szót!

Fülellenz? kéne, hogy ne halljak mást,
csak ezt a mámorító, csodás varázst,
sz?ztiszta lelkének lobogó dalát.

Pengetest? szavakat nem dobál rám,
szép emlékeket hoz egy aranytálcán,
barátfülemben ? a legjobb barát.

8.
Barátfülemben ? a legjobb barát,
húzd meg fülcimpám, ha nincs is névnapom, – megint ismételsz. 
hadd halljam jobban az angyalok karát,
gyarapodjon velem isteni vagyon.

Tágas az égbolt és kevés a felh?,
vattapamacsok kelnek öntudatra.
Türelem… ne lépj rá, várd meg, míg feln?,
a mennyek tengerén félve indulna.

Kevés a sziget, s a tenger végtelen,
maradj még, kérlek, maradj itt még velem,
engedd, hogy kertemben rozmaring éljen.

De eldobsz magadtól reményt és hitet,
éjjeli pihen?d lakatlan sziget.
Magánya fekete rózsa az éjben.

9.
Magánya fekete rózsa az éjben,
letépném én, de nem enged magához.
Hazug szirmait táplálja a szégyen,
hamis istenhez boldogságot áldoz.

Gyümölcseidet a kétely rágja át,
hamvas b?rét hanyagság pora fedi.
Nem várja tovább a kérdés válaszát,
a remény csírája nem hajt ki neki.

Vakság-e ez, vagy csak hályog van szemén?
Hisz ott tükröz?dik rajta az erény.
Szeretetemért is tiéd az érdem.

Ne legyél fest? önismeret nélkül!
A homályos énképbe beleszédül,
tükörképe éget, lángol szívében.

10.
Tükörképe éget, lángol szívében,
hamis válaszok hamis prófétáktól.
Mondd meg hát, ki a legszebb a vidéken?
Bolond: holtak közt él? szívet gyászol.

Fuccsot mondasz ászokkal a kezedben,
kinyújtott karjaid homályba vesznek.
Szemedben én a nyugalmat kerestem,
de szaporán pislogsz, nem maradsz veszteg.

Butuska fejed temeted tenyérbe,
s a tisztán látás hófehér reménye
bomlik szét lassan bemocskolt penésszé.

Orra hegyénél még a hegy sem lát tovább,
keresi vaksága el sem bújt okát,
pedig még csak körül sem néz eléggé.

11.
Pedig még csak körül sem néz eléggé.
Orrod hegyénél is közelebb vagyok,
hogyha a lelked lelkemet elérné,
látnád, a nap milyen fényesen ragyog.

Ebédelni készül reggeli fánkból,
szunnyadó felh?b?l jókorát harap.
Két ásító hegynek csendesen átszól:
„Béleljetek völgyelt, ott fekszem hanyatt.” – béleljetek völgyelt?! 

Ígéreted száll beteljesületlen,
Majd szülte szárnyak elkeseredetten…
Bénítja el ?ket nyugtató oldat.

Múlt b?nei oszlanak avar alatt,
Szirmok hullnak el és új rügy fakad.
Hisz hol van már az a tegnapi holnap.

12.
Hisz hol van már az a tegnapi holnap,
múlt és jöv? mába olvadt össze.
Felejtsd el mikor, és azt is, hogy hol vagy.
Óceánon túl, ?r mélyébe jössz-e?

Hintód lesz ostorcsapásokkal bélelt
hátam, s bár nincs ki mind a négy kerekem,
göröngyös úton, s napsütötte érlelt
sz?l?fürtök borította hegyeken

viszlek királyságod k?sziklájához,
hol cserepes ajkam száz b?nt feláldoz, – ajkam b?nt áldoz? Ez a kép nagyon sántikál. 
csúnyát a szépnek és rosszat a jónak.

Egy pillanatra néz fel csak az égre,
s döbbent tekintettel veszi észre:
el?tte már egy palotát vakolnak.

13.
El?tte már egy palotát vakolnak,
Kelemen önmagát falazza bele.
Bástyáim nem állnak ellen a csóknak,
nyílik a kapu, gyógyul lelkem sebe.

Gyenge karjával öleli a bástyát, – ismételsz. 
tekintetével ?rzi a falakat.
Ágyúim dörgését szavai váltják,
s tornyon fészkelnek hófehér madarak.

Várbörtönb?l szabadítja ki szívem,
hadd doboghasson tenyerében híven,
váljon bástyából lovaggá, vezérré.

Az élet tábláján királyn?m legyen,
senkivel nem osztozhat eme kegyen…
Bennem válhat csak maga is egésszé.

14.
Bennem válhat csak maga is egésszé,
mint filmkockák forró vetít?gépben.
Bennem élsz, szívem, lelkem veled élné
hétköznapjait, s csak tiéd az érdem,

hogy marionettként mozgatod kezem,
ha megbotlik lábam, te szülsz egyensúlyt.
Ajándékodról sosem feledkezem,
szerelmem, mi neked vigasztalást nyújt,

ha kétely szövi át gondolataid,
s lebontják hited tartó oszlopait,
nézz belém mélyen, a szememen is túl.

Lásd meg a képet, mit festettem rólad,
születésedre készült el utólag,
ecseted felett szerelmem lett az úr.

Mesterszonett:
Kutat fúr szívem kemény talajába,
bóklászik lelkem labirintusában.
Elmém rejtekében ?rlángot látva
végigsimogatja arcomat lágyan.

Szememmel látná magát szívesebben,
fúrt kútja mélyér?l hallgatná magát.
Torkom hárfája hangzik fel a csendben,
barátfülemben ? a legjobb barát.

Magánya fekete rózsa az éjben,
tükörképe éget, lángol szívében.
Pedig még csak körül sem néz eléggé.

Hisz hol van már az a tegnapi holnap,
el?tte már egy palotát vakolnak.
Bennem válhat csak maga is egésszé.

————————————————–

A szonettkoszorú mérföldk? a költ?ember életében. A te koszorúd nem jambusokban íródott, ez igen sajnálatos, mert így nem klasszikus szonett tehát.

A ragrímeket zölddel jelöltem, ezek a vegytiszta ragrímek, de ha végigmész a sorvégeken, látni fogod, ha az ott álló szavak ragja nem is pontosan egyezik, a jelölteken túl is sok helyen ragokkal állítod el? a rímet. A szóismétlések is javításra várnak. 

A gondolatmenet sok helyen botladozik, az elején még megvan, de aztán elt?nik az ív, nem haladunk el?re, megreked, egyhelyben topog. Találtam benne olyan képeket, amelyeket igen nagy toleranciával tudok csak összefüggésbe hozni a verssel magával, az az érzésem, hogy sok helyütt mindennem? fegyelmezettség nélkül leírtad az els? néhány szót, ami hangzásilag odaillett. 

Ahogy az elején írtam, a szonettkoszorú mérföldk?. Mérlegelni kell, eljutottál-e már ehhez a mérföldk?höz. Azt gondolom, egyértelm?en igen. Csak még egy adag munka, még egy adag türelem kell hozzá.