(Foto Panoramio; A STERNCHEN mozi hatvanegy év után, 2011-02-14-én befejezte működését.)
Nem messze a Calsowstrassehoz, ahol albérletben laktam, valamerre a Frieseweg irányában lapult meg egy kültelki kis mozi a „Sternchen” (Csillagocska) Göttingenben. Fentebbi albérletemtől alig lehetett öt percnyi távolságra gyalogszerrel. Egyik alkalommal, amikor éppen a filmelőzeteseket nézegettem – egyébként kommersz amerikai filmek mentek, német szinkronnal -, oda lépett hozzám egy ánizsszagú alak, és a következő kérdést tette fel, erős idegen akcentussal:
– Nem láttad Musztafát?
– Nem – válaszoltam neki. Majd megkérdeztem. – Kellett volna?
– Hát persze. Mindig itt iszik a sarkon.
– Az lehet, de én nem szoktam ott inni – válaszoltam.
– Miért, te nem vagy török?
– Nem én.
– Hát miféle vagy? – kérdezte az ánizsszagú hitetlenkedve.
– Magyar vagyok – válaszoltam neki.
– Na, akkor gyere velem, nézzük meg együtt a filmet!
– De hiszen nekem nincs is még jegyem – okvetetlenkedtem a kissl tolakodó, sőt, ellentmondást nem tűrő invitálásra.
– Azt nem is veszünk, majd beenged bennünket Charly.
– Ki az a Charly?
– Hát, a jegyszedő.
– A jegyszed?! Miért engedne be bennünket jegy nélkül?
– Mert ő is velünk iszik a sarkon.
– Ánizspálinkát? – kérdeztem.
– Azt hát! – jött a minden kétséget kizáró válasz.
Azzal az ánizsszagú becipelt a mozi előcsarnokába, ami inkább hasonlított egy lepukkant Kneipe-hoz (kocsma). A büfé a bejárattól jobbra esett és az ánizspálinka cigarettafüsttel vegyes édeskés szaga lengte körül. Mire észbe kaptam, máris bekaptunk két-kétkupicával. Gyenge kis itóka volt, gyerekkorom köptetőire emlékeztetett. Az én kisüstihez hitelesített torkom szenteltvíznek érezte. No, meg az a kétszer négy cent?! Nekem meg sem kottyant.
– Hol van hát az a te Charlyd? – kérdeztem az ánizsszagút.
– Mindjárt jön. Ne aggódj! Tankolni – válaszolta.
És tényleg. Meghatározatlan korú, szibarita soványságú öregúr közeledett felénk, hosszú léptekkel. Messziről nyújtotta bal kezét üdvözlésre és bemutatkozott:
– Charly vagyok, Isten hozta. (Grüß Gott)
– Grüß Gott – mormogtam – Bandi… – és csonkolt jobb karjára néztem.
– ’bin mit Hitler gewesen!* – kiáltott fel Charly, igazolandó hadirokkant mivoltát. Majd a pulthoz lépett, és az ánizsszagú kontójára kikérte esedékes ánizsadagját.
– Te, nekünk is illene bemutatkozni! Nem? Vagy neked elég, hogy magyar vagyok?
– Anton Kovacs vagyok – mutatkozott be az ánizsszagú. Most rajtam volt a meglepődés sora:
– De hiszen akkor, te is magyar vagy!
– Igen, az voltam. Egy éves lehettem, amikor a határt északabbra tolták. Most annyival lakunk a határ jugoszláv oldalán, amennyivel korábban a magyar oldalon. Anyám szerb. De emlékszem néhány szóra. Tényleg, mondj már valamit magyarul!
– Mi az anyád p….ját mondjak én neked magyarul?!
– Ez az! – lelkendezett Anton, hangos hahotára fakadva, és megölelt.
Én meg szégyenkezve néztem szét, remélve, rajtunk kívül senki sem értette ezt az ízes, magyar beszédet.
Megjegyzés: *Hitlerrel voltam
*
Anton Kováccsal még egyszer-kétszer találkoztam a mozi büféjében. Nehezen értette meg, hogy az ánizsos köptetőnél gyerekkoromban – valamilyen ízlésficam következtében -, jobban szerettem a Fagifort.
Mindazonáltal megtudtam tőle, hogy vízszerelő, ami alatt azt kellett érteni, hogy vízszerelési munkáknál, vendégmunkás társaival együtt, ássa a gödröt a vezetékeknek.
– Te – kérdeztem tőle – nem iszod te el véletlenül az egész havi keresetedet a Sternchenben?
– Hogy gondolsz ilyet? – kérdezett vissza. – Akkor miből élne otthon a család? Minden fizetésből haza küldök ötszáz Márkát, a többiből pedig jól megélek idekinn.
– Te hol dolgozol? – kérdezett Anton kíváncsian.
Törtem a fejem, mit is mondjak neki, nehogy kiessek a kegyeiből.
– Tudod, én ösztöndíjas vagyok. Az ENSZ-től kaptam egy féléves ösztöndíjat, amiből öt hónapot itt töltök Göttingenben, egy kutatóintézetben.
– Aha? – (Ach so?!) – hümmögött. – Akkor te egy tanult ember vagy. Már értem, miért szereted jobban a Fagifort. (Amiről fogalma sem volt, hogy mi lehet, de az nyílván való volt, ilyesmit nem árulnak a Sternchen büféjében.) Megnyugtattam:
– Én is küldök haza havonta pénzt, dollárban, de nem az asszony kezéhez, hanem egy KONZUMEX nevű vállalathoz utalom.
– Miért, ott kamatozik? – kérdezte.
– Egy frászt kamatozik. Arra vár, hogy kigyűljön az ezerhatszáz húsz USD – válaszoltam.
– Mire gyűjtesz? – kíváncsiskodott Anton.
– Egy tűzpiros, fekete kárpitos ezerkétszázas LADA-ra. Ennyi a világpiaci ára. Igaz, hogy a magyarok nyolcvanezer forintért kapják, jó öt éves várakozás után. De én azonnal megkapom, mert dollárért veszem.
– Ezt nem értem, mondta Anton homlokát ráncolva, mire kell várni?
– Arra, hogy sorra kerüljön az ember.
– Nincs elég autó a piacon? Meg az az ezerhatszáz dollár kitesz nyolcvanezer forintot?
Itt kezdett a beszélgetés olyan mederbe terelődni, ami aligha lett volna érthető a szocialista hiánypiac közgazdasági paramétereinek taglalása nélkül. Ezért huszárcselhez folyamodtam:
– Anton. Ez ugyanazért van, amiért neked el kellett jönnöd az NSZK-ba vendégmunkásnak. Csak neked legalább megvan ez az előnyöd, amivel mi nem rendelkezünk.
– Értem – mondta Anton, majd jött egy más irányú, de annál kényelmetlenebb kérdés:
– Mit is csinálsz te abban a kutatóintézetben? És hova mész utána?
Most aztán agyalhattam, hogyan tudom Antonnak megmagyarázni a reakció- és elektródkinetika rejtelmeit a pulspolarográfiára való különös tekintettel. A könnyebbikkel kezdtem:
– Innen Bonnba megyek, Rajnai Egyetemre. Itt meg, tudod, a Nikolausberg am Faßberg utcán, sósavat öntünk a nátronlúghoz, és azt tanulmányozzuk, hogyan keletkezik a konyhasó.
Anton gyanakodva figyelt, hogy ugratom-e, majd megjegyezte:
– A konyhasót nem figyelni kell, hanem bányászni.
Ebben igazat adtam neki, és egyben biztosítottam, nem viccelek. Leegyszerűsítve ugyan, de tényleg erről van szó. Az itt nem részletezendő fejtegetésbe beleizzadtam. Ő is. Rettegtem, hogy megkérdi: mindezt hogyan csináljuk ténylegesen. Szerencsére ennyi fizikai-kémiai ismeret elegendő volt neki. Más vizekre evezett.
– Itt, Göttingenben nem sokára végzünk. A csapat átmegy, itt Alsó-Szászországban valahová máshová, de még nem tudja, hová.
Elbúcsúztunk. Többé nem láttam Antont. Igaz a Sternchenben sem voltam többé. Mit ért az Anton – a hajdani magyar – valamint a magát Charlynak szólíttató Karl nélkül?!
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Csillag Endre
