Marthi Anna : Ruha költemény

 

 

ha itt vagy testemet elönti a jóság egészen a búbokig

nézem ahogy a neonok kigyúlnak s harapják fényedet

egy pontodon csillan mint üveg- vagy gomb-ékszeren

zöld vonalak egy rajzolt geometriát mutatnak ingnyak

hullámokon térben ahogy anyagot figyel belső szemem

ígéri szívem a hínárt mohát betakart puha mellkasodat

ellepi sós ár homorút domborúra bír s izmaid védelmét

felszakítja apró ujjam padlón koppan gyöngyszem egy

van játék ahol az kap főszerepet épp aki bontja ruhád

lám kezem rátalál a lyuk körül a cérnavékony szegélyre

finoman bújtat át fordít megleli alatta a hűs várakozást

mire gyöngyszem kettőt leejtem odaképzelek egy kutat

ahogy gödröt fújok sóhajommal egy kisebb forgószelet

imádok káván őszül? fű-szőröket míg bimbót ölel végre

– somfordál benned a borzongás – mégis megyek tovább

gombot érinteni harmadik szemű gyöngy az add ingedet

suhogásban ér a csók huhognál szétfeszítenéd suttogod

gerle-búgsz és lassan öledre lelek majdnem kinyílik míg

rándul romlatlan köldökhúsod a negyedik gyöngyszemed

egy keveset itt fújom a szelet lám kikelsz csibész élvezet

nem vonszolsz szebben semmit mint kígyótüzed – mondod

  míg ívek közt részegedsz bontjuk és fordul a tér-határ

ötödik elemmé szelídülő a léptem nem sietek hisz érzem

nyugalmad zöld megremegtet minden porcikát a képzelet

ízteli türkiz csóknyaláb halad és szűri feszesebb fényedet

ha lázadnál még velem hát táncod is nekem szánja az ég

sorsunk enyészne hatodik gyöngyszeme levált ég-jelet süt

homlok magányra apró pecsét megvirrad amerre ajka jár

valahol e kéjben szétfoszlik a vászon és az ágy sejtetted

a hetedik gyöngyszemet a látomást nyolc végtelenbe zár

zöldkockás inged a sutban holdam napoddal koszorúban

nászunk bőre végre pőre lett íme vedlenek testet és időt

Legutóbb szerkesztette - Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1327 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak